Az órák el-elhallgatnak, mintha az elem rosszalkodna bennük, majd újra nekilódulnak azzal a fülsüketítő kattogással. Valaki továbbra is a jelenlevőkön tartja a szemét, miközben terveit szövögeti a háttérben. Ahogy Zack kimondja a megfejtést, amire nem is volt olyan nehéz rájönni, hirtelen ott, ahol az ajtó eltűnt, újra megjelenik egy. De egészen más, már ránézésre is aranykeretbe vont ajtóról van szó, melynek kilincse egy koponyát formál. Ebből már sejthetik, hogy ha kinyitják, nem a kinti levegőre jutnak, hanem egészen máshova. Ha kinyitják, akkor nagy sötétséget láthatnak. Amennyiben elindulnak, úgy Zack és Rhys átjutnak a küszöbön, de Kait már egy láthatatlan erő kint tartja. Számára nincs belépés. Odabent a gyertyák gyúlnak. Mindenhol órák vannak, továbbra is, de már sokkal kevesebb, mint odakint és ezek, a kintiekkel ellentétben nem működnek. Az asztalnál egy fura figura ücsörög és épp órát javít.. fel sem néz, talán meg sem hallotta őket. Legalábbis ezt hihetik, amíg odanézés nélkül meg nem szólal. - Gyertek csak, már vártalak titeket… - Végül, ahogy a fiúkra néz, úgy alszik el az összes gyertya. A fickó Rhyst veszi célba, mögötte áll meg és a vállára csúsztatja a kezét. – Szeretnétek játszani? – Ha tapogatóznának vagy keresnék a férfit, csak az ürességet tapinthatnák. Zack mellett szólal meg újra. – Ugye szeretnétek? – Halk nevetéssel távolodik el tőlük. Ha mágiával próbálkoznának, akkor egy-egy pillanatra sikerülhet fényt varázsolniuk, de nem tartósan.
222 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. szeptember 29.
Az órák kattogásának szimfonikus szólama, pontosan olyan, mint egy őrült metódus, amely voltaképp' sosem érhet véget. S akár ez a végzet zenéje is lehetne egyúttal, ami tökéletesen felvezethetné a szenvedés sokszínű szimbolikáját. Alig érzékelhetően bólintok rá Rhys szavaira, felfogva a mondandója lényegét, ám a tekintete kétségek ezreit veti fel bennem. Ennél biztosan többet tud a kulcsról, viszont valami ok folytán; nem óhajt róla beszélni. S hiába is szeretnék a számára segíteni, ha kicsit sem igényli ezt, nem igaz?! Így egy szájhúzás keretébe zártan veszni hagyom a dolgot, koncentrálva ezzel a végtelen időkeret közé zárt képre, ami még... Tényleg jól láttam azt, miszerint felénk biccentett?! Pislogok néhányat, de az elkövetkező másodpercek leforgása alatt egyszer sem mozdul már meg. - A saját döntésem miatt vagyok itt és, ha bármi történik velem, akkor az egyedül az én felelősségem lesz. - Szögezem le mindenféle megkérdőjelezést kizárva, hisz' koránt sem akarom azt, miként ellenkezni merjen velem szemben. Így hagyom ott őket, a festmény elé keveredve. Hosszú pillanatokon keresztül csupán fürkészem, míg elemelve a helyéről az ujjaim közé fogom. Ám, amikor az közelebb kerül hozzám; az alak sikítva száll ki onnan, egyenesen felém véve az irányt. E vészjósló sikolytól még az órák is elhallgatnak, míg a feketeség hirtelen körül ölel, aztán úgy párolog tova, mintha ott sem lett volna. Eleinte kissé ledermedek, de a vonásaim a döbbeneten kívül mit sem fednek fel; magyarán nem rémiszt halálra ez a kis aspektus, sőt csupán csak még jobban érdeklődővé tesz. - Hű, ez aztán nem semmi... - Dobom hátra az immár' üresen tetszelgő vásznat, miközben a széfre emelem az íriszeimet. A cetlire írt jelenség némileg megmosolyogtat, s már épp' mondanám is Rhys-nak, hogy ez milyen könnyű feladvány, amikor is megüti a füleimet; Kai hangjának csengése. Egyáltalán mit keres itt a lélektársam? Felvont szemöldökkel nézek rá, majd Rhys-ra, akik között ez a kis szóváltás koránt sem tetszettős, így