Nem tetszett a visszakérdezése, sem pedig a nevetése; egy kicsit sem nyugtatott meg. Aztán a szavaira összevontam a szemöldökömet, értetlenül vizslatva a férfit. Ne legyünk olyan biztosak benne? Miért ne…? Ahogy megjelent a nővérem előtt, léptem feléjük, de ezúttal nem úgy tűnt, mintha a férfi bántani akarna minket. Nagyot nyeltem. Nem tudtam mit mondani, nem is lett volna értelme. De a jövőkép, amit lefestett, minden volt, csak nem idilli – hiszen nyilván nem jó értelemben változik meg a világ, igaz? Nem számított. Jelen pillanatban nem érdekelt a holnap, csak Heather. Ahogy a férfi végül eltűnt és a hógömb is megszűnt, valamint újra normálissá váltunk, egyből a nővéremhez léptem és szorosan magamhoz öleltem, nem törődve a vadászösztönnel, ami tombolt benne. Sem pedig azzal, hogy a pokolban tett látogatásunk óta ez az ösztön még erősebb volt benne. Csak boldog voltam, hogy jól van…
Sosem vallotta be volna senkinek, de kezdte unni a testvérpárost, pedig ő… igazán szeretett szórakozni. Húzni a dolgot. De elvesztette a lelkesedését irántuk, mikor a lány olyan könnyedén odadobta volna neki a kulcsot az öccse miatt. Most pedig… igazából már semmit sem akart tőlük, csak a kulcsot. A kérdésére azért a fiú válaszolt, mire felvonta a szemöldökét. - Valóban? – Elgondolkozott, majd elmosolyodott és felnevetett, elég őrült módon. – Ebben nem lennék olyan biztos a helyetekben, kedveskéim… - A következő pillanatban eltűnt, majd Heather előtt jelent meg és egyszerűen elvette a kulcsot tőle, majd visszavonta a mágiát, amivel Damien ellen akarta uszítani. – A világ holnaptól megváltozik… és nem fogjátok tudni megmenteni, arról gondoskodni fogok. De, hogy lássátok, mennyire jó fej vagyok, első sorból nézhetitek majd mindezt végig – Hátrébb lépett, majd elmorzsolta a kulcsot a kezében, ami végül fegyverré változott át a kezében. – Reménykedjetek, hogy Velem már nem találkoztok… - Azzal biccentett és eltűnt a páros szeme elől, kétségek között hagyva őket, de legalább életben voltak. Ennek pedig mindketten szívből örültek. A hógömb megszűnt körülöttük és újra szabadok voltak. Két kicsi porszem a világban.
Fogalmam sem volt róla, mennyi időre ütött ki a férfi, de ahogy elkezdtem magamhoz térni, egyből aggódva pillantottam fel. Eljutott a tudatomig a férfi hangja is, az, hogy Heather öljön meg. Mi? Úgy éreztem, képtelen lenne bántani, elvégre mégis csak az öccse vagyok, de tudtam, hogy a férfinak hatalma van felette, talán nagyobb is, mint gondoltuk volna. Az omladozó falak nem is zavartak annyira, jobban lekötött a nővérem. Odébb csúsztam a földön tőle, majd ülésbe, végül állásba küzdöttem magam, de még továbbra sem voltam jól. - A szeretet… tényleg legyőz mindent – A férfira szegeztem a tekintetem. Hittem a nővéremben, nem is kicsit, ugyanakkor úgy éreztem, nem kockáztathatom egyikünk életét sem… ha pedig ő nem engem, akkor a férfi mindkettőnkkel végez, vagy ha nem ő, akkor maga a hely. De talán, ha a kulcsot megkapja… Más ötletem nem volt. - Add neki a kulcsot, kérlek… - Szinte könyörögve néztem a nővéremre, miközben tettem felé egy lépést.
Szórakozottan felnevet, ahogy a lány a kezére csap, majd elhúzódik Damientől. Ettől függetlenül tudja bántani és meg is tenné, de inkább a lányon szórakozik, azon, hogyan küzd az ösztönei ellen, amit ő igyekszik minél inkább felerősíteni. - Azt hiszed, itt tiéd a döntő szó? Nem, királylány… előbb adod a kulcsot és utána engedem el a drága fivéred – Szánalommal néz le a fiúra, majd vissza rá. Nehezen érti meg a kettejük húzódó érzelmi skálát, sőt, talán egyáltalán nem érti meg. Hátrébb lép és meglepő módon Damien néhány árnyalattal visszanyeri a színét, és magához tér, de túl sok ereje még nincs. Hydra csupán látni akarja, a szeretet legyőzi-e a lány ösztöneit, vagy kevés hozzá. - Tudod, mit? Változott a terv. Inkább öld meg az öcséd, és a kulcsot utána is ráérsz odaadni – Hátrébb szökken. A hógömb továbbra is úgy rázódik, omladozik, mintha földrengés lenne. Heathert figyeli. - A szeretet tényleg legyőz mindent?
I feel like it won't be an ordinary Christmas time this year.
Az idő valóban egyre fogyott, miközben sorra vettem a lehetőségeimet. Megtámadhattam volna a férfit, megpróbálhattam volna kiprovokálni, hogy engem támadjon, ne az öcsémet... Voltak opcióim. Damiennek azonban nem volt ideje, és az élete amúgy is többet jelentett számomra, mint a kötelesség. Ahogy a férfi közelebb jött és megérintette Damet, a keze felé ütöttem. - Ne érj hozzá! - Bárki vagy bármi is volt ez a szörnyeteg, meg akartam tőle menteni az öcsémet. Sajnos azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy vagy a kulcsot védelmezem, vagy őt; döntenem kellett, és bár azt hittem, nehéz döntés lesz, valójában teljesen biztos voltam a válaszomban. Amint a gyilkos ösztöneim elkezdtek felerősödni, felegyenesedtem az öcsém teste mellől és letéptem a nyakamból a láncot. - Elég! Odaadom. Engedj ki minket innét és hagyd békén az öcsémet, utána a tiéd. - Nem esett jól beismerni, hogy képtelen voltam megvédeni a kulcsot, de Damien élete akkor is többet ért. Ha ki is dobnak a vadászok közül emiatt, akkor sem bántam meg, hogy őt helyeztem előtérbe.
A férfi felnevet a lány határozottságát és elszántságát látva. Szórakoztatja és szíve szerint eljátszadozna vele, de az idő sürgeti. Még van kulcs, amit meg kell szereznie. - Miért végződne ez is ugyanúgy, kicsi lány? – Érdeklődik felvont szemöldökkel, aztán Damien összeesik. Ez is egyfajta jel akar lenni a lány számára, hogy fogalma sincs, kivel áll szemben. A férfi elgondolkozik, majd tesz hátrébb egy lépés. A lány segélykérő szavaira kapkodja a fejét egy ideig, megjátszott ijedtséggel pislogva ide és oda, majd újból feléjük fordul. - Jaj, ne! Rosszul lett? A manóba… szegény vámpír… mi lelte? – Leguggol melléjük, majd megérinti Damien karját. Az érintése égeti a fiú bőrét. Visszahúzza a kezét tőle és a lányra néz. – Előbb a kulcsot és utána talán életben marad. Eldöntheted… kit választasz. És ne várd meg, míg az óra lejár. Tikk-takk – Ha a fenti kijelző felé lesne a lány, akkor megjelent még egy mellette, ami a fiú életét jelzi zöld csíkkal, ami folyamatosan csökken… nyilván Damien egyre inkább veszít az életerejéből. Már nincs is magánál. Ahogy Hydra felegyenesedik, nem veszi észre, de valami leesik a nyakából. A halál homokórája az. Hátat fordít a lánynak és Damiennek, majd tesz néhány lépést tőlük, miközben erejét használva elkezdi összeomlasztani a hógömböt apránként. Ha a lány nem siet, talán nem csak a fiú hal meg idebent, hanem ő maga is. Bár arra, hogy a fiú meghaljon, Hydra rá is játszik. Miközben a mini világot omlasztja, úgy erősíti fel Heatherben azt a gyilkos ösztönt, ami a saját testvére ellen fordítja.
// Damien a körből kimarad. Nincs magánál. //
247 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. szeptember 29.
I feel like it won't be an ordinary Christmas time this year.
- Nem nyitok vitát - szűrtem halkan a fogaim közt, hogy csak Damien hallja, bár úgy éreztem, feleslegesen próbálok titkolózni a fickó előtt. Ha ilyen varázslatra képes volt velünk, akkor egész biztosan nem olyan egyszerű kijátszani, mint azt remélni szerettem volna. Ki kellett menekítenem innét az öcsémet. Hinni akartam, hogy engem az Ötök ereje megvéd. A kulcs azonban égetni kezdte a bőröm, így halkan szisszenve elengedtem és hagytam a nyakamban lógni. - Nem kerülhet hozzá. Rossz dolgok fognak történni, ha megszerzi - Csak ennyit volt időm megosztani az öcsémmel, hosszabb magyarázkodásba nem mehettem bele, meg hát én sem igazán tudtam többet. Túl rövid volt az idő, nem derítettünk ki semmit a kulcsról. Álltam a férfi tekintetét, csak késve jöttem rá, mennyire ostobaság is volt ez tőlem... Kedvére lapozgathatott az emlékeim közt, és ahogy felelevenített párat, lehunytam a szemem azt remélve, ezzel őt is kizárhatom a fejemből. - Ha már a fejemben vagy, láthatod, annak milyen vége lett. - Nem sok dologra voltam büszke az otthon töltött évekből, de arra igen, hogy törtem szét a vázát Andrew fején. Persze a közelemben sajnos nem volt sehol egyetlen váza sem, de nem is lett volna esélyem használni, mert az öcsém hirtelen összeesett. Egyből mellette termettem és letérdeltem hozzá. - Damien! Dam! - Aggódva megérintettem, finoman megráztam, végül a férfira kaptam a pillantásom. - Hagyd abba! Hagyd ezt abba, kérlek! Odaadom a kulcsot, csak hagyd abba! - Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ám azt nem akartam, hogy az öcsémnek essen baja miattam. Vajon időt nyerhettem valahogy?
Nem tetszett a hógömb. Kívülről egész szép volt, de belülről egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Ahogyan az alak sem, aki a gömb oldalára tapadva köszöntött minket. Az árus volt, egyből felismertem, vagyis… valaki, aki nagy hatalommal rendelkezett. A kérdést hallva körbenéztem. Láttam, amit Heather. - Igen… - Ez rám nem jelentett veszélyt, vámpírként eléggé halott voltam ahhoz, hogy ne legyen létszükséglet az oxigén, de tudtam, hogy a testvéremnek szüksége van rá. És az idő… úgy éreztem, vészesen fogy. A férfira pillantottam az újabb szavakat hallva, majd a nővéremre, aki engem akart menteni. - Nem hagylak itt, ezt te is tudod – A szemeimet forgattam. Eszem ágában sem volt eltűnni innen, és úgy tűnt, a férfi sem engedne el engem. Nem volt csoda. Ugyanakkor igaza is volt: nem voltunk alku helyzetben. - Mi ez a kulcs, Heather? – Kérdeztem tőle, de a további kérdésekre összevont szemöldökkel néztem a férfira, amolyan „mégis miről beszélsz?” nézéssel. Nem értem. Mármint kissé olyan volt, mintha utalt volna valamire a nővéremmel kapcsolatban. Mégsem mondta ki teljesen. Azonban megkérdezni nem volt lehetőségem, hogy mi ez az egész, mert a lábaim megadták magukat és összeestem. Még fájdalmasan fel is nyögtem az érzésre, aztán ahogy a kezeimre pillantottam, láttam, hogy elkezd fehéredni a bőröm. Nem akartam meghalni. A nővéremre néztem, majd a férfira.
A fickó jól szórakozik a hógömbön belüli pánikot érzékelve. Habár a vámpírnak nincs levegőre szüksége az életben maradáshoz, mégis aranyosnak tartja, hogy a lány ennyire védelmezi és óvja. Néhány hosszabb pillanatra mereng csak el a szavakra, majd elmosolyodik. - Nem tudom, észrevetted-e, de nem vagy alku helyzetben. Itt én kérek, és te pedig megadod – Motyogja szinte gyermeki, követelőző éllel a hangjában, majd csettint egyet és megjelenik a hógömbön belül. Habár elsőre talán nem tűnik fel nekik, hol; a kijelzőn fekszik, kényelmes testtartás felvéve, a szájából kilóg egy nyalóka. Aztán lassan a párosra pillant, lelógatva egyik lábát a kijelző oldalán. - Nos? Csak a kulcs kell és itt sem vagyok – Felül és végül leugrik az épület, avagy a kijelző tetejéről, hogy aztán előttük érjen földet. Felváltva figyeli a párost, majd tekintete mégis a lányom állapodik meg. A kulcs égetni kezdi a bőrét. – Add ide, jó? Legyél kedves kislány és ne kelljen elfenekelnem téged az öcséd előtt, oké? Amúgy is jobb titokban tartani, ha kikapsz, nem? – A lány érezheti, hogy amíg egymás szemébe néznek, az ismeretlen férfi az emlékei közt kutat, minden egyes momentumot megragadva, ami neki kapóra jöhet. Megkapargatja néhány emlék felszínét, hogy a lányban felelevenedjenek az emlékek. Aztán hirtelen Damienre pillant, aki valamiért összeesik. Úgy érezheti magát a vámpír, mint akiből elkezd kiszállni az élet. Fehéredik a bőre.
218 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. szeptember 19.
I feel like it won't be an ordinary Christmas time this year.
