"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem reménykedtem jó ideje már semmiben. Nem engedtem meg magamnak ezt a luxust, hisz felesleges volt: mindig mindent elvesztettem vagy épp meg sem kaptam. Valahogy nem ment ez az egész nekem. Érzelmek, kapcsolatok… mindent elszúrtam. Nem szándékosan, de ez történt és már frusztráló, már-már fojtogató érzés volt. Talán pont emiatt, mikor azt mondta, kérdezzek bármit: valójában rettegni kezdtem attól, hogy most is elrontok valamit és ezt nem akartam. Ettől függetlenül megejtettem egy mosolyfélét a szavaira, majd lepillantottam a kezünkre. - Nem, én sem akarom, hogy szomorkodj – Néztem rá azonnal, mikor folytatta és megszorítottam a kezét is. Eszem ágában sem volt elrontani a hangulatot. Bár lett volna ezer meg egy kérdésem vele kapcsolatban, hisz jó pár évet be kellett pótolnunk, de volt időnk, nem? Hinni akartam ebben. Aztán végül sikerült feltennem azt az egy kérdést, amiben talán minden benne volt a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Megérdemeltem egy korrekt választ, ugyanakkor féltem is, hogy olyasmit hallok, amire nem állok készen. Nem akartam újból pofára esni vele kapcsolatban. Régen… akárhányszor próbáltam éreztetni vele, hogy több nekem, mint gondolná, kudarcba fulladt. Érdeklődve pislogtam rá, szemöldököm megemelve egy kicsit, ezzel is kifejezve, hogy minden figyelmem az övé. Megálltam vele együtt és nagyot nyeltem. Felidéztem benne minden elnyomott… érzést? Mire gondolhat? A szemeit fürkésztem, lassan oldalra döntve a fejemet. Talán arra az éjszakára gondol? Nem, ahogy folytatta, világossá vált, hogy nem arra gondolt. - Hogy éreztél? – Ékeltem közbe a kérdésemet, halkan, hisz nem akartam megzavarni a monológját, de mégsem bírtam magamban tartani a szavakat. Ahogy megfogta a másik kezemet is, egy pillanatra odanéztem, majd viszonoztam a kézfogást. – Victor…? – Kezdett teljességgel zavarba hozni, de még nem mertem tovább gondolni a fejemben mindezt. Nem, amíg… és aztán folytatta. A szavai kapcsán nagyot nyeltem, majd megszorítottam a kezét. - Hé, nekem is fontos vagy, Victor… - Elengedtem az egyik kezét, hogy letörölhessem azt a kósza könnycseppet az arcáról. Nem szerettem, ha sírt. Nagyon nem. – Ha az előbb arra utaltál, hogy régen is több voltam neked és most is… akkor elárulok egy titkot – Közelebb hajoltam hozzá. Viszont, ha kiderült, hogy teljesen félreértettem, akkor ezt a mondatot már biztos, hogy nem mondtam ki. De ha jól értettem, akkor még folytattam is. – Én is szerettelek… téged – Ezt muszáj volt kiemelnem. S habár múlt időt használtam, nem csak a múltra gondoltam. - …de miután azt éreztem, te nem viszonzod ezt, így mélyre zártam magamban ezt az érzést. Hisz mint a barátod, veled akartam maradni – A tenyerét kezdtem simogatni az ujjbegyemmel, miközben folytattam. – Azt hittem, sikerült elég mélyre ásnom, de tévedtem. A csókod mindent előhozott belőlem – Zavartan mosolyodtam el, majd pillantottam le a kezünkre. Aztán eszembe jutott Hazel. A szívemben most nem csak egy személy volt, hanem kettő. Ezt azonban nem akartam elmondani Victornak; nem akartam vele bántani akkor sem, ha a nő nem volt a riválisa és soha nem is lett volna az, hisz sosem viszonozta az érzéseimet. Lassan visszaemeltem rá a tekintetemet és rámosolyogtam. Vele akartam maradni, az élete részévé válni, ahogyan ő is akarta. Ha nem bánta, akkor magamhoz húztam és szorosan a karjaimba zártam. Szinte el sem hittem, ami történt.
Teljességgel belefeledkeztem a látványába; abba, ahogy mozogtak az ajkai, s ezáltal szavakat formált velük, vagy, miként rám emelte a barna írisz tükreit, ekként ejtve foglyul engemet. Képes lettem volna egy-egy pillanat nyomán elveszni, hagyni azt, miszerint sodródjunk az árral és ne gondoljunk a következményekre, viszont az átkozott realitás; ezt koránt sem engedte. Mindig akadt valami, ami megállította a pillanatot és ezt követően lazán véget ért az ábránd. Pedig akartam őt; minden mozzanattal egyre jobban és mindinkább. Felpezsdült a vérem a közelségétől és olyanfajta érzést ébresztett bennem, amit ezelőtt, sőt ezidáig senki sem. Kiélveztem köztünk ezt a típusú varázst, azt a bizonyos láthatatlan köteléket, ami kellően vonzott hozzá. Ha lehetséges volt, akkor a szívem hevesebben dobogott; ütemesen és szerelmesen, miközben feleszméltem, hiszen mekkora' idióta is voltam, hogy őt voltaképpen elengedtem. Talán mára másként alakult volna minden; közös jövőnk lenne, boldogan élnénk és... Az a fránya ikrem! Igazából ő tehet erről az egészről, ugyanis hiába nem volt jelen, mégis kettőnk közt lebegett, mintsem kimondatlan tényező, vagy, mint egyféle zavaró faktum. Cedric-be volt szerelmes és hiába is igyekeztem eme féltékenységemet mélyen elnyomni, nos... sosem ment. Folyton-folyvást pusztán az járt az elmémben, miként egy pótlék vagyok; egy árnyék, aki nem lesz képes felérni a fivéréhez és ezért sem vettem észre, hogy talán... talán tényleg szeretett. Akkora egy barom voltam, miszerint hagytam elúszni azt a csodás esélyt, mely által most... Tudom, tudom azt, miként nem kellene a múltamon rágódnom, de egyszerűen hiányzik az életemből. Hiányzott a jelenléte, vagy csak az, hogy az enyém legyen és a magaménak tudjam őt. Nem, nem birtokolni kívántam, hanem... az istenit! A fenébe már ezzel a nyamvadt érzéssel, hisz'.. a vak is tökéletesen láthatja azt, hogy epekedem érte, avagy, hogy fülig szerelmes vagyok ebbe a vámpír srácba, aki... aki velem szemben áll. Megőrjít a közelsége, a tekintete, az alakja, a szemei... ah, a fenébe is... úgy imádom őt, ahogy van! Erősen meg kell ráznom a fejemet ahhoz, hogy kizökkenjek a gondolataim berkéből és ne veszítsem el végérvényesen is a józan eszemet. Valójából azonban nem sok kellene ehhez és képes volnék csak rá fókuszálni e minutum nyomán. Az édes ajkaira, a határok átlépésére, az érintésekre, amelyeket egymást követően megteszünk.. Eme néhány másodperc is magával ragad; szinte kelepcébe zár a jelenléte és ha tehetném, akkor most és itt... - Úristen, Victor Sutton, az égszerelmére már, szedd össze magad! - Korholom le a személyemet az elméleti szegmensben és egyúttal nyomatékosan koncentrálok a környezeti adottságokra. Este van, világítanak a lámpák, gyönyörűek a csillagok... - A kérdésektől izgalmas az élet, Damien. - Kacsintok rá mosolyogva, így leplezve a feszültségemet és egyben az izgatottságomat is, hiszen nem akartam elrontani a leendő esténket. - Tudod, bátran felteheted őket, ugyanis szívesen válaszolok rájuk, feltéve, ha nem épp' gyenge pontot érintünk, mert most' valahogy nincs kedvem szomorkodni. - Villantok egy szívélyes mosolyt, így kérve meg arra titkon, miszerint vidám téma felé terelődjünk, hisz' vannak vele terveim.. olyanok, amik jócskán súrolják a karikát és aztán persze, bele is lépnénk. Míg az élj a mának szlogen; tökéletesen ide illene jelenleg. Egy pillanatra letaglóz, s már-már meglepetten nézek felé, majd megnyalva a kiszáradt alsó ajkamat; választ keresek a feltett kérdőjelességre. - Talán, azért, mert... - Elidőzök a tekintetében, ahogy megállok, s bár tudom a pontos választ, mégsem jön az könnyen a számra. - ...mert felidéztél bennem minden elnyomott érzést, ami azóta is változatlan. - Nyelek egy nagyobbat, félénken sütve le a pillantásomat az összekulcsolt ujjainkra. - Tudom, hogy rengeteg mindent elszúrtam és... vannak dolgok, amiket nem tehetek jóvá, de... te... - Újfent ráemelem az íriszeimet, mialatt komoly hanglejtést ütök meg. - ...te mindig is sokat jelentettél nekem, Dam és ez ennyi idő elteltével sem változott; még most is ugyanúgy érzek, mint akkor. - Mélyen szívom magamba a levegőt, így fogva meg a másik kezét is. - Még, ha a világ ellenzi is ezt, vagy, az a gonosz apám, de te... te vagy az egyetlen, aki őszintén ismer és szeretnélek az életemben látni. Akarom, hogy a részese légy. Akárhogyan; csak légy velem... kérlek.. Könyörgöm, hiszen... szükségem van rád. - Remegve folytatom a felé intézett beszédet, miként egy könnycsepp is lefolyik az arcom peremén. S ha a szavaimnak nem hitt volna, akkor ennek a bizonyítéknak megteheti, ugyanis koránt sem hazudok neki. Ez most nem egy játék, amelyet a kedvemre űzök; ez egy reális kifejezés, ami ténylegesen megmutatja a valós oldalam.