a szemeimet forgatva emelem meg az egyik kezemet. - Üdv. neked is, Kai! - Szúrom oda némi gúnnyal fűszerezve, ahogy ráemelem a mutatóujjamat, majd ezt követően Darwin felé bökök. - Köztettek mégis mi ez a csodálatosan idilli hangulat? - Jegyzem meg némi éllel a hangomban. - De most komolyan! Mi a fene bajotok van egymással? - Felváltva tekintek rájuk. - Mindegy... ennél égetőbb kérdések is akadnak a repertoárban. - Nyalom meg a kiszáradt alsó ajkamat, ahogy a széf irányába pillantok. - Mindent félretéve... - Szívom magamba mélyen a levegőt. - ...örülök nektek! - Mosolygok rájuk halványan, majdan magamhoz húzom Kai-t; így ölelve át a lélekpáromat. - Gyere te is... - Invitálom oda hozzánk Rhys-t, akit bevonok néhány másodperc erejéig az ölelkezésbe, aztán pedig lassan elszakadok tőlük. - Én megnézem azt a széfet, aztán megoldjuk a többit is, rendben, fiúk? - Veregetem őket vállon, ekként megindulva a trezor felé. Az ujjaim finoman lecsúsznak róluk, ahogy végezetül elérem a cetlit. - „Éjjel-nappal mindig jár, mégis egy helyben áll. Mi az?” - Olvasom fel hangosan, így húzva végig az ujjaimat az íráson. - Óra... - Válaszolom halkan, de mégis határozottan, ekként oldva meg a rejtvényt. Feszült várakozással kémlelem a leendő eseményt; ezáltal bármi is történjék..
Zack felbukkanása nagyon különös volt, ugyanakkor nagyon örültem neki. Főleg amiatt, mert hátborzongató volt, ahogy Iris egyszeriben csak a földre hullott. Kezdtem úgy érezni, csapdába lettünk csalva az árus által. - Csak úgy megjelent néhány napja. Egy furcsa hang kíséretében. - kezdtem bele, de nem akartam elregélni az egészet, ráadásul a lovasok és a pusztítás szó egy mondatban elég sokatmondó volt... reméltem, nincs igazam. Az ajtó eltűnése után átkoztam magamat, amiért belerángattam ebbe a férfit is, holott... el kellett volna küldenem, nem a segítségét kérni. A kattogás az idegeimre ment, újra az a furcsa érzés kerülgetett, mintha nem lennék ura a saját elmémnek. Feszült lettem tőle, sőt, kifejezetten ideges, de Zack szavai némileg megnyugtattak. Amennyire csak tudtam, kizártam a hangot, bár pokolian nehéz volt. Zack javaslatára leültettük Irist a székre, s bár semmi furcsát nem láttam, mégis olyan volt, mintha a lány szorosan a széknek feszülne. Mintha leláncolták volna a tárgyhoz. - Nem lehet, a kulcs rám van bízva. És nem eshet bajod miattam. - ingattam a fejemet, de a nővérem mellett maradtam, amíg a férfi felfedezte a szobát. Már épp szólni akartam volna, hogy szerintem valami a székkel sem stimmel, egy sikításra lettem figyelmes, az alak a képből pedig egyszerűen csak kirepült. A meglepettségtől én is felkiáltottam, majd a szám elé kaptam a kezemet. Mintha ez természetes lenne... Nem jutottam szóhoz, csak tátogtam, próbáltam felfogni a történteket, közben pedig megláttam a falon a széfet, és a cetlit. Onnan nem láttam, mi van ráírva, de nem is volt időm megnézni. Furcsa hangra lettem figyelmes, s némi fényre, ami valahogy nem volt odaillő. Ahogy megfordultam, Kai állt ott. Összevont szemöldökkel hallgattam a szavait, majd felé léptem egyet, feltartott kezekkel. - Héé! Ez sértő! - méltatlankodtam, aztán inkább elhallgattam. - Inkább az a kérdés, Te mit keresel itt? - kérdeztem. Furcsa volt őt itt látni, főleg így, hogy... legutóbbi találkozásunkkor nem voltam magamnál. Homályosan rémlett csak, miféle badarságokat hordtam össze. Zavaromban a tarkómat vakartam, majd egy pillanatra Zackre néztem. - Ennél rövidebben nem tudom összefoglalni... - sóhajtottam, majd előtte is meglóbáltam a kulcsot. Azt nem tudtam, érteni fog-e bármit is belőle.
