Power is neither good nor evil, but its user makes it so.
Megpróbálta meggyőzni a lányt, hatni rá, de nem lehetett biztos abban, sikerülni fog-e. Egy darabig még a kulcsot szorongatta, látszott rajta, miszerint elgondolkodott valamin. Helah szavain bizonyára, akinek egy valamibn igaza volt. Nem volt senkije a boszorkánynak, nem volt semmije, egyedül volt. Ezt próbálta meg kihasználni a lovas, ugyanakkor egy része tényleg szerette volna, ha szövetségesre lel a lányban. Nem tudta volna megmondani, miért, de igencsak rokonszenves volt a számára. Elgondolkodva néett rá még néhány másodpercig, majd lehajolt az apró, csillógó tárgyért. Óvatosan vette fel, majd szorosan a két markába fogta, mintha csak egy pillangó lenne, ami fogságban esett az ujjai között. Nem vette még magához a benne rejlő erőt. - Köszönöm! - mondta őszintén, bár a tekintetében egy kis őrület csillogott. - Nem bántalak. Az ajánlatom pedig... fontold meg. Komolyan gondoltam. Segíthetnél a pusztításban, ha készen állsz rá. - vont vállat, majd sarkon fordult. Menet közben szívta magába a kulcs erejét, majd fellélegezve tovább sétált, maga mögött hagyva a vörös hajzuhatagot és annak tulajdonosát.
Ostoba kérdést tettem fel, nem tudom, mit vártam tőle. Persze, hogy élvezte – látszott is a rohadékon, hogy mindezen jól szórakozik. Rajtam. Az érzéseimen. A magányomon. Kedvem lett volna eltörölni a föld felszínéről, de kezdtem belátni, hogy erősebb, mint azt elsőre gondoltam és ha komolyabb harcba kezdek vele, nem élem túl. Habár az ősiek úgyis készségesen visszalöktek volna valamelyik másik testbe, csak hogy ők is tovább szórakozzanak velem. Hallgattam a lovast, miközben a kulcsot szorongattam. Aztán folytatta. Rátapintott valami olyasmire, amiben rohadtul igaza volt. Nem maradt semmim és senkim, mert aki volt, mind elmartam magam mellől. Miért? Mert így láttam jónak. Pedig hiányoztak. Chris és Chels régóta az életem részei voltak. Chels már évszázadokkal ezelőtt csatlakozott hozzám. Hiányzott. De nem mehettem vissza hozzájuk. Nem állíthattam oda azzal, hogy „Hali, élek!”. Nem, mert gyáva voltam és öngyilkos lettem. Csak az ősieken múlt, hogy nem maradt végleges a halálom. Megszorítottam a kulcsot a kezemben. - Igazad van – A földre néztem magam előtt, majd lassan felvezettem a tekintetemet a nőre. – Nincs semmim. És senkim. Nincs miért küzdenem. Felőlem elpusztíthatod a világot… - Azzal a lendülettel odadobtam elé a kulcsot. Nem a kezébe, még véletlenül sem, hanem oda elé a földre. - …hisz gondolom, engem valójában nem vennél be a buliba. – Tettem hozzá elgondolkodva, miközben a nő tekintetét igyekeztem elkapni.
Power is neither good nor evil, but its user makes it so.
A boszorkány szinte sokkos állapotba került, ahogy a lovas kimondta az igazságot. Először nem értette, mi történik, ez a kérdésből teljesen egyértelmű volt, majd a lehalkult hangja az ellenkezőjéről árulkodott. Szép lassan kezdte összerakni a képet, megérteni, mi történt valójában. Hogy ő volt az őrző, a fiú pedig sosem volt itt. Kegyetlen tréfa volt ez, a sors fintora. Helah nem akart még egy sérülést szerezni a nőtől, ám az első tűzgömb egy kicsit meglepte. Nem számított rá, hogy a lány ilyen hamar észhez tér annyira, hogy cselekedni tudjon. A gömb egyenesen eltalálta őt, megperzselve a ruháját, ami néhány pillanatig lángokban állt, míg egy varázslattal el nem oltotta azt. A mellkasa megégett, ez látható is volt ott, ahol a ruha nem takarta, vagy ahol szétfoszlott a tűztől. Felszisszent, de semmi más jelét nem mtatta fájdalomnak. Ez semmi volt ahhoz képest, hogy milyen sokáig volt elzárva, a sötétségbe, egyedül. A fájdalom szinte életre keltette. Néhány másodperc telt csupán el, a következő gömböt már elhárította, s az összes többit is, ami felé repült, ám nem a boszorkány felé küldte őket, a tűzgolyók egyszerűen csak köddé váltak. - Tulajdonképpen... igen. Nagyon is élvezem. Viszont nem ezért vagyok itt. Csak add át azt a nyamvadt kulcsot, és már itt sem vagyok! - fakadt ki ezúttal, hisztérikus hangon förmedt a lányra, majd megköszörülte a torkát. - Elnézést, kezdem elveszíteni a türelmemet. A kulcs az enyém lesz, bármit teszel, de... ha átadod, túléled. - vont vállat, egy kicsit megkedvelte a lányt, volt benne tűz, átvitt értelemben, és szó szerint is. Hirtelen füstté vált, majd a lány mögött jelent meg, megkocogtatva a vállát. - Ne légy ostoba, Lysandra! Mégis miért küzdenél? Nincs semmid. Akár még mellém is állhatnál. A romlott emberek, a romlott világ tehet mindenről. Elpusztíthatjuk, együtt. - - suttogta, megpróbálva még egyszer hatni rá, utoljára. Ha nem sikerült...nos, még mindig leszakíthatta a kulcsot a lány kihűlt testéről.