Furcsa tény volt, miszerint mellettem volt az átváltoztatóm egy ideig; de az még érdekesebb tény, hogy ő egy ősi vámpír volt. Rebekah. De ezt már nem nagyon szerettem volna hangoztatni, ugyanis az egész családját gyűlölték világszerte… én meg a jó ég tudja, hányadán álltam már velük, vagy épp a vámpírok létezésének tényével. Hazelnek ígéretet tettem, miszerint segítek kiirtani az összes vámpírt a földön, ezáltal a saját életemet is eldobva… de erre nem került még sor. Aztán most, hogy Victor itt volt előttem és elfogadott olyannak, amilyen voltam, talán már nem is akartam önként a halál karjaiba vetni magam. Most úgy éreztem egy kicsit, mintha lenne okom élni. Vele, vagy épp miatta. Túl sokat jelentett nekem. Rengeteget. Fogalmam sincs, eddig hogy bírtam ki nélküle… éveken keresztül. - Azért nem voltál a közelemben, mert én sem voltam itt… - Szegeztem le egyből, mert nem akartam, hogy magát okolja bármiért is, vagy bűntudata legyen amiatt, amiért nem volt mellettem. Most, hogy találkoztunk és beszéltünk, tudtam, hogy mellettem lett volna. Feltéve, ha hagyom. De tudva, milyen vérszomjas pokolfajzat voltam a kezdetekben, mégis örülök, hogy nem voltam itt… így nem árthattam véletlenül sem neki. A további szavai a szívemig hatoltak; szinte újra életet lehelve a már évek óta halott részembe. – El sem tudod hinni, mennyire jó érzés ezt hallanom tőled. Köszönöm – Suttogtam halkan, elveszve a karjaiban közben. Eldöntöttem, hogy többé nem hagyom el őt… semmi pénzért. A világért sem. Végigsimítottam a hátán a halk válaszát hallva. Tényleg jólestek a szavai és boldog voltam, hogy így állt hozzám. Nem gyűlölettel fordult felém. Talán a nővérem is… így állna hozzám? A csók hevessége volt az, ami igazán meglepett, de nem toltam el magamtól. Fogalmam sem volt, miért teszi, miért akar engem most, ebben a pillanatban, de ki akartam élvezni a pillanatot, amíg tart. Szomjasan csókoltam az ajkait, megízlelgetve mindenhogyan, hogy minél inkább az eszembe, a lelkembe véssem őt. Talán csalódást fedezhettem fel a tekintetében akkor, mikor elszakadtam tőle, de egyszerűen már muszáj volt, mert biztos voltam benne, hogy ha tovább faljuk egymás ajkait itt, akkor nem lett volna megállás. Talán csak egy szexről szól az egész… mint régen is. De ha így is volt, szükségem volt rá, hogy újra a magaménak érezhessem, legalább egyszer. Kérdéseket feltenni nehezemre esett viszont és azt sem tudtam, szívesen válaszolna-e nekem bármire is ezzel kapcsolatban. Aztán megfogta a kezemet és összefűzte az ujjait az enyémmel. Enyhén elnyíltak az ajkaim a döbbenettől és a szívem is dobbant egyet; halott volt, de mégis… mintha újra verni tudott volna. Az első gondolatom az volt, hogy kívülről, ha látott volna bárki is minket, biztos egy párnak nézett volna. Némi keserűséggel pillantottam a kezünkre, megszorítva Victorét. Mindig ő volt az a beteljesületlen, valódi szerelem az életemben. Néha olyan volt, mintha közelebb lennénk egymáshoz, aztán a következő pillanatban már méteres távolságok voltak köztünk. Fogalmam sem volt, mit csinálok rosszul. De most valami határozottan más volt és a felismerés kapcsán a keserű mosolyom is eltűnt. - Kérdést? – Rápillantottam, miközben közelebb léptem hozzá. – Az akad néhány. Talán több is, mint kellene – Felnevettem röviden, miközben elindultam vele lassan a lakás felé. Ahogy fogtam, szorítottam a kezét, érezhető volt, hogy kissé remeg a kezem. Féltem feltenni a kérdéseimet, féltem a válaszoktól és féltem tőle is. Nem tudtam, mi kellene számítanom. Hiszen akárhányszor túlpörgettem magamban valamit, akárhányszor beleéltem magam valamibe, vagy akárhányszor engedtem az érzéseimnek: kudarc volt. Mi van, ha ezt is elszúrom? Ha a rossz kérdést teszem fel? Vagy ha félreérti? - Miért… csókoltál meg? – Tettem fel végül a kérdést, lassan ráemelve a tekintetemet. Hozzátehettem volna, hogy nem azért kérdezem, mert nem tetszett a csókja, vagy hogy nem élveztem… de nem tettem. Azt akartam, hogy őszintén válaszoljon, de azért, amit én esetlegesen mondok. Nem akartam befolyásolni a válaszát. Némileg feszülten figyeltem őt, szemeim viszont csillogtak az esti félhomályban.