Amikor portált nyitottam, úgy volt, hogy együtt távozom az unokahúgommal, mégis, mikor megjelentem egy tök fura, órákkal teli helyen, egyrészt egy hatalmas nagy sikoly kíséretében történt mindez, másrészt… az unokahúgom nem volt a karjaim közt. Ez tűnt fel legelőször, aztán az, hogy… az órák kattogása az idegeimen táncol. Ekkor néztem végül fel. Az nem lepett meg, hogy Zacket látom, hisz mindenképpen hozzá akartam eljutni, de a hely fölöttébb érdekes volt. Aztán kiszúrtam a másik őrültet. Vagyis. AZ őrültet. Mi a franc? Értetlenül pislogtam, mígnem sikerült feleszmélnem. - Miért vagytok ide bezárva? – Vontam fel a szemöldökömet, miközben Zackre emeltem újra a tekintetemet. – És mi a fenéért vagy vele? – Böktem el Rhys felé, majd megráztam a fejemet. Enyhe féltékenység csengett a hangomban, majd mély levegőt vettem. - Nem mintha lenne időm csevegni. Az unokahúgom bajban van és… valamiért hősköpenyt viselek ma, mert nem akarom, hogy bántódása essen, avagy… meg akarom védeni – Zackre néztem újfent, kissé őt „hibáztatva”, hogy érzéseim vannak és már nem tudom nevetve végignézni, miszerint valaki bántja valamelyik unokahúgomat.
Az óra kattogásának bájos, fülsüketítő hangja belengi az egész helyiséget. Az is csoda, hogy a jelenlévők egyáltalán a saját gondolataikat hallják. Mikor Rhys és Zack is rápillantanak arra a bizonyos képre, a festményen levő alak odabiccent nekik, ám ha újra ránéznek, nem mozdul. Hisz hogyan mozdulna, ugye? Csak egy kép. Ahogy leültetik Irist a székre, láthatatlan karok nyúlnak ki a szék alól, teljesen magához ölelve a lányt. Ezentúl, ha fel akarnák állítani onnan a lányt, nem sikerülne – sőt, a széket sem lesznek képesek elmozdítani. Baja nem esik Irisnek, csupán valaki nagyon azt akarja, hogy ne mocorogjon feleslegesen. A festmény Zack kezébe kerül. Ahogy közelebb emeli magához, hogy alaposabban szemügyre vegye, az alak sikítva repül ki a képből, egyenesen felé. A szobában az órák kattogása elhal néhány másodpercre, csak azért, hogy a sikoly édes hangjának adjon teret. Az alak fekete füstként üdvözli Zacket, körbelengve őt, majd eltűnik, szertefoszlik teljesen. Az órák újra elkezdenek járni. Ha túlesnek a kezdeti pánikon, ijedtségen és a falra pillantanak, ahol a festmény volt nem rég, egy széf található. Rajta viszont egy díszes papírka, amin ez áll: „Éjjel-nappal mindig jár, mégis egy helyben áll. Mi az?” A fiúknak ki kell találniuk a választ, hogy a széfet kinyithassák. Már ha egyáltalán ki akarják nyitni.
206 words ❖ aláfestő ❖ határidő: 2020. szeptember 19.
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Igazán különös érzés fogott el, miként előszedte a sál alól a kulcsot, ekként mutatva meg azt a számomra. Egyszerre tűnt veszélyesnek és egyaránt nevetségesnek is ez a tárgy, hisz' voltaképpen egyetlen parányi kellékből eredt eme vészjósló energia. Képtelen voltam megállni azt, miszerint ne érintsem meg; muszáj volt. Így az ujjaim alig simultak rá a kulcs peremére; rögvest el is kaptam onnan őket. Végtelen mélységet éreztem; egy tátongó szakadékot, amely magával ránt a mélybe és, ami örök fogságba ejt. A halál üdvözletét láttam a lelki szemeim előtt, mintsem a rideg valóság realitásának értékét. Óvatosan emelem vissza a férfire az íriszeim tükrét, miközben őrült csillogással ragyog a tekintetem. - Ami azt illeti, igencsak vérfagyasztó hatást nyújt.. - Suttogom, finoman leplezve a felkavaró érzelmeim jellegét. - ..sokkal több van benne, mint apró démoni összjáték. - Nyalom meg a kiszáradt ajkaimat, próbálván rendszerezni a cikázó gondolatokat. - Nem akarom a frászt hozni rád, de ez... ez mégis honnan van? - Kíváncsi hanglejtéssel teszem fel a kérdést, ahogy alaposan szemügyre veszem a sikátort. Eközben maga az időjárás kezd egyre durvábbá válni, s mintha túlságosan is kihalt volna a környék, holott árgus szemekkel figyel minket valaki és ezt a fajta észrevételt, nos nem lehet egy könnyedén elengedni. - Rendben, viszont nem hiszem, miszerint ez túl jó ötlet... - Vallom be inkább magamnak, mint neki, miközben segítek becipelni a hölgyet az ajtón keresztül az épületbe. S bár jóleső melegség fogad a kinti idő ellenére, alig lépünk beljebb néhányat; már csapódik is mögöttünk az ajtó, mint egy rossz horrorfilmben, de komolyan.. Hátranézve pedig; volt és nincs ajtó, mert egyszerűen csak eltűnt, avagy mondhatni; köddé vált.. - Mégis miféle játszma ez? S ki áll ennek az egésznek a hátterében? - Ezen elmélkedés közepette nézek szét a szobában, amelyben megannyi óra van és amelyek őrjítően hangosak; tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk... mint a homokszemek pergése az üveg mögött; megelevenedik egy momentumra a homokóra hasonlata, hisz' nincs olyan másodperc, amelyben ne hangzana el egy árnyalatnyi kattanás. - Igen, én is hallom, de... de ezt zárd ki... ne hagyd magad befolyásolni általa. - Pontosan ekkor szúrom ki azt a két képet, amelyből az egyik nemcsak, hogy ferdén áll, de még bámul is minket... - Figyelj... öhm, láttam ott egy széket. - Mutatok a képpel ellentétes irányba, majd segítek odavinni a nőt, már ha nem ellenkezik a férfi. - Szerintem ti szépen maradjatok itt és ha bármi van sikíts, rendben? Nem hagyom, hogy bajod essen, oké? Bízol bennem, Darwin? - Ragadom meg a férfit a ruhájánál fogva, miután kényelembe lett helyezve a lány. - Csak... csak vigyázz magadra! - Feszülten lépek el tőle, így közelítve meg a kedvenc kis festményemet, ami sokatmondóan baljós. Másodpercekig pusztán fürkészem, míg nem... aztán elemelem a falról, ekként a kezeimbe fogva és közelebb tartva magamhoz. Talán ekkor... ekkor hibát követek el, de hajt a kíváncsiság, s ezt az adrenalint nem ölheti ki belőlem semmi; még ha netán veszélybe is sodrom a személyemet.
