I feel all shadows of the universe multiplied deep inside my skin
A kis boszorkányt hiába fenyegette meg Helah, nem hatott rá semmivel. Még a családja emlegetésével sem ment sokra, hiszen a kulcsot őrá bízták, vigyáznia kellett rá, megóvni. Egy kevés rémület költözött a lány arcára, miután egyedül maradt, ám valahogy sikerült megacéloznia magát. Minden bátorságára szüksége volt, de helytállt. A lovasnak viszont ez egyáltalán nem tetszett. - Figyelmeztettelek. Ha nem kapom meg, amit akarok... - vállat vont, be se fejezve a mondatot, helyette rátámadt a lányra. Egy sötét színű lökéshullám arrébb reptette néhány métert, amitől szerzett néhány zúzódást, de komoly baja nem esett. A fejét enyhén beütötte, amitől homályos látást tapasztalt, illetve egy horzsolás éktelenkedett a homlokán. A lovas a következő pillanatban már mellette volt, így már könnyedén megszerezhette a kulcsot. Megölni nem akarta, azt akarta, hogy szenvedjen, ha eljön a káosz. Az sokkal mókásabb, mint kitépni a lelkét a testéből, vagy darabokra zúzni a csontjait. Helah megfogta a szoknyája szélét, megpördült, s egy széllöket kíséretében távozott a helyszínről.
Nem tudtam, pontosan miért érdekel a Panna sorsa, de nem akartam csak úgy magára hagyni. Eleve vele együtt akartam meglépni, de az az átkozott lovas keresztülhúzta a számításaimat és egymagam lyukadtam ki New Orleansban, közvetlenül Zacknél. Visszatértem a Grill parkolójába és első dolgom volt körbenézni, a lányt keresve, akit hamarosan meg is pillantottam. Sérülései voltak, de életben volt és ezt sikernek könyveltem el. - Élsz… oké, remek, ez… jó – Közelebb léptem hozzá, de tudtam, hogy engem legalább annyira gyűlöl, mint azt, aki meglátogatta őt. – A kulcsot megszerezte, igaz? – Nem éreztem nála azt a furcsa mágiát, így biztos voltam benne, hogy a kulcsnak annyi. Nem volt meglepő, persze. – Nem vagyok a káosz ellen, de utálom, ha nem én irányítok… és most pokoli nagy káosz jön – Közöltem, miközben felpillantottam az égre. Talán az volt az utolsó alkalom, hogy ennyire tisztán láthattam az eget.
I feel all shadows of the universe multiplied deep inside my skin
Csak megvonta a vállát, ahogy a démon is ráébredt a valóságra, avagy az igazságra. Ő maga volt az egyik lovas, az egyik pusztító, maga az Éhinség. Ezt persze nem tudhatták, a kérdésből egyértelművé vált számára. Az egyik lovas. Csupán ennyi volt ő a szemükben, ám ezt nem is bánta annyira. Így nem tudhatták, pontosan mire képes, mekkora ereje is van. Habár teljes erejét nem tudta rájuk szabadítani, azért így is könnyedén eljátszadozhatott velük. Szemeit forgatta a démon szavaira, majd a rákövetatban szemöldökeit is felvonta. A lány nem bízott a démonban, bár a köztük lévő feszültség szinte kézzel tapintható volt. A nő várt, megváltozik-e a kis boszorkány véleménye a testvére említésére, ám épp olyan makacs volt, mint ahogyan azt szinte már elvárta tőle. Nem adta könnyen sem magát, sem a kulcsot, aminek a lovas kifejezetten örült. Így tudott egy kicsit szórakozni velük, a maga kegyetlen módján. A démonnak más tervei voltak, amik ugyanabban a pillanatban kudarcba is fulladtak, ahogy végre próbálta hajtani őket. Egymaga távozott a helyszínről, Helah pedig ravasz mosoly kíséretében fordult a lányhoz. Már kettesben voltak. - Ugyan, drágám! Tudom, mennyire fontos neked Lizzie. Mennyire fontos neked az apád. Veszélybe sodornád az életüket egy aprócska kulcs miatt? Tudod egyáltalán, mit nyit? - Kérdezte kíváncsian, közelebb araszolva Josie-hoz. - A nagybátyád szépen magadra hagyott. Ámbár... mit is várna el az ember egy olyan lénytől, aki lemészárolja az egész családját? - kezdett bele, újra egy lépést téve a lány felé. - Az a kulcs sötét mágiával van átitatva. Ami veszélyes, ugyebár. Megfertőzi az ember elméjét... - idézte a szavakat, amelyeket az apjuktól oly sokat hallhattak már. Ezzel megpróbált újra a fejébe férkőzni, hiszen az egyik félelme épp ez volt a boszorkánynak, miszerint olyanná válik, mint maga Kai Parker.