Egy mulandó álomképként tetszelgett előttem e minutum, s én mégis képes voltam csapdába esni általa. Az igazság apró kis rejtekébe vonultam, elfeledvén a realitás okozta zűrzavart és egyben magát azt a káoszt, amely körülvett a mindennapokban. Habár tisztában voltam az áldozatokkal, s mindazzal, miszerint az élet sosem ad nekünk semmit ingyen. Hisz' ehhez értett a legjobban; a kegyetlen játszmákhoz, amikkel lazán romba dönthetett megannyi képzetet. Voltaképp' ennek az oltárán megadhattál bármit, akkor sem az történt meg veled, amit a szíved mélyén óhajtottál. Nem kaptál örömteli boldogságot, nem hozott mennyei áldást, sőt.. nem is emelt a magaslatba, amiért hajlandó voltál eltűrni azt a fajta szenvedést, amelyet időről-időre nyújtott. Nem veregetett vállon azért, mert ügyes vagy a kiállt próbák rengetegében, s nem is dicsért agyon, miként ismételten képes vagy küzdeni valamiért. Felálltál a koszos padlóról, s ő válaszok ezreivel szembesített. Erőt vettél magadon, hogy harcolj a jobb sorsért, s cserébe annyit lengetett meg előtted, miszerint újfent valakit elvesz tőled. Olyan volt ez az egész, mintsem egy felesleges erőnléti teszt, amellyel ugyan bebizonyíthatod a kitartásodat, azonban semmiképpen sem nyerhetsz ellene. Ugyanakkor pedig, ha hátat fordítottál a sorsnak, mihelyst letargiába sodortad önmagad. Átvehette az uralmat a tested felett; a szomorúság, a bűntudat, a csalódás, a reménytelenség, a depresszió, s végezettül az erős önutálat, ekként írva alá a végítéletedet; az öngyilkosság vakvágányára. Valahogy nem itt szerettem volna kikötni a gondolati szakaszok sorában, hisz' viszonylag nem állt módomban megkockáztatni a parányi létem elvételét, mégis, ahogy egyre és egyre tovább szövődtek az elméleteim... Érdekes volt e felvetés és egyaránt a témakör, ámbár kicsit sem kívántam a halált, mint amolyan állandó tényezőt. Megvoltam a saját kis felépített világomban, ezzel messze mindentől, lazán kikerülve a vétkeket. S igen, egyesek eltűntek a felszínről, viszont ez ezzel járt; én képes voltam elfogadni a jogos jussomat, s íme, ezért is tartok ott, ahol mostan vagyok. Míg a fájdalom szegletébe keveredve; rájövünk az értékekre. Megtanultam elnyomni az érzéseket, azokat a fojtogató elemeket, ám a múltat nem tudtam eltemetni igazán mélyre, tehát lényegében felkavaró volt ennek a fiúnak a jelenléte. Kiszúrtam az árnyalatnyi remegést a hangszínében, miként kiejtette azon szavakat és elmesélte ezáltal azt, hogy abszolút rosszul gondolkozom, hiszen a teremtője nem egészen hagyta önmagára. Kissé meglepődve néztem ekkor rá, ugyanis meg sem fordult a fejemben, miszerint segített volna neki, erre... erre tessék! Eleinte igenis segítőkészen állt hozzá, sőt... kapott tőle egy gyűrűt, amivel a napon járhat, s kelhet kedvére.. Micsoda ledöbbentő fordulat! Nyelnem kellett újra és újra, miként szembesített a vámpírságából fakadó létkörrel. Egy pillanatra le is taglózott az eset, hisz' gyötrő volt hallgatni, miszerint egy ilyen kényes ügybe vegyült bele. El sem tudtam képzelni azt, miként miket is élhetett át.. - Azért örülök annak, hogy mégsem lett igazam... - Kezdek bele halkan, összeszedve a gondolataimat. - ...így volt egy kis támogatásod, mármint azt leszámítva, hogy voltak elkerülhetetlen következmények. - Mélyen szívom magamba a levegőt, így nyomva el némileg a bensőmben keletkezett feszültséget. - Sajnálom, Damien, sajnálom, miszerint ezeken... keresztül kellett esned és én... én eközben koránt sem voltam a közeledben. - Félve suttogom a kiejtendő szavakat, mintha attól tartanék, hogy nyomban szertefoszló képződménnyé fakul a jelenet. S ha így történne.. ő meg eltűnne.. én... ebbe bele se akartam gondolni. - Számomra sosem leszel szörnyeteg, hisz' Te vagy az a srác, aki... aki egyszerre életvidám és mégis élbűvölően magával ragadó. Egy igazi értéket képviselsz, Dam és... és sokaknak fontos vagy; többek közt nekem is. - Erre még inkább magamhoz vonom, erősen szorítva őt, kétségbeesetten kapaszkodva a felsője mivoltába. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor most már az, hogy mennyire is szükségem van rá. - Remélem tudod, miszerint bármi van; én örökre itt leszek neked. - Suttogom vissza válasz gyanánt, őszinte hangnemmel. S ezután vette a kezdetét valami olyasmi, amit talán egyikünk sem tudott megmagyarázni. Egyébként sem óhajtottam kifejezni azt, miként többet érzek iránta, vagy, hogy egy-egy momentum nyomán felötlik bennem ama eshetőség, miszerint újból neki futhatnánk a kapcsolati témának. Nem, ez... ez túl korai volt és nem kívántam elrontani a pillanatot. Élvezni akartam ezt az egészet; a közelségét, az érintéseit, a.. a varázslat adta perceket. Sokat jelentett nekem az ittléte és egyáltalán nem érdekeltek most a miértek. A hátamon időző ujjai, amik lassan a derekamra csúsztak át, vagy az, miszerint nem szakadt el tőlem. Ezt követően viszonozta azt a leheletnyi csókot, amit a mézédes ajkaira nyomtam. Annyira, de annyira káprázatos volt a személyisége. Egyszerűen azt is elfelejtettem szó szerint, hogy ki vagyok, mert csupán Ő rá fókuszáltam. Minden érzékemmel kerestem; a szaglásommal az illatát, a tapintásommal a testét, a hallásommal a szuszogását... Ajh, de felemelő volt, megőrjítő, kedélyborzoló.. és idegőrlő. Nem hagytam szóhoz jutni, sőt.. nem is kellett neki beszélni. Az ajkait faltam, hevesebbé válva mindinkább, így simulva jelentős mértékben hozzá. Élveztem a simításokat, s bele is remegtem minden egyes mozdulatába jólesőn. Eleinte a fekete tincseivel játszottam, elmélyítve a csókunkat, aztán a felsőtestére simítottam; a szíve felett állítva meg a kezem, amely már... többé nem dobogott, de nem érdekelt. Az foglalkoztatott egyedüli mértékben, miként beindított; vágytam rá... így jócskán csalódott voltam, amikor is elszakadt tőlem levegőért kapkodva. Nekem még arra sem volt szükségem a közelében; igen, immár' elvette a józan eszem.. Zihálva pillantottam rá; keresve a választ az íriszeiben, de... ahogy meghallottam a hangját; egy perverz mosoly jelent meg az arcom felületén. Elámulva húztam önmagammal néhány lépés keretéig. - Igen, szóval gyere... - Megkerestem a kezét az ujjaimmal, majd összefűztem a sajátjaimmal az övéit. Nem tudom mi vezérelt, azonban már-már olyanok voltunk, mintha egy pár lennénk. - Szeretnél valami kérdést feltenni..? - Néztem rá félszegen, így indulva meg a társaságában, ha egyáltalán hajlandó volt velem tartani a lakásom irányába. - Mármint, nem lakom innen messze, de addig kérdezhetsz, ha van valami, amire választ óhajtasz kapni..- Halkabban tettem hozzá, hisz' jobb lett volna nem túlspilázni a dolgot, ámbár megérdemelt egy képzeletbeli esélyt; a kérdés halmazok töménytelen kellege is. Szóval... muszáj voltam lelkiekben felkészülni arra is, hogy feltételezhetően meghiúsulhat a kis afférunk tervezete..