Nem úgy alakult az ünnep, ahogy azt vártam, vagy ahogy szerettem volna. Persze miért is vártam volna mást? Vonzottam a bajt, mintha muszáj volna. Vagy ezúttal Iris, hiszen ő hevert félig a hóban, félig a karjaimban. Nem tudtam, mitévő legyek, merjem felemelni, vagy inkább próbáljam a földön ébresztgetni? Végül is nem üthette meg magát... Így örültem, mikor ismerős arc bukkant fel a sikátorban, jobban mondva örültem volna, ha nem épp az ájult ikertestvéremet próbáltam volna magához téríteni. Ennek ellenére olyan volt, mintha valaki más is figyelne minket. Zack is hasonlóképp volt vele, úgy tűnt örül, csak őt a kulcs aggasztotta, ami a sálam miatt nem látszódott, de az ereje... igen, én magam is éreztem, így kicsit nehéz volt róla megfeledkezni. Nem volt csoda, hogy ő is megérezte. - Ó, ez csak egy kulcs. Illetve... nyilván nem. - egyik kezemmel elengedtem Irist, s előhalásztam a kulcsot, hogy megmutathassam a férfinek. - Láttál már hasonlót? Biztos valami ördögi cucc. - fintorogtam, mert igen, még azt is el tudtam képzelni, hogy az ördög műve, vagy valamiféle démoni energiát sugárzó tárgy. Mágikus volt, az egészen biztos. - Talán menjünk be az épületbe. Segíts felemelni, kérlek! - Amennyiben nem tiltakozott, együttes erővel a vállaimra dobtuk a nőt, s bementünk az ajtón, ami abban a pillanatban el is tűnt. Bocsánatkérő pillantást küldtem felé. A füleimre szorítottam volna mindkét kezem, ha tudom, de így csak kissé kétségbeesve pillantottam Zack felé, vajon ő is hallja-e, vagy csak én csavarodok be megint? - Kérlek, mondd, hogy te is hallod ezt! Mi ez a hely? - Irissal a vállamon lassan körbefordultam, hogy szemügyre vegyek mindent, de inkább visszafordultam Zack felé. Az a kép a frászt hozta rám.
A fiúk úgy érezhetik, mintha valaki nézné őket. És nem is tévednek, ugyanis valaki tényleg figyeli őket, de ha körbenéznek, sehol sem látnak senkit. Mintha az egész környék kihalt volna; már gyerekzsivajt sem hallhatnak. Ha elnéznek a sikátor bejárata felé, ott sincs egy járókelő sem. Csak a vihar az, ami egyre durvábbá válik. Olyan, mintha az időjárás megzavarodott volna. Ha a páros úgy dönt, hogy nem mennek be az épületbe és visszafordulnak, akkor néhány lépés után a tetőről a vihar lesodorja a havat, ezzel teljesen elállva a páros útját. Ha varázsolni próbálnának, a hó ugyan olvadni kezd, de a hidegnek hála azonnal meg is fagy. Nem tudnak átjutni, visszafelé kell menniük. Amennyiben úgy döntenek, hogy nem fagyoskodnak odakint, hanem belépnek az épületbe, kellemes meleg fogadja őket. Olyan, mintha hazaérnének – egyetlen különbség az, hogy az otthonukban az ajtó a helyén marad, itt viszont becsapódik utánuk és köddé válik. Mintha sosem lett volna ott ajtó. Amire felfigyelhetnek, az óra kattogás. De nem egy, nem kettő, hanem rengeteg óra veszi körül őket a szobában. Fülsüketítő a kattogásuk. Nem járnak egyszerre, talán egy óra sincs, ami a pontos időt mutatná. Az órák közt megbújva két kép helyezkedik el a falon. Mindkettő háborús képet ábrázol, ám az egyiken egy lovas különösen előtérben van. Mintha egyenesen Rhyst és Zacket nézné. A kép egyébként ferdén van a falra téve. Nincs kiút a szobából. De mégis azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül. Valaki ott van. De hol? Mit tesznek?
233 words ❖ aláfestő ❖ határidő: 2020. szeptember 12.
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
New Orleans utcáit róttam csendesen, miközben megannyi hópehely hullott alá az égből, ekként öltöztetve tündöklő fehérségbe a tájat. A téli hangulat ellenére egészen kellemes volt az idő, míg a mellettem elhaladó emberek százai, mosolyogva fogadták magukba az ünnep adta szeretet áldását, ami bezzeg engem koránt sem hozott merően lázba. A magány vezetett ide; távol óhajtottam lenni mindentől és mindenkitől -, s míg e gondolat átfutott az elmém berkein belül, addigra sikerült valahogy kikötnöm a főtér kellős közepén, amelytől még a hideg is futkosni kezdett a hátamon. Elszomorító volt bámulni azt, ahogy ők... Utáltam ezt az érzést és azt, hogy tehetetlenül néztem szembe az indulataimmal. Dühtől izzó íriszekkel vettem szemügyre a körülöttem lévőket; a boldogságukat, a nevetésüket, a szánalmas jelenlétüket, míg nem... kiszúrtam azt a valakit. Éreztem a felőle áradó energiát; azt a fajta mágiát, amit nem lehetett szavakba önteni, s egyszeriben csak elöntött a rémület. Láttam, hogy mással van és rendkívül jól érzi magát, mégis az a... az a furcsa és különös ridegség töltött el, ami az irányából érkezett, s miként egyszerre volt ijesztő, épp' olyan szinten volt magához vonzó, mintsem egy láthatatlan mágneses erő. Óhatatlanul is követni kezdtem a párost; megtartva azt néhány méternyi távolságot. Kissé ledöbbenve szemlélem azt, ahogy a sikátor felé menetelnek, mintha pusztán a haláluk felé vonulnának örömmel. Egy pillanatra megállok; ujjaimmal a fürtjeimet érintve, s aztán sietve indulok rögvest utánuk, viszont mire a sikátor bejáratához érkezem, addigra az a nő már ájultan hever Rhys karjaiban fekve. Ekkor csap meg engem a hideg szellő fuvallata, akárcsak, ha a végzet előhírnöke volna. Érzékelem az idő lelassulását, a ridegség átfogó varázsát és a halál ütemének leheletnyi csengését... Rhys felől jön ez a kivételes löket, mintsem egy durva ébresztő a kora reggeli órákban. S valami azt súgja eme momentumban, miszerint hatalmas nagy pácban vagyunk. - Rhys... - Lépek mellé könnyedséggel, miként lehajolok én magam is a nő mellé. - Persze, hogy segítek neked, viszont... eléggé vészjósló mágiát érzek felőled, haver. - Szinte suttogom a számára, ezzel megválaszolván szinte a következő kérdését is. - Már egy ideje követlek titeket, ami azt illeti, ugyanis... - Mérem végig lassan a férfit. - ...ez hatalmasabb bárminél. Mégis miféle erő birtokában vagy, Darwin? - Vonom fel a szemöldökömet, egy féltő pillantás keretébe zártan. Hisz' még csak nem régiben lettünk ennyire jó viszonyba, s az, hogy... hogy bajba sodorhatja önmagát; szörnyű képet fest elém. Valahol pedig mélyen... egészen mélyen nem akartam őt elveszíteni.
389 ℘ hourglass ℘ note: do you still feel the same? ℘ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Szept. 02, 2020 8:51 pm
A halál homokórája
You can't have christmas without snow.
Először azt hittem, az italtól érzek forróságot a mellkasom körül, aztán rájöttem, a kulcsból árad. Megpróbáltam megigazítani kicsit, de alig érintettem meg, az megrázott, mintha legalább a konnektorba nyúltam volna. Irisra sandítottam, aki érdeklődve nézett rám, ám én csak megráztam a fejemet, nem akartam elrontani a kedvét, vagy a sajátomat. Inkább minden gondolatomat elhessegettem ami a láncon lógó kulccsal volt kapcsolatos. A hirtelen feltámadt szél az arcomba, szemembe hordta a havat, minek hatására feljebb húztam a sálat az arcomon, Iris viszont behúzott az egyik sikátorba. Meglepődve vettem szemügyre az épület oldalán lévő táblát, amin a cetlire felírt cím szerepelt, s ez már kezdett gyanús lenni. Ahogy elindultunk az ajtó irányába, izgatottságot éreztem, Iris még utoljára rám mosolygott, aztán... elsápadt, a szemei hirtelen lecsukódtak, ő pedig a földre omlott. Azonnal ugrottam, s még épp időben kaptam el a fejét, mielőtt beverte volna. - Iris! - szólongattam, de semmi reakciót nem kaptam tőle. A sikátort mintha hirtelen beárnyékolta volna valami, így odakaptam a pillantásom, s ekkor vettem észre az alakot. Először idegennek tűnt, de ahogy jobban megnéztem magamnak, egy ismerős arcot véltem felfedezni benne. - Tudnál segíteni, cimbora? - kérdeztem, Iris felé bökve a fejemmel, nem mertem csak úgy felkapni a földről. - Mi szél hozott erre? - méregettem kíváncsian, kissé aggódó pillantással.
Az árus még viszonozza a jókívánságot, mielőtt ténylegesen a dolgára menne. Legalábbis látszólag elfoglalja magát az újabb adag bor előkészítésével, annak hozzávalóinak előpakolásával, de közben végig a pároson tartja a szemét, így látja azt is, hogy a nő félig meg is issza az általa készített italt. A kulcs mindeközben forrósodni kezd Rhys nyakában, ám ha hozzáérne, akkor enyhe áramütést érezhet. Ennél több kárt nem tesz benne, csak mintha jelezné, hogy ne nyúljon hozzá, hagyja csak a helyén. Ahogy haladnak a megadott cím felé, kisebb hóvihar alakul ki. Ez az, ami betereli őket egy kisebb sikátorba és meglepetésükre pont oda, amelyik címet az árus felírta. Ugyanis a sikátor végén levő ajtó az, ahol nekik be kell menniük. Ám mielőtt eljuthatnának oda, Iris hirtelen összeesik és ezzel egy időben a sikátor bejáratánál megjelenik egy ismeretlen ismerős: a hótól szinte alig kivehető az alakja, de ha Rhys mégis ránézne, rájöhet, hogy @Zack Reed az, aki a kulcsból eredő furcsa, különös mágiát követve vette errefelé az irányt.
163 words ❖ aláfestő ❖ határidő: 2020. szeptember 5.
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Irisnak nem volt kifogása az ellen, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Ő is nehéz időszakon volt túl, mindkettőnknek szüksége volt egy kis kikapcsolódásra, s már én is voltam olyan állapotban hogy ne ártson meg egy minimális alkohol. - Feltétlenül! - feleltem lelkesen, kedélyesen mosolyogva az árusra. Ahogy készítette az italunkat, alig hallhatóan szólt hozzánk, mégis meglepett mindkettőnket a kérdése. Iris rosszalóan méregette a pasast, én pedig inkább kíváncsian. Nem fognak minket elevenen elégetni, mert boszorkányokat keresünk, legfeljebb őrültnek titulálnak, tőlem pedig nem is állt távol ez a kifejezés. - Köszönjük! - vettem át tőle a poharakat és a papírt is. Az egyik poharat a testvéremnek nyújtottam át, a papírt pedig tanulmányozni kezdtem. Kicsit furcsa volt a kijelentése, mintha nem kifejezetten az italra értette volt, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Még mindig nem voltam biztos az elmémben, ami elég sokat vacakolt még a varázslatunk után is. - Boldog karácsonyt! - Azzal elfordultam az árustól, Irist magam után húztam, s amennyiben hagyta, kivezettem a sorból, majd az épületek falán a házszámokat kezdtem figyelni. A kulcs eközben végig ficergett a nyakamban, de nem értettem még mindig a célját. - Ez a kis fickó egyre inkább bosszant. Szerinted mit nyit? - fordultam Iris felé, aki séta közben félig kiitta a pohár tartalmát.
Kezdőlap
❖ 