287 szó ❖ sorrend: Talán célszerűbb, ha most @Josie Saltzman ír elsőnek. ❖ határidő: október 12. ❖
Gyűlöltem minden pillanatát annak, hogy itt ragadtam a bácsikámmal és az apokalipszis egyik lovasával. Haza kellett volna mennem egyből amikor Justin is elment. De, mint mindig, most is a kíváncsiságom hajtott előre, ami egyszer tényleg a vesztemet fogja okozni. - Fogalmazzunk úgy, hogy kaptam némi támpontot. – vágtam vissza dacosan. Nem tudom miért érzem folyamatosan a kényszert az iránt, hogy bajba sodorjam magam. Egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy A vagy B. De nem, nekem ismét hadakoznom kell a világgal. A szóbal forgó kulcs pedig pontosan ott van ahol lenni kell neki. Nem fogom egyikőjüknek sem odaadni erről ne is álmodozzanak. Ha kell az életem árán is megvédem. Sok mindent átéltünk már a családommal ahhoz, hogy a halál gondolata megrémítsen. - Eszem ágában sincs átadni se neked, se pedig neki. – pillantottam fel a bácsikám arcára. A hideg futott végig a hátamon amikor hangosan kimondta a nevem és a testvéremről kezdett el beszélni. De nem engedhettem neki. Amikor megkaptam a kulcsot, az nem véletlenszerű volt. Valami felsőbb erő bízott bennem és nem hagyhatom cserben. nem okozhatok neki csalódást. Így megacéloztam magam és magabiztosan néztem a nő szemeibe, miközben beszéltem hozzá. - A kulcs sosem lesz a tiéd! – böktem oda harciasan, miközben feltűnően nagy mozgásterem lett. Ami csak annyit jelenthet, hogy a bácsikám jó szokásához híven, amikor forróvá vált a talaj akkor lelépett. Ezen már meg sem lepődöm.
A fejemet ráztam, nem reagálva a visszakérdezésére. Nem volt időm átgondolni, avagy belemélyedni a kérdéskörbe, ugyanis volt fontosabb dolgunk is. Aztán Josie másik kérdésére, amit a nőnek intézett, felszaladt a homlokomra az egyik szemöldököm. - Hogy mi…? Lovas…? A… - Basszus. Az apokalipszis egyik lovasa lenne? Oh, egek! Hát nem ronthatja el a földi mulatságainkat néhány paci, meg rajta lovagló akárki… de nem ám. Nem engedélyezte senki nekik. Szükségem volt még erre a Föld nevezetű bolygóra és minden lakójára, hogy majd én egyenként elintézhessek mindenkit. Jó, mindenkit, aki nekem nem szimpi. A nő, avagy a lovacskás kislány nem volt szimpatikus, még ezek után sem. A kérdésre felszegtem az állam. - Sokkal jobb helyen – A tekintetemet az övébe fúrtam, majd összevontam a szemöldökömet a Josienak feltett kérdéseit hallva. Lepillantottam a lányra, majd megráztam a fejem