Más esetben óvakodtam volna közelebb kerülni Damienhez, most azonban az adrenalin hajtott. Ahogy megfogta a kezem, megszorítottam az övét és egyetértőn biccentettem. Nem szándékoztam elengedni, viszont szabad kezemmel túrni kezdtem magunk alatt a havat. A hang hallatán megtorpantam a keresésben és barátságtalanul figyeltem az ismeretlen alakot, míg el nem tűnt. Igaza volt. Teljesen be voltunk zárva, a levegőnk nem tarthatott ki örökké. - Te is látod? - böktem a kijelző felé aggódva, aztán inkább sietve folytattam a keresést. Hamar ráakadtam a szelepre, így elengedtem Damient és megpróbáltam felfeszíteni, kilökni, mindhiába. Kicsiként semmi esélyünk sem volt. Kifulladva egyenesedtem fel és fordultam felé, majd nemlegesen megráztam a fejem, jelezve, itt nem jutunk ki. Körbenéztem, próbáltam kitalálni, hova vitt minket a fickó, de nem volt ismerős a szoba. Az ajánlat hallatán közelebb húzódtam Damienhez és töprengve ráfogtam a kulcsra. Nem adhattam át, a jóslat elég világossá tette, hogy nem tehetem, de... Aggódva a testvéremre, majd a számlálóra sandítottam, végül az alakra. - Engedd el az öcsémet, és tárgyalhatunk. - Nem akartam Damient belekeverni ebbe, még csak nem is volt vadász, hogy köze legyen a kulcshoz. Ráadásul könnyebb volt, ha nem kellett miatta is aggódnom. Nem akartam átadni a kulcsot, ám azt sem akartam, hogy emiatt neki essen bántódása.
Elégedetten szemléli aprócska művét az árusnak titulált fickó. Közelebb is tartja az arcához a hógömböt, a párosra mosolyog, majd megkocogtatja a gömb oldalát. A hó odabent is esni kezd. - Hello, milyen az idő odabent? Ne hagyjatok ki a buliból! - Nevetgél, majd hirtelen komolyra vált. – Apropó, van bent elég oxigén? – Heather megtalálhatja azt a szelepet, amit olyannyira keresett, de képtelenség kinyitni. A levegőjük pedig egyre csak fogy. Megjelenik egy visszaszámláló is a hógömbben levő kis házikó fölött. Mintha egy digitális visszaszámláló óra lenne. 15 perctől kezd visszaszámolni. - Van nálad valami, ami az enyém, kislány. Ha visszaadod, kiengedlek titeket és jó esetben többé nem láttok – Miközben beszél, elhagyja a helyszínt. Nyugodtabb környezetet keres, majd egy szobába érve leül, a hógömmböt maga elé rakva egy asztalra. Kisgyerek módjára támasztja rá az asztalra az alkarjait, majd karjára az állát, így nézve újra a párosra. Reménykedik a gyors, zökkenőmentes együttműködésben, de ha a lány akadékoskodna, vannak igazán jó ötletei arra, mivel segíthetne magán.
161 words ♡ aláfestő ♡ határidő: 2020. szeptember 12.
Nem volt különösebb tervem a napra, csak hogy a nővéremmel legyek és elfelejtsem a gondokat. Habár nem volt minden problémás az életemben, az igazán zavart, hogy a bosszúmat nem tudtam végrehajtani azon a démonon, ráadásul Heather látta kárát. Legalábbis biztos voltam benne, hogy aznap valami megváltozott… még ha mindezt ő ki sem mondta. Aggódtam érte. Mégis, talán pont ezért akartam egy csodás karácsonyt kettőnknek és úgy tűnt, minden sínen van. Még a rögtönzött ajándékomat is elfogadta, én pedig mindeközben igyekeztem kizárni a gyanakvásom az árussal kapcsolatban. Elvégre nem élhettünk úgy, hogy mindenre és mindenkire gyanakszunk valamiért. De… de ez esetben kellett volna. A kulcs megőrült a nővérem nyakában. Alig tudtam feleszmélni, talán csak a nővérem neve csúszott ki a számon, mi már az ajándéktasakban voltunk. Aztán pedig a hógömbben. Én a földre estem, megütve magamat itt-ott, de aztán követtem a nővérem példáját és talpraálltam. - Nem tudom, de sürgősen ki kell jutnunk… az erőddel…? – Kérdőn néztem rá, reménykedve, de ahogy megpróbált mágiát használni, az visszapattant a hógömb faláról. Kezdtem komolyan aggódni. - Ez az én hibám… a pokolba is… - A hógömbben voltunk és nem értettem, hogyan vagy miként. Aztán az egész tárgy megmozdult, így megkapaszkodtam valamiben. Szörnyű volt ilye aprónak lenni és lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi megtörténhessek. De megtörtént. Az árus arca a frászt hozta rám, a hideg is kirázott tőle. - Fogalmam sincs, Heather, sosem szereltem szét ilyen izéket… - Megpróbáltam odamászni hozzá, kapaszkodva bármiben, amit csak elértem, közben a tekintetemmel kutattam azt a lehetséges szelepet, menekülő utat, amiről beszélt. Aztán megfogtam a kezét és megszorítottam. – Ne engedjük el egymást… - Néztem rá lassan.
Kezdőlap
