Miután Rhys visszavonszolta az ikrét az árushoz, a férfi egy barátságos mosollyal nézett a párosra. A kulcs vibrálni kezdett a nőnél, bárhová is rejtette el az őriznivaló kincset. - Adhatok két pohárral, kedveseim? Szinte ingyen van! – Nevet fel a férfi, akinek az arca alig látható. Eltakarja a sál és a sapka, de egy kicsit sem csoda, hogy így beöltözött a reggel. Ha kérnek a forralt borból, akkor előkészít két poharat és előszedi a plusz ízesítéshez szükséges hozzávalókat. Közben viszont halkan suttogni kezd, hogy csak a páros hallja. - Nem akarok tolakodni, de az imént jól hallottam, hogy… - Ha lehet, még halkabban folytatja, mintha titkot osztana meg éppen. - …boszorkányokat keresnek? – Egy pillanatra meg is torpan abban, amit csinál, majd egy széles mosollyal tölti ki a forralt bort a két pohárba. Aztán ízesíti még plusz fahéjjal. – Én tudom, hol találhatnának – Még nem nyújtja át a poharakat, hanem keresgélni kezd az asztal alatti rekeszekben. Papírt és tollat vesz elő, majd ráfirkant egy címet. Azzal együtt nyújtja át az egyik poharat a férfinak. – A „ház” ajándéka – Mintha rá is kacsintana Rhysre, de lehet, csak a férfi képzeli be magának. Irisnél a kulcs pedig egyre inkább megzavarodik, mintha vonzaná valami. Végül egy hangos csilingelés következtében lép hátrébb az árus tőlük. - Oh, itt az idő! – Emeli fel a kezeit, majd fordul el, hogy újabb adag bort tegyen oda forrni.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Hónapok teltek el, lassan kezdtem hozzászokni, hogy Iris velem van. A varázserőm is visszatért, igaz, sok időbe telt, s végül az elmém helyreállítására szolgáló varázslatot is el tudtuk közösen végezni. Jobb volt minden, a gondolataim rég voltak ennyire tiszták, de valami nem stimmelt. Még mindig nehézkesen raktam össze a kirakós darabkáit, bármiről is volt szó, a mágiám pedig nem úgy működött, ahogy annak kellett volna. Mintha nem sikerült volna a varázslat, talán még mindig blokkolta valami az elmémet, vagy csak romlott az állapotom. Az ünnepeket ettől függetlenül élveztem, már nem voltam egyedül, a bérelt lakásban karácsonyfa díszelgett, Iris mindenhova díszeket és fényeket aggatott. Legalább erre a pár napra félre tudtam tenni minden rosszat ami a múltban történt, s megfeledkezni a kulcsról is, amit nem ismertünk, hogy átadjam magam az ünneplésnek. Ez volt a kedvenc időszakom az évből, s ez volt az egyetlen, amire szívesen emlékeztem még gyerekkoromból is. A meleg otthonból végül a szokatlanul hideg utcára léptünk, kezeimet a zsebembe mélyesztettem, s az ajándékba kapott sálamba rejtettem félig-meddig az arcomat. Miért kértem volna egyebet, mikor mindent megkaptam azáltal, hogy Iris visszatért? A karácsonyi vásáron végighaladva különböző illatok keringtek, gőzölgő kalács, s forralt bor vonta el a figyelmemet, ikremet karjánál fogva vonszoltam magammal az egyik árushoz. - Mit gondolsz, egy kis kitérő? Élvezzük kicsit az ünnepet! A boszorkányok megvárnak. - súgtam oda neki kedélyesen, hol az árusra, hol a mellettünk elsuhanó pelyhekre sandítva.
Hópelyhek ezrei, sőt, millió hulltak alá az égből, táncolva, keringőzve egymással, míg el nem érték a számukra kijelölt végcélt. Ez lehetett egy kabát ujja, egy kalap teteje, vagy szinte bármi. Azon nyomban szétolvadtak, s eltűntek, mintha sosem lettek volna. Hidegséget, nedvességet hagytak maguk után. Aztán lassan olyan sok hó esett, hogy többé nem olvadt el: fehérbe borított mindent. Egy ilyen délelőttön indult útnak egy testvérpár is: Rhys és Iris. Volt céljuk, de még őket is magával ragadta a karácsony szelleme, a hangulat, ami az egész világot körbeölelte. Sok időt töltöttek egymástól távol, rengeteg bepótolnivalójuk volt. Vajon hány karácsonyt töltöttek külön? Rhys hány éven át hitte, hogy a nővére halott? Azonban ezek a kérdések mit sem számítottak. A karácsonyi vásár egész nap tárt karokkal várta még őket is, így kaptak a lehetőségen, még akkor is, ha a fejükben ott motoszkált az, amiért valójában New Orleansba érkeztek. Egy kovent akartak felkeresni, hogy magukhoz édesgessenek boszorkányokat, ezáltal saját kovent alapítva. Erről beszélgettek szinte egész úton, néha megszakítva azt egy-egy árusnál megtorpanva, nézelődve, néha pedig a karácsonyi dalok vonták el a figyelmüket róla. S valaki ezzel pontosan tisztában volt. Valaki, aki már jó ideje figyelte őket a távolból, de senki sem gondolta volna róla, hogy veszélyes. Senki, mert egybeolvadt a környezetével. Tiszta volt, akár a hó.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
❖ 