Ledöbbentem, ahogy Chris eltűnt. Egy kupac hó maradt utána, a szívem pedig a torkomba ugrott. - Hozd vissza őt… hol van?! – Kérdeztem kissé hisztérikus hangon. Remegtem az idegességtől. Egyáltalán nem állt össze ez az egész. Valami nagyon nem stimmelt. Ahogy a gondolataimat kezdte hangosan kimondani, újra támadni akartam, a kezem már a magasban volt és csak a varázsige kellett volna még, de… aztán folytatta. Elképedtem. A fejemet kezdtem lassan rázni. – Hogy mi…? Az nem lehet. Nem lehetett képzelgés… itt volt, velem volt, engem választott… - Suttogtam a saját magam győzködésére. Későn akartam hátrébb lépni, eltávolodni a nőtől. Elért engem, jobban mondva az emlékeimet. Egy pillanatra lehunytam a szemem. Ekkor láttam meg, hogy a kulcs tulajdonképpen mindig is nálam volt. Összezavarodtam újra, majd elkezdett kitisztulni a kép. Igen… Chris és Chels életébe nem kúsztam vissza soha. Magányos voltam, a kulcs pedig tényleg az én kezembe került. Emlékeztem a szavakra is, amiket akkor hallottam. Meg kell védenem a kulcsot, bármi áron, mert eljönnek Ők, a lovasok. Mikor felnéztem, a nyakamban levő kulcs köré fontam az ujjaimat. Tehát az igazi kulcs is mindig nálam volt, nem a kamu Chrisnél, ugye? - Jól szórakozol mások fejével, ugye? – Sziszegtem dühösen a nőt figyelve, aztán a következő pillanatban támadtam, tűzgömböket dobálva felé. Nem álltam le, meg akartam sebezni legalább egy kicsit. Tudnom kellett, sebezhető-e egyáltalán. Ha igen, akkor talán felvehetem ellene a harcot. Ez járt a fejemben. Chrisre gondolni sem akartam már.
Power is neither good nor evil, but its user makes it so.
Amint Lysandra összeszedte magát, sietős léptekkel a vérfarkas fiúhoz, Chrishez rohant, aki mellett már ott térdelt a lovas. A fekete ruhájára hópelyhek tapadtak, ahogyan a hajára is, amik furcsa módon nem olvadtak el. Elgondolkodva méregette a kiszáradt vámpírtestet, majd hümmögve a boszorkány felé fordult. Egyik pillanatban még a lány is láthatta, a következőben viszont a nő már csak egy kupac hó mellett térdepelt. Épp akkor tűnt el a fiú, amikor a lovas felé egy tűzgömb repült, ami elől csupán az utolsó pillanatban tudott arrébb gurulni. A haja így is enyhén megpörkölődött, az arca szélén pedig egy apró égési sérülés díszelgett, amit könnyedén meggyógyíthatott volna, mégsem tette. - Szóval nem érted, miért, avagy hogy lehet veled, miért választott téged... - idézett a lány gondolataiból, arcán ezúttal egy kegyetlen mosoly ült. - Azt hittem ennyi idő alatt összerakod a képet. Christian sosem volt itt. Ez mind csak a képzeleted szüleménye volt, nekem köszönhetően. Sajnálom, ez nem személyes. - Állt fel végül a hóból, közelebb lépve a lányhoz, kinyújtott kézzel, mintha csak meg akarná érinteni. Még mindig a gondolatai közt vájkált, majd hirtelen megragadta a kulcsos emléket, néhány nappal ezelőttről, s előtérbe hozta, hogy Lysandra is felidézhesse. Valójában ő volt az őrző, mindvégig ő volt.
Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, kinek higgyek, avagy mi a valóság – mintha minden kezdett volna összemosódni előttem. Azt sem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodok. Különös volt ez az egész, de főleg a nő, aztán már Chris is, aztán minden más is… nehéz volt megértenem, mi ez az egész. Talán nem is értettem. A varázslatom sem működött, visszapattant rám, hogy elrepítsen Christől – holott pont őt akartam megvédeni. A fejemet is bevertem, ahogy földet értem. Mire összekapartam magamat és felkeltem a földről, nem olyan látvány fogadott, aminek örültem volna. Sebes léptekkel siettem vissza, dühösen. - Tűnj a közeléből! – Rákiáltottam. Nem akartam, hogy Chrisnek valóban baja essen és amúgy is csak remélni tudtam, hogy nem ölte meg… véglegesen. – Nem érdekel, ki vagy, csak tűnj a közeléből! Ne merd őt bántani, mert megkeserülöd! – Sziszegtem továbbra is dühösen, de a hangom remegett. Kész lettem volna a világgal szembeszállni a férfiért, akit szeretek. Habár nem is értettem, miért, avagy hogy lehet velem, miért választott engem, azok után, ami történt… - Hagyd őt! – Parancsoltam rá újra, miközben mágiát használva tűzgömböt repítettem felé. Igazából nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. Ez valószínűleg az igazi Lysandra egyik támadóvarázslata volt.
Power is neither good nor evil, but its user makes it so.
A lány őrlődött, hinni akart a fiúnak, a nő viszont olyan mélyen elültette fejébe a hazugság magvait, esélye sem volt. Bár erősen küzdött, s először nem hitt el semmit a szavakból, majd kérdőre vonta a fiút, néhány másodperc múlva viszont újra elbizonytalanodott. Erős boszorkány volt, erős elmével, ám a kételkedés már ott volt benne. Helah elmosolyodott, mikor a fiú tagadni kezdte a dolgot, s látszott rajta a kétségbeesés. A levegőbe fújt, ezzel elhárítva a lány támadását, sőt, visszaverte rá a bűbájt, így most ő repült arrébb jó néhány méterrel, egyenesen egy szemeteskukának. A hatalmas csattanás szinte visszhangot vert az immáron üres utcákon. A fiúhoz fordult, aki addigra már tántorgott, alig érzékelt bármit is, ami körülötte történik, még a hangokat is tompán hallotta, mintha víz alatt lenne. Megtántorodott, csaknem a földre esett. Ekkor Helah újra magasba emelte a kezét, majd egyetlen csuklómozdulattal kitörte a fiú nyakát. Nem ölte meg véglegesen, hiszen részben vámpír volt, de épp elég időre iktatta ki, hogy megkaparintsa azt, ami őt illette. A kulcsot. Ha a lány addigra már visszaért, úgy az ideiglenesen halott szerelmét, illetve a mellette, a hóban térdelő lovast vehette szemügyre, aki kisimított egy szőke hajtincset a fiú arcából, s elégedetten a kulcson is végigsimított. - Meg akarod védeni? Csak rajta. Adj bele mindent! - nyalta meg látványosan alsó ajkát, majd nevetni kezdett. - Tudod, egyikőtök sem kérdezte meg ki vagyok és miért kell a kulcs. Én vagyok az Éhinség maga. És ez a szépség... mondjuk úgy, nem a világ megmentésére kell. - Két ujja közé fogta a kulcsot, ami ennek hatására felizzott, s lassan elemelkedett az eszméletlen fiú nyakából.
// Christian E. Gray visszamondta a részvételt, így a kaland Helah és Lysandra között fog lezajlani, rövidített verzióban!