Mindent egybevéve még nekem is nehéz volt feldolgoznom, sőt, felfognom azt, hogy végre megtaláltam őt. Sokkal hamarabb meg kellett volna őt keresnem, de most, mikor elszántam magam rá, szinte belébotlottam az éjszaka közepén. Talán a Sors akarta úgy, hogy most találjunk egymásra. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy romantikus értelemben is, de ez a gondolat ahogy jött, úgy távozott is. Egészen addig, amíg meg nem csókolt, hisz utána akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy talán ő… De már képtelen voltam remélni bármit is. Többszörösen hagytak már el, vagy épp utasítottak el, tőle már nem akartam újra ugyanezeket a dolgokat hallani. Talán pont ez volt az oka annak, hogy voltaképpen rá sem akartam kérdezni, mi volt ez a csók, miért kaptam, mi vezérelte. Ha az érzései, akkor előbb-utóbb kiderül, ugye? Nagyot nyeltem, miközben magamba szívtam az illatát, így hallgatva a szavakat, amiket kiejtett a száján. Többek közt azt, hogy nem az én hibám ez az egész. Nem értettem egyet, hisz szenvedett a döntésem miatt. Ez pedig csakis az én hibám lehetett, nem? Ahogy tovább beszélt, újfent nyelnem kellett egyet. - Nem hagyott teljesen magamra… ő intézett nekem napfénygyűrűt és eleinte nagyon is segítőkész volt. Aztán… elszakadtunk egymástól – Közöltem halkan, némileg remegő hanggal. A lelki szemeim előtt felrémlett néhány jelenet, hogy miként hulltak a földre a karjaimból azok a lányok, vagy épp fiúk, akikből ittam… és… és többé már nem keltek fel. – A vámpírlét kikészített, Victor… a felfokozott érzelmek, a felfokozott éhség… nagyon nehéz volt a kezdetekben kontrollálni magam – Tudtam, hogy tudja, hisz ő maga is kimondta, de muszáj volt megerősítenem a szavaimmal. – Habár megtanultam együtt élni a vámpírléttel, de egy szörnyetegnek tartom magam – Suttogtam halkan, bár a szavaimmal nem szánalmat, vagy sajnálatot akartam elérni nála. Nem. Ez csupán egy tény volt magamról. Az én gondolatom. Ahogy biztosított arról, hogy mellettem lesz és segít, akaratlanul is elmosolyodtam. Elmondhatatlanul jólestek a szavai; tőle valahogy másként hatott, mint bárki mástól. Talán pont azért, mert mindig is különleges volt a számomra. - Bolond lennék, ha nem engedném, sőt… kérlek rá, Victor. Többé ne hagyjuk el egymást, jobban mondva Én nem teszek ilyesmit, ígérem – Megremegett a hangom a vallomás közepette, de nem zavart. Aztán csak jobban bújtam hozzá és elsuttogtam, hogy sajnálom, miszerint gyáván eltűntem és hogy mennyire hiányzott. Nélküle és a nővérem nélkül nem lehettem teljes… erre már rég rájöttem. Éreztem, ahogy a tarkómra csúsztatta az ujjait, mire jóleső bizsergés futott rajtam végig. Az érintése… túl jó volt. - Maradok, megígérem – Amúgy sem volt hová visszamennem. Hazeltől távol akartam lenni a történtek után és tudtam, hogy egyébként is ezzel óvhatom meg őt a leginkább. A démon exe ugyanis engem nézett ki magának, mint célpont, hogy ártson vele a nőnek, viszont… ez teljességgel abszurd volt. Reméltem viszont, hogy Hazel megtalálja a módját arra, miként győzze le a démont. A hajamba futtatta ezt követően az ujjait. Elmosolyodtam, miközben a hátára simítottam lassan. El tudtam volna veszni a pillanatban, de úgy éreztem, hogy hiba lenne hagynom ezt. A közelsége, az érintése… biztos voltam benne, hogy semmit nem szabad belelátnom. Igen, a csók ellenére! Hagytam elszakadni annyira, hogy egymásra nézhessünk. A tekintetét fürkésztem, a derekára csúsztatva a kezeimet lassan. Aztán megnyaltam a kiszáradt számat; sőt, úgy éreztem, a torkom is kellőképpen kiszáradt már, de nem tudtam volna megmondani, miért. Már majdnem elszakadtam tőle, mondván, hogy ideje lenne valami szállás után nézni, vagy elmenni hozzá, mikor közelebb hajolt hozzám. Erre a mozdulatsorra kellőképpen lefagytam és igazából pontosan tudtam, hogy meg fog csókolni. A gyengéd csókot érzékelve lehunytam a szemeimet és viszonoztam a pillanat rövidsége ellenére is, majd rápillantottam. - Vic-- - Nem volt időm kimondani a nevét, sem feltenni a kérdést, hogy mi történik, miért teszi, vagy úgy egyáltalán, hogy magyarázatot adjon, de aztán rájöttem, hogy nem is akartam tudni. Nem akartam beszélni róla, nem akartam miérteket boncolgatni, csupán megélni a pillanatot vele, még akkor is, ha csupán egy vágyálom az egész, egy illúzió, netán egy álom… már lassan tényleg azt hittem, hogy éppenséggel az ágyamban alszok és Victorral álmodom, annyira hihetetlennek tűnt az eset. Ha lehetséges, még mohóbban csókoltam vissza, ráfogva finoman a derekára, így húzva jobban magamhoz, miközben elvesztem az ajkai fogságában. Hagytam, hogy minden régi érzés teljesen felülkerekedjen rajtam és mindent a csókba sűrítettem; a vágyaimat iránta, a ki nem mondott szavakat, a meg nem élt érzéseket… mindent. Kezemmel végül bejártam a hátát, a karjait, végül pedig a hajába túrtam lágyan, így érve el azt, miszerint ne tudjon eltávolodni tőlem akkor sem, ha akarna. Talán hosszú percekbe telt, mire levegőért elszakadtam az ajkaitól, de csak alig néhány centire. - Menjünk el hozzád… nem? – Kérdeztem levegőért kapkodva, a tekintetét fürkészve.
Abban a bizonyos pillanatban, pontosan olyan volt elszakadni tőle, mintha a szívemet tépnék ki menten a helyéről. Egyszerűen nem akartam, miszerint csak úgy véget érjen a csókunk, vagy, miként eltávolodva; illúzióvá fakuljon az előzőekben megtörtént eseménysor. Vágytam rá tagadhatatlanul; áhítozva az érintéséért, reménykedve a közelségéért, s epekedve az ajkai után, amelyeket még szinte most' is éreztem a sajátjaimon. Egy édeskés íz volt, finom illattal megfűszerezve, s azzal, miként voltaképp' itt van.. akaratlanul is hinni kezdek kettőnkben, ami valamiért igazából sosem létezett, s lám, lám ezen tény ellenére mégis akarom őt. Őt, aki sokkal többet jelentett nekem, mintsem egy egyszeri alkalom. Számomra valahogy mindig is ő volt az, aki... akit mások csak az igaziként emlegetnek. S tudom jól, hogy mindezt nem vertem nagy dobra, sőt szóvá sem tettem soha, viszont... bíztam abban, miszerint valaha mi.. Ámbár, ez nem következett be, hisz' vakon követtem azt a teóriámat, miként a fivérembe szerelmes. Első látásra, s míg Cedric egy vágyálomként tündökölt előtte, addig engem megkaphatott egy gyors, de annál jóval feledhetőbb momentumra. Így naivan lefeküdtem vele, ezáltal azt gondolván, miként bármiféle vonzalom létezhet köztünk, azonban a valóság tetőfokán mindez pusztán csak kósza ábránd; egy hiú kis számítás, avagy magyarán kifejezve; reménytelen sorscsapás. Ez... ez pedig a legnagyobb gyengeségeim egyike, ugyanis hagytam veszni azt az alkalmat, ekként engedve el őt, akit.. mindennél jobban akartam. Én hülye.. én idióta... esélyt sem adtam eme helyzetnek; s egyúttal ezzel a közös jövőnknek. Különösnek véltem, miképpen emiatt szakította meg velem a kapcsolatot, ellenben megértettem az indítékait. Egyrészt; nyilván nem lehetett könnyű szembesülnie ezen világgal, mint, amolyan fajta tényezővel. Másrészt meg.. az újdonság varázsán felül, főként; az ifjú vámpírok esetében sokkal intenzívebb a vérszomj, kiváltképp' hevesebbek a reakciók és ebből akár rossz dolgok is kisülhetnek. Netán egy-egy illető halálával is zárulhat az eset, s ha valaki nincs kellően észnél, vagy, úgymond nem kap megfelelő támogatást, akkor lazán átbillenhet a sötét oldal pártjára. Onnan pedig senkit sem gyerekjáték a helyes ösvényre terelni, hisz' temérdeken kikapcsolják az érzelmeiket, ekként a szórakozásnak szentelve az idejük túlnyomó részét. Vér lengi be a környéket utánuk, hullák tűnnek fel mögöttük, s a legnagyobb gondjuk, miszerint aznap épp' kiből is táplálkozzanak. Damien-t valójából nem tudnám így elképzelni, mivel mindig is egy végtelenül aranyos, rendkívülien édes és meglepően cuki srác volt. Annak ellenére, miként majd' megölt a féltékenység a fivérem iránt.. Átkozottul gyűlöltem ezt az egészet, amiért képtelen voltam őt felülmúlni, s ezzel egyaránt túlszárnyalni. Még most is.. egyaránt keserű és egyben fájdalmas emlékeket idéz vissza bennem az, ahogy a tudtomra jutott, miszerint Damien; Cedric irányába táplál gyengéd érzelmeket, s hogy véletlenül nekem ... tádám, ugyanolyan a fejem. Micsoda költői egybeesés, nem igaz?! Valahol mélyen magamban felfogtam; a kezeit a karjaimon, a rezdüléseit az arcán, a cselekvéseket, amelyeket meglépett, vagy, hogy... szimplán kiejtette a nevemet. Viszont ennél többre nem telt tőlem, mert minél közelebb került hozzám, annál inkább elvette a józan elmélkedésem eshetőségét. Mondhatni elérte, miszerint egyedül ő töltse ki az elméleteim sorát, így alkalmat sem adva a többi gondolati egységnek, s őszintén mondva... ez tetszett. Imádtam, miként rabul ejt, s egyszerre fogva tart.. Erősen meg kell ráznom a fejemet, mi módon ismételten a realitás mezejére kerüljek. Az ismerős közérzet pedig hamar adja magát.. A szavai, a mondatok.. a története.. - Ez nem a Te hibád, kérlek.. - Ejtem ki halkan, ahogy ugyanolyan szorosan ölelem őt. - Ez annak a vétke tulajdonképpen, aki átváltoztatott és nem gondoskodott rólad, ugyanis egy új lény... vagy kezdő vámpír... honnan tudhatná azt, hogy ez... ez egyáltalán mivel jár? - Szökik fel a szemöldököm némileg a magasba. - Nem várhattad el Te sem magadtól, miként egyből uralkodni tudj az éhséged felett. Ehhez idő kell, sőt... van, aki évekkel később sem tudja kontrollban tartani önmagát, viszont megtanulható, Damien... Elsajátíthatod, hogy úgy... igyál vért, miszerint az ne kerüljön más létének elvételébe. - Most őt akarom ezzel meggyőzni, vagy a saját személyemet?! Tűnődve fut át az elmém berkein belül, miközben igyekszem elnyomni a kételyt. - Tudom, hogy nem vagyok szakértője a témának warlock-ként, de minden tőlem telhetőt felajánlok a számodra, hisz' melletted szeretnék lenni és segíteni akarod neked. Feltéve, ha engeded... - Nyelek egy nagyobbat, miközben végül elcsuklik a hangom. S talán ekkor esik le, hogy megölelget, a hátamra simít, a nyakamhoz bújik, felmarkolva a felsőmet. Olyan jólesnek az érintései, olyan... olyan földöntúlinak ható, mintha a mennyekben járnék-kelnék. Jólesően beleborzongok, fel sem fogva a pillanat adta megjegyzést. Elveszek a jelenben; elmélyülök az emlékeinkben.. - Nem kell sajnálnod semmit, oké?! - Csúsznak az ujjaim a tarkójára finoman. - A lényeg az, hogy itt vagy és... és maradsz, vagyis akarom, miszerint maradj! - Kissé megremeg a hangszínem, miként a hajába futtatom a kezemet. - Továbbá, én is örülök neked és számomra is kimondhatatlanul hiányoztál! - Jelenik meg egy halovány mosoly az arcom szegletében, míg ezzel megszeretgetem őt; a karjaimba zártan. Legszívesebben el sem engedném, viszont mégis muszáj vagyok, hisz' látni óhajtom a gyönyörű tekintetét, így vésve az övéibe az enyéim. Percekig fürkészem szótlanul, érzelmekkel telt pillantás keretében, aztán lassan hajolok felé; a számmal az ajkait keresve. Gyengéden nyomok rá eleinte egy csókot, azonban nem bírok betelni csupán ennyivel; így utána kapok. Hevesen esek neki; újfent elérve azt, miként megkapjam az adagom, mintsem egy függő az ámított szert. Sajnálom; ám, nem tehetek róla, de egyre jobban kívánom..
Túl jó lenne? A túl jó… miért hangzik ennyire negatívan? Ha az ember belegondol, a „túl jó” az valami nagyon szörnyűséges dologra utal. Mégsem akartam azt mondani neki, hogy persze, tényleg nem vagyok itt, csak képzelődik, hisz mindennél jobban azt akartam, hogy tudja: igenis itt vagyok és visszajöttem hozzá. Végre. Most, hogy erőt és bátorságot vettem magamon… nehéz volt. Sok időbe telt, de eljöttem. Még akkor is, ah szükség volt némi fenékbe billentésre is Rubytól. Ő erősített meg abban, hogy fel kell keresnem Victort. Amikor közölte, hogy ezt nem lehet megmagyarázni, szinte a szívembe mart a szavaival. Pedig én mindenképpen meg akartam magyarázni neki, miért tűntem el, hisz tudnia kellett az igazat. Egyáltalán nem ő volt az oka, hisz ha tehettem volna, sosem mozdulok el mellőle. Victor mindig is fontos volt nekem, akkor is, ha sosem voltunk igazán együtt, csak… csak a barátom volt. De a legjobb! Bár mindezek mellett számtalan alkalommal gondoltam vissza az első alkalmunkra, ami egyben az utolsó is volt. Pedig mennyire boldog lettem volna, ha ő… ha velem van. De valahogy nem úgy alakultak a dolgok. Talán pocsék volt az időzítés, vagy én magam voltam a probléma. Szinte vissza sem bírtam fojtani a könnyeimet. - De igen, kérlek… hagyd, hogy… elmondjam… Victor… - Suttogtam, elhaló hangon, majd figyeltem a távolodó alakját. Tehetetlenségemben még kinyögtem pár szót, de nem reménykedtem benne, hogy meghallja, vagy hogy lesz bármiféle jelentősége. Mégis megfordult és visszajött hozzám. Ez pedig sokat jelentett nekem. Nem akartam elszúrni újra… nem akartam elveszíteni, sőt, helyesbítve: vissza akartam őt kapni. A csókja amennyire váratlan volt, annyira volt épp olyan édes is. Bizonyos tekintetben nosztalgikus is, hisz évek óta nem érintettük egymás ajkait. Valójában abba bele sem gondoltam, hogy miért kezdeményezte, mi vezérelte, pedig alapvetően felvetett volna bennem kérdéseket. Például azt, hogy… többet jelentek neki? Mindig is többet jelentettem? Vagy netán ez csak hirtelen fellángolás? Mégis, ahelyett, hogy a kérdéseket egyáltalán feltettem volna magamnak, csak kiélveztem a pillanatot és átadtam magamat az érzésnek. Hosszú perceken át nem eresztettem az ajkait és úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó. Hisz tényleg fogalmam sem volt róla, lesz-e újabb csók köztünk… Aztán, ahogy lassan elszakadtam az ajkaitól, úgy szivárgott vissza a fejembe minden gondolat is. Az, hogy tudnia kell mindent. Nem hagyhatom tévhitekben, nem okolhatja saját magát, mikor itt csak én vagyok a felelős. A hibás. Én voltam gyáva, nem pedig ő. Nem csak a menekülés gyávaság… az érzelmeink leplezése is ugyanannyira gyávaság. Mindent összevetve tehát: egy gyáva idióta voltam. A döbbent kérdésére nagyot nyeltem, aztán fogtam magamat és eltávolodtam tőle. Nem bírtam volna ki, hogy ő toljon el magától félve, vagy netán gyűlölettel a szemében. A magamfajták ugyanis miért kapnának másféle tekintetet? Elég volt csak Isaacre gondolnom, aki árgus szemekkel figyelt állandóan. Erősebben húzott vissza magához, ami egyszerűen ledöbbentett. Értetlenül kezdtem figyelni őt, a szemeit, majd lassan a karjaira csúsztattam a kezeimet, résnyire nyitva a számat, mint aki mondani akar valamit, de végül ő szólalt meg. Szinte elképedtem a szavaira. - Victor…? – Nyögtem halkan, erőtlenül, majd ahogy folytatta, értetlenül bámultam rá. Nem hittem a fülemnek. Habár mindig is különlegesnek tartottam őt, valamiért sosem gondoltam arra, hogy boszorkány lenne. Sőt, a különlegességét betudtam annak, hogy… hogy elcsavarta a fejem annak idején. – Még szép, hogy képes voltam elmenni… ha a tény nem elég, hogy vámpír lettem, hozzáteszem… hogy nem a jobbik fajtából. Eleinte képtelen voltam uralkodni magamon, a vérszomjamon, én… tényleg nem akartalak bántani téged, sem a nővéremet, sem senkit, és mégis… néhányan a kezeim közt haltak meg, Vic… - Megremegett a hangom, ahogy meséltem és úgy öleltem át szorosan. Már nem akartam eltávolodni tőle, sőt, minél közelebb tudhattam magamhoz, annál jobb volt. – Én… köszönöm, hogy elfogadsz így is engem és sajnálom, tényleg sajnálom, hogy gyáván eltűntem – Suttogtam, majd ezt követően megölelgettem. Aztán ekkor villant be, hogyan szólított: „babe”? Nagyot nyeltem, majd a hátára simítottam, azon töprengve, miért hívott így. Az eddig fel nem tett kérdések kezdtek záporozni a fejemben, és persze az iménti csókot is újra felidéztem. Nem egy szokványos csók volt, ez… ez több volt annál. A nyakához bújtam, miközben a hátán felmarkoltam a felsőt. – Örülök, hogy megtaláltalak. Hiányoztál! – Úgy éreztem, ezt még sokszor el kell mondanom neki a közeljövőben.