Hamar felismertem a nő szándékait, közém és Lys közé akart férkőzni, hazugságokkal tömve meg a barátnőm fejét. Eleinte pedig úgy tűnt, hogy Lys sziklaszilárd hite nem rendült meg bennem, ami hatalmas megkönnyebbülést jelentett nekem. Már ha csak abba belegondoltam, hogy ez a lény ellenem fordíthatja Lyst, rémülettel töltött el. Semmilyen értelemben nem lettem volna képes bántani őt, kettejük ellen meg de pláne nem lett volna semmi esélyem, még a futásra sem. A kulcsot viszont valamilyen érthetetlen oknál fogva nem voltam hajlandó átnyújtani a nőnek, aki végre valahára ledobta magáról a barátnőm vonásait. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy kiengedjem a kulcsot az ujjaim közül. Hagytam, hogy Lys maga mögé húzzon, mert nekem is be kellett ismernem, hogy a lánynak talán valamennyivel több esélye van ez a lény ellen, mint nekem. És akkor… olybá tűnt, mintha a velünk szemben álló fekete hajúnak nőnek mégis csak sikerült volna befészkelnie magát Lys fejébe. - Persze, hogy nem hazudtam, Lys! – súgtam neki vissza, de több időm nem volt a magyarázkodásra, mert ellenfelünk már fordult is felém, egy lépést megtéve, én mindenesetre egyelőre nem mozdultam még, bár izmaimat ugrásra készen tartottam. - Ha a tiéd lenne, kétlem, hogy csak úgy elhagytad volna – vágtam vissza neki, bár nem voltam biztos abban, hogy mennyire jó ötlet felbőszíteni.
Összezavart az egész helyzet. Nem értettem, Chris miért nem mesélt a kulcsról, miért nem avatott be Engem, aki… aki talán tudott volna róla valamit, bármit, vagy minimum utána olvastam volna, hátha találok róla valamit. Ehelyett itt voltunk mindenféle tudás nélkül, nem tudva, kivel állunk szemben. Pokoli volt: mintha sarokba lennénk szorítva. Ahogy a nő alakot váltott, felvontam a szemöldökömet. Hátráltam, Christ is húzva magammal, vagyis inkább magam mögé utasítva. A pajzsot nem tudtam, meddig tarthatom fent, de az volt a lényeg, hogy megvédjem Christ, amíg csak tudom. A halk szavaira bólintottam egy aprót. Szóval néhány napja… A nő szavaira a fejemet ráztam. - Nem hiszek neked! Nem tudom, ki vagy, de engem nem versz át a hazugságaiddal – Sziszegtem dühösen. Nem kételkedtem a barátom szavaiban, hülye lettem volna. Aztán mégis… mintha elkezdtem volna mégis hinni neki. Megráztam a fejemet, próbálva kiverni a fejemből a negatív gondolatokat. Fel sem tűnt, hogy a pajzsom megadta magát és az sem, hogy összezavarodva bámultam magam elé hosszú pillanatokig. - Te tényleg… hazudtál nekem? – Suttogtam, majd felemeltem a fejem és Chris felé fordultam. Várjunk, nem, nem kételkedhetek benne! Már nem volt időm újabb mondatokra, mert a lény közelebb lépett Chrishez. Nem vártam sokáig, egy támadó varázslatot húztam elő a tarsolyomból, hogy félrelökjem a nőt tőle. Legalábbis ez volt a tervem.
Power is neither good nor evil, but its user makes it so.
Felnevetett a szavakra, még hogy boszi trükk! Ám hamar letört a kis boszorkány szarva, mikor a kulcs az ő bőrét égette meg, bár ehhez semmi köze nem volt az ál kulcsnak, ami a nyakában lógott. A bundásnak akart ártani vele a nő, hiszen a vak is láthatta, mennyire fontos neki a kis vörös. - Ilyet is tudsz? - kérdezte a hasonmás oldalra billentett fejjel, utalva az égető érzésre. Majd lemásolva a lány csettintését, ő is alakot váltott. Ezúttal egy alacsony, göndör hajú, szinte babaarcú nő alakját vette fel, habár a szeme alatt sötét karikák voltak, a tekintete pedig ördögien csillogott, ijesztő megjelenést kölcsönözve neki. Azt a két fiatal nem tudhatta, hogy ez Helah valódi alakja, de talán sejthették. A nő engedte, hogy a pajzs működésbe lépjen, habár könnyedén megszakíthatta volna, játékos kedvében volt. Hadd higgyék, hogy van esélyük ellene! Sokkal mulatságosabb lesz úgy megkaparintani a kulcsot, mintsem csak úgy elvenni tőlük. Egy kicsit ő is szórakozni vágyott, mielőtt bevégezte volna a küldetését. - Tudod, Lys... - Becézte ugyanúgy, ahogyan a fiú is. - Nem mond igazat. Pontosan tudja, hogy miféle tárgy csüng a nyakában. S már hónapok óta a birtokában van. - Suttogta a szavakat, egyenesen a lány felé intézve őket, így a hazugság gyökeret vert a fejében. Megpróbálhatott küzdeni ellene, hinni a fiúban, abban, miszerint igazat mond, de nem tudta kiverni a fejéből a halk szavakat. Újra és újra lejátszódtak a fejében, egyre hangosabban, végül csak a néma csönd maradt, szinte fülsüketítő volt számára. A koncentrációja ezáltal megszűnt, ahogyan a pajzs is. - Szóval, fiú, még mindig megtagadod tőlem a tulajdonomat? - fordult felé hirtelen gyorsasággal, még egy lépést is tett felé, s egyik kezét felemelte. Amennyiben a fiú támadni készült, vagy akár csak egy szóval is tiltakozott, a méreg, ami a birtokában volt farkas mivolta miatt, a szájába tódult, lecsorgott a torkán, majd szép lassan a véráramába jutott, s különös módon rá is hatással volt. Ugyanazt érezhette, amit a vámpírok egy harapás után, csak sokkal gyorsabban jöttek a tünetek. Szédült, émelygett, talán abban sem lehetett biztos, mi történik körülötte, a valóság az emlékeivel és illúziókkal keveredett.
Sejtettem, hogy nem fogunk tudni ilyen egyszerűen megszökni ez a lény elől, de muszáj volt megpróbálnom. Lys közben megkérdezte, hogy mi van nálam, én pedig már nyitottam is volna a számat, hogy beszámoljak neki gyorsan a váratlanul megjelent kulcsról, amely a nyakamban lógott, és továbbra is égette a bőrömet, mielőtt azonban akár egyetlen szó is kijött volna a torkomon, a lény megjelent előttünk, épphogy megálltam. Szóval Lys varázslata nem jött be… - Ha már így kérdezitek, az engem is érdekelne! – tört ki belőlem minden indulat, mert valóban, egyáltalán halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mi volt ez a kulcs, és miért volt nálam. A semmiből jelent meg! És még engem neveznek tolvajnak? Mikor a Lys arcát viselő lény rám mosolygott, a kulcs elviselhetetlen mértékű izzásba kezdett, én pedig automatikusan kaptam a nyakamhoz, hogy elemeljem azt a bőrömtől. Ugyanebben a pillanatban Lys felvéve az én alakomat ugyanúgy érezte az izzást, ami csak még több aggodalomra adott okot. De azt hiszem mégis csak az volt a legrosszabb az egészben, hogy a kulcs valamilyen módon kapcsolódott ehhez a lényhez. - Én nem tudom, Lys, higgy nekem! Csak úgy a semmiből jelent meg ez a kulcs pár napja… - léptem hozzá közelebb, a fülébe súgva a szavakat, de közben le sem vettem a szememet a lényről. Sejtettem, hogy az a pajzs, amit a barátnőm emelt közénk, nem fogja túlságosan visszatartani.
Nem voltam hülye, tudtam, hogy van valami Chrisnél, már csak azt nem értettem, nekem miért nem szólt róla és mégis mi a terve. Chris a karjaiba kapott és elsuhant velem. - Mi van nálad, Chris?! – Kérdeztem, de ahogy megjelent újra a nő, aki kiköpött én volt, mély levegőt vettem. A szavakra viszont én is a fiúra néztem kérdőn, értetlenül. Bármi is volt nála, tudnom kellett volna róla, hogy segíthessek. Elárulva éreztem magam… mintha… mintha nem bízott volna bennem. Nem értettem. Leugrottam a karjaiból, majd elléptem tőle és a lányra néztem. - Gondolom valami boszi trükk, de ne aggódj, ilyet én is tudok – Egy csettintés múltán már úgy néztem ki, mint a mellettem álló Chris, még a kulcs is a nyakamba került, ahogyan neki. Pont ezért volt külön vicces, mikor fájdalmat éreztem ott, ahol a kulcs a bőrömet érintette. Ám én hiába kaptam el onnan, az égő fájdalom nem múlt el, az alaklom pedig visszaváltott az eredetire, mivel a koncentrációm teljesen odalett. - Mi az ördög ez…?! – Az égő érzés szinte az egész testemet átjárta. Néhány másodpercig teljesen a fájdalom hatása alatt voltam, majd újra megpróbáltam egy varázslatot, amivel valamiféle pajzsot emeltem Chris és a nő közé. Még mindig inkább a fiút védtem, mintsem magamat.
Kezdőlap