Egyszerre tűnik nosztalgikusnak és egyben mégis letargikusnak; az az élmény, miként visszaidéződik a lelki szemeim elé a múlt, mintsem egy valóságos képzet, amely épp' e pillanatban zajlik. Felelevenítve ezzel az eltelt időt, s mindazt, amit voltaképpen próbálok magam mögött hagyni; a gyengeségemet. Azt a fajta érzelmi kavalkádot, amely jócskán megnehezíti a lélegzetvételem, s rögvest felgyorsítja a szívverésem, ha csak a gondolataimba is ékeli önmagát. Mérhetetlen dühöt érzek a számtalan felesleges emlékkép iránt, amik a sérüléseimet -, mint hegeket - mutatják be. Talán, enyhén túlzok az állapot kapcsán, viszont tagadhatatlanul is ez a legnagyobb hibám; az éltető szívem, ami még most is képes verni... verni olyanokért, akik már rég elfeledték esetlegesen a kilétem miértjét is. S ahogy ezen kis momentumok felélednek bennem; úgy újra és újra elöntenek azok az átokverte... Nem, nem lenne szabad átengednem magamat nekik, vagy.. hagynom azt, miszerint az eszem helyett a szívem hozza meg a döntést, de őszintén.. Egyszerűen mit tehetnék, amikor is kicseszettül hiányoznak az életemből azok a befolyásoló elemek? Ők, vagy csupán Ő... Ő, aki mindennél többet jelentett, míg aztán egyszer csak eltűnt és köddé vált egy távoli homály gyanánt.. Bár sokáig a saját személyemet okoltam, azt mondván; mindezért én vagyok a felelős.. én, aki elüldöztem őket messzire, azonban ők maguktól döntöttek így... azon elhatározásuk alapján, miszerint végleg elengednek engem. Ez ellen pedig, ha akarnék sem tehetnék semmit, ugyanis nem írhatom felül az egykori eseményeket.. Felkavaró látványt nyújt Damien jelenléte, hisz' hirtelen minden a felszínre tör. Az sok évnyi elnyomott keserűség, a ki nem mondott szavak kellege, az, hogy... igazából el sem köszönt.. - Nem, kérlek, nem, te nem... - Értetlenül rázom a fejemet a szavait követően. - Nem lehetsz itt... nem lehetsz a valóság.. - Megtörten suttogom magam elé, ekként alig fogadva el azt a tényt, miként mindez megtörténhet. - Túl... túl jó lenne... ez... ez.. lehetetlen.. - Feszülten szívom magamba a levegőt, ezzel is a felállított rögeszmébe ringatva önmagam, miszerint vajmi esélytelen, hogy ez a realitás egyik alappillérje legyen. Egyáltalán miért is volna az?! S miért állna itt előttem annyi évvel később? Kérdések ezrei futnak át az elmémen, mialatt kénytelen vagyok felfogni óhatatlanul is az igazságot. Itt van... pontosan előttem néhány méterre és... akármennyire is váratlan, de... ő maga egy létező személy. Lélegzik, érinthető, élethű.. -, s ez mind elég ahhoz, miként végre felfogjam ezt az effektív pontot. - Ezt nem lehet megmagyarázni, Damien.. - Ennyit reagálok mindösszesen, árnylatnyi búval színezve meg hangom. Aztán végül közlöm vele az álláspontomat, hisz' kétségtelenül is az én vétkem lehet, ha folyton-folyvást lelépnek mellőlem, nem igaz? Mindenki jön és megy, még azt se mondják, hogy 'viszlát'... Eltűnnek, lelépnek, magamra hagynak.. Azt hiszem, ezek egyértelmű jelek. Ezért is vállalom magamra e bűnt, mivel másoknak nem róhatom fel azt, amiért valójából én vagyok a hibás. Ugyan nehezen, de szembenézek a faktummal, s egyaránt azzal, miként jobb mindenkinek - neki is - nélkülem. Úgy nem generálok kellő galibát, avagy.. mértéktelen zűrzavart, aminek; se eleje, se vége. A kiejtett dolgok ellenére sem fordulok felé, szándékomban áll tüstént lelépni, ezzel itt hagyva őt és megszüntetve minden egyes gyötrelmet. Nem kell nekünk ez a felesleges dráma, az ócska hangulat, s az önsajnáltatásom jellege.. Tisztábban vagyok vele, miképp' ez lenne a helyes lépés, de az... hogy azt mondja; "szüksége van rám", nos akaratlanul is megállásra késztet. Nekem is kell ő és... ez a felismerés az, amiért ismételten kikötök előtte, avagy, amiért nem vagyok hajlandó itt hagyni egyedül. Úgy esem neki a fiú ajkainak, mintha nem lenne holnap, vagy, mintha.. most érne el minket a végzetünk. Olyan rég volt már az, hogy a közelemben tudhattam, hogy leheletnyi finomsággal érinthettem, s hogy ízlelhettem az édes... Egyre inkább érzelmesebben csókolom, ekként viszonozva az ölelést, így simulva hozzá, miszerint még közelebb lehessünk egymáshoz. Kiélvezem a röpke minutumot, azt, hogy mi.. Szinte percekig az enyém; s ezt kifejezetten imádom ebben. Gyengéden a tarkójára csúszik a tenyerem, majd a hajába futtatom az ujjaim, míg... míg el nem szakad tőlem, s ekkor egy hatalmas tátongó űr keletkezik a lelkemben. Hiába nem mozdul, hiába marad ugyanott, hiába dönti az enyémnek az ő homlokát... hiányzik az a felperzselő érzés... az ajkainak az íze... a szívverésének a ténye.. Úristen, megbolondít... elveszi az eszemet... s magával ránt a mélységbe.. - Hogy... mi? - Kérdezem némi döbbenettel a hangszínemben, ahogy sikerül ezáltal észhez térnem. Most komolyan amiatt lépett le, mert... mert nem ember? - De... - Kimondja ezt követően, miszerint mi ő és én... Látom, miként ellép, így szakadva el tőlem, viszont... viszont ezt nem hagyom. Erősebben húzom vissza önmagamhoz, ekként karolva át a derekánál. Laza mosolyt öltök és szinte nyoma sincs már a nem régibben ejtett könnyeimnek. - Ha ezt tudtam volna, akkor még mindig itt lennél mellettem... - Feszülten nevetek fel. - ...nem féltél volna attól, hogy bánthatsz, mert... mert nem teheted meg, Dam... én is természetfeletti lény vagyok, akárcsak Te, bár nem vagyok az éjszaka foglya, azonban a természet összhangja igencsak közel áll hozzám. - Vallom be halkan a számára, szinte suttogva. - Komolyan képes voltál emiatt lelépni? - Mosolygok rá fájdalommal telten. - Én... warlock vagyok, babe és nézd... nem menekülök előled! - Őrület, hogy már megint kezdi elvenni a maréknyi eszemet.. - ez az első felötlő szakasz a gondolataim között, ahogy a nyakába temetem végül az arcomat. Magamba szívom lassan az édeskés illatát; oh, s igen.. innentől kezdve nincs józanság...
Nem hibáztattam érte: látszólag nem fogta fel, azaz nem akarta elhinni, hogy itt vagyok. Valószínűleg én sem hittem volna el, ha valaki x év csend után újra felbukkant volna az életemben, hogy tényleg visszajött. Hiszen miért és hogyan? Minek? Hol volt eddig? Mi oka volt eltűnni? Meg ha eddig nem jött vissza, miért keres fel hirtelen? Tehát megértettem, hogy miért hisz illúziónak engem. - De itt vagyok… kérlek, hidd el, Victor… tudom, hogy hihetetlen és tudom, hogy ennyi idő után talán… talán vissza se kellett volna jönnöm, de… mindig is bántam, hogy elmentem… - Suttogtam, magyaráztam, azt remélve, hogy a szavaim eljutnak hozzá. De hosszú ideig, talán percekig nem sikerült megértetnem vele a valóságot. Aztán végre megértette. Belátta, hogy jelen vagyok, valóság vagyok. Bár még mindig sok dolog rejtve volt előtte. Féltem, hogy el fog küldeni a francba. Jogos lett volna, de nem akartam hallani, ahogyan megteszi. Amióta elmentem… utána hosszú hónapokon keresztül, minden este eszembe jutott ez a szőkeség. Az ő emlékébe kapaszkodtam a nővéremen kívül. Ők ketten nekem… nagyon, de nagyon sokat jelentettek. Pontosan ezért nem maradhattam a közelükben. Nem akartam bántani őket. Szinte hallottam, ahogy a szíve egyre hevesebben vert. Nagyot nyeltem, hiszen ezt követően azonnal bombázni kezdett a kérdéseivel. A sírását hallván és látván az én szívem is meg akart szakadni. Mélyen szívtam magamba a levegőt. - Victor, kérlek… megmagyarázom, csak engedd meg, jó? – A vállaira csúsztattam a kezeimet és azt akartam, hogy rám figyeljen, de valahogy, mire eljutottam volna oda, hogy belekezdjek a magyarázatba, újból megszólalt. A kezeim lassan lecsúsztak róla és értetlenül bámultam rá. Magát okolta. De mi a… miért? Mégis miért? Mivel értem el azt, hogy magát okolja, mikor a valódi hibás Én vagyok? Mivel? Ennyire rossz barát lettem volna, hogy ilyesféle érzéseket keltettem benne? Ez… én… úristen. A könnyeim elkezdtek folyni úgy, hogy észre sem vettem. Nem akartam, hogy így érezze magát. Most, hogy így láttam őt… tudtam, tényleg tudtam, mekkora hibát követtem el. - Nem, Vicky, várj egy pillanatot… nem a te hibád, ez az egész… minden az enyém… - Utána léptem esetlenül, a kezéért nyúlva, de nem értem el. A látásom homályos volt a könnyektől, így végül letöröltem őket. – Ne menj el, kérlek… szükségem van rád… - Bukott ki belőlem öntudatlanul, de annyira halkan, hogy esélyes volt, miszerint el sem jutnak hozzá a szavaim. Azonban mégis visszafordult, de csak akkor érzékeltem belőle bármit is, mikor már ott volt előttem. Kétségbeesve néztem rá. - Én sem akarom, hogy ne legyen közünk egymáshoz… - Suttogtam és folytattam volna, de már nem volt rá esélyem. Megéreztem az ajkait az enyémen, minek következtében a szívem hevesebben kezdett verni. Ledöbbentem. Ez a csók… ő… mégis hogyan? Gyengéden csókoltam vissza, kissé félve, hogy mindez semmivé foszlik. Gondolnom kellett volna Hazelre, arra, hogy miféle érzések ébredtek bennem iránta, de Victor elvette az eszemet. Az összes érzés, amit annak idején sikerült mélyre temetnem magamban… minden a felszínre akart törni ezekben a pillanatokban. Lassan magamhoz öleltem a derekát, majd egyik kezemmel lassan végigsimítottam a hátán, így falva az ajkait, egyre inkább elmélyítve a csókot. Nem bírtam ki, nem akartam elszakadni tőle. Ha rajtam múlt, percek teltek el, mire teljesen elszakadtam az ajkaitól, akkor is csak annyira, hogy a homlokának dönthessem a sajátomat. - Sajnálom… sajnálom, hogy elmentem. De féltem, hogy bántanálak téged, Victor… ugyanis… nem vagyok már ember. – Vallottam be, hiszen ezt a tényt nem szabadott elfelejtenem. Egy szörnyeteg lettem, s tudnia kellett róla. Tudnia, hogy dönthessen: akar-e így az életébe vagy sem. – Vámpír vagyok. – Ekkor szakadtam el tőle hirtelen, attól tartva, hogy talán ő maga távolodna el tőlem félve.
Annyival könnyebb volt ezt az egészet csupán egy illúziónak beképzelni, mintsem például ténylegesen is a valóságként felfogni, ugyanis az a tény, hogy... hogy itt állt előttem.. Nem, az egyszerűen lehetetlen volt, hisz'... hiszen még évekkel ezelőtt elment és azóta mit sem hallottam róla. S most meg lám csak; csodák csodájára.. hogyan tűnhetne elő hirtelen a semmiből? Miért akarhatna itt lenni; pontosan velem szemben és bámulni engem, sőt...? Igazából nyelnem kell végül egy nagyobbat, miközben idegesen túrok a szőke fürtjeim közé. Egyszerűen... az, miként itt és ő... Erősebben rázom meg a fejemet a kelleténél, viszont ez a képzet nem szűnik; ő ugyanúgy ott van... és a hangja, az illata, a látványa.. ahogy azon nyomban válaszol, avagy, ahogyan visszaölel.. Képtelenség az, miszerint mindez egy hihető dolog legyen, nem igaz?! Ugyanis alapvetően évek teltek el, sőt merültek feledésbe, s persze anélkül, miképpen ő feltűnt volna. Tehát, ha eddig nem foglalkoztattam, akkor mostan e momentum kapcsán miért érdekelhetném? Egyáltalán minek kereshetne fel? Mi vonzhatná hozzám? Honnan tudhatná azt; hol vagyok? S... miért pont eme napon; a hídnál, az este kellős közepén, a régi emlékek kereszttüzében -, találna rám? A véletlenség okozná ezt, s űzne velem kegyetlen játszmát, avagy pusztán én képzelem őt ide, ekként is kínozva önmagam? Mondhatni melyik... melyik a reális állítás? Könnyeket hullattam, ezzel áztatva el a bőrét, s minél inkább sírtam, nos annál nehezebben hittem abban, miszerint velem van. Tényleg... tényleg csak az őrületem egyik jelének fogtam fel, hisz' kimondhatatlanul is, de hiányzott a számomra, s ez... ez a jelentés idézhette elő azt, hogy elvégre hallucinálok, mert... mert... ő... - Nem... nem Te.. nem vagy itt.. - A hangszínem megakad, miközben próbálom összeszedni a személyemet. - ..szóval nem, nem hiszem el.. - Remegve vonom még közelebb őt magamhoz, ekként szívva be egészen mélyen az illatát. Régen is elkápráztatott, s ez most sem volt másként. Vonzott mind külsőleg, s mind belsőleg, sőt még, akkor is csak Őt akartam, amikor is... jól tudtam azt, miként csak egy pótlék vagyok neki. Sosem felejtettem el, sohasem léptem túl rajta, s talán... talán ezért látom őt jelenleg ily' tisztán. Olyan érzést kelt bennem, mintha... mintha valójából... érinthetném, ölelhetném, sőt már-már érezhetném, de... de mindez csupán; egy ábránd. - Kérlek, ne... - Alig hallhatóan nyöszörgöm. - ...most ne, mert... - Ekkor kezd el bennem tudatosulni, miként ez maga... Úristen! - D.... Damien? - Hosszú percek múltán pislogva tekintek rá és még a szám is teljességgel tátva marad a helyzettől. Hogyan? Miként? Enyhe fejrázással mérsékelem a jelenlétét, mint, aki el sem hiszi... vagy de, elhiszi, csak... csak nem tudom. Még több könnycsepp folyik le az arcomon, míg a látásom abszolút elhomályosul. Szaggatottan veszem a levegőt, a szívem sokkal hevesebb tempóra vált, s olyan képek villannak meg előttem, amik... amik igen' régen történtek. Ő és én... mi... együtt... A nevetés, az önfeledettség, az együttlét... - Meghallgatni?! - Kérdezek vissza kétkedve. - Mégis hová tűntél el? Miért hagytál engem egyedül? S...? - Fájdalmas zokogást hallatok, miként érzem az arcomon az érintését, felfogom minden egyes tettét, s el sem mozdulok mellőle. Tetszik, ahogy nyugtat, aggódik és... és ettől annyira cukivá válik. Olyan édes, mint egy mályvacukor, amit rögvest felfalnék helyben... Mégis mi a fene? Min elmélkedek én?! Megőrültem?! A fejemet rázom, mialatt a szavaira koncentrálok. - Figyelj, Damien... - Törlöm meg az arcomat. - ...én megértem azt, hogyha gondot okoztam, avagy, ha egy csalódás voltam az életedben. Azt is elfogadom, hogy miért tetted, s emiatt nem kell magyarázkodnod... - Teszem a vállára az egyik kezemet. - ...nem kell bonyolítani ezt a témát és most sem foglak zavarni Téged, ígérem... - Magam mellé ejtem a karomat, így kerülve ki őt, s ha nem állít meg, akkor... akkor ennyi, hiszen tisztában vagyok vele, miként minderről én tehetek. Miattam lépett le, s tűnt el... míg most... mostan nyilván... A fenébe már! Másodperceken belül megtorpanok egy adott ponton, majdan visszafordulok felé és addig meg sem állok, amíg vissza nem keveredek elé. - Nem akarom azt, hogy... hogy ne legyen közöm hozzád... én... én.. - Alig találom a szavakat, s ahogy megpillantom az ajkait; elveszi a józan elmélkedésem lehetőségét is. S miután nyelek egy nagyobbat; az ajkainak esem, hisz'.. nem tudom magamat türtőztetni a közelében; akarom őt... szeretném ezt... vágyom erre... rá... arra, hogy... hogy az enyém legyen újra, mintsem azelőtt, mielőtt elváltak volna az útjaink.
Féltem, hogy milyen lesz találkozni vele. Rettegtem tőle, hogy elzavar a fenébe, hiszen… szó nélkül tűntem el, mindenféle magyarázat nélkül. Féltem, hogy rossz dolgokat feltételez rólam. Bár… talán a nővéremtől hallhatta, hogy eltűntem. Nem tudtam, felkereste-e Victor a családomat, vagy sem, de… pont emiatt aggódtam. Mi van, ha utál? Mi van, ha látni sem akar már, amiért… elmentem? Victor mindig is fontos volt nekem, túlságosan is, de a dolgaink nem úgy alakultak, ahogyan… én azt szerettem volna. Szóval bizonyos téren elengedtem őt, de mindig is közel maradt hozzám. Aztán… a vámpírrá válásom kapcsán eltűntem. Akkor váltam a legmagányosabb figurává; mint még soha senki. Magamra maradtam és egymagam akartam túlélni, de… ez lehetetlen volt. Egyedül az ember egyszerűen bekattan. Ahogy megláttam Victort, lepörgött mindenféle végkimenetele a találkozónknak. A legrosszabbaktól kezdve a… még rosszabbakig. Valahogy nem számítottam arra, hogy örömmel fog fogadni engem. Féltem. Bár alapvetően már túlságosan negatívvá váltam az évek alatt, szóval… miért is reménykedtem volna bármiben is? - Igen, én vagyok… - Nyelnem kellett egy nagyot. Még a suttogását is kristálytisztán értettem, ezért is reagáltam azonnal. – Én… visszajöttem. – Nem tudtam, hogyan magyarázzam. Máris azzal kellett volna kezdenem, mi vagyok? Nem, az túl… …ahhoz még idő kell. Először tudni akartam, hogy hogyan is áll hozzám. – Pedig elhiheted, Victor… nézd, én… - Kezdtem volna bele valamiféle magyarázkodásba végül, de ahogy elkezdtek folyni a könnyei, mintha a szívembe martak volna. Szorosan viszonoztam az ölelését, ami egészen ösztönös volt a részemről és annyira… annyira jó volt! Úgy éreztem tőle magam, az ölelésétől, mintha… mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig sírt. Az én könnyeim is elkezdtek folyni, de igyekeztem abbahagyni a sírást, mert nem akartam még inkább rossz hangulatot kelteni. - Nekem is hiányoztál, Victor… sajnálom, hogy eltűntem, megmagyarázom… - Suttogtam, a hátán végigsimítva néhányszor, majd ha lehet, még szorosabban öleltem magamhoz. Az illata egyből az orromba mászott és kezdtem attól tartani, túlságosan elveszi az eszem. A fenébe is. Talán nem csak a vámpírrá válásom volt az oka annak, hogy eltávolodtam tőle, hanem az is, hogyha a közelében voltam, megőrjített a létezésével is? Vámpírként… a bennem lakozó érzések felerősödtek. Talán az iránta elnyomott érzéseim… akartak volna a felszínre törni? Gyengén megráztam a fejemet, amennyire ebben a helyzetben tudtam. Ki akartam zárni ezeket az érzéseket, gondolatokat, hiszen tudtam, hogy ennek már úgyis mindegy, meg hát… Hazel… bár vele sem jöhet ez össze. A szerelem nem nekem való, pusztán nyűg. Hosszú perceken keresztül öleltem, próbáltam megnyugtatni, ahogyan magamat is, de aztán a karjaira simítva elszakadtam tőle annyira, hogy a tekintetébe fúrhassam a magamét. - Meg kell hallgatnod, jó? – Kérdeztem halkan, egyik kezemmel az arcára simítva, letörölve néhány kósza könnycseppet. A szívem megszakadt érte és fel akartam szárítani a könnyeit, de nem tudtam, képes vagyok-e rá. – Az, hogy eltűntem… életem egyik legnagyobb hibája volt. Helyre akarom hozni, de nem tudom, lehetséges-e… - Folytattam szinte motyogva, a szavakat keresve.
472 words ❖ Attention ❖ note: ne sírj, mert én is sírok ❖
Kezdőlap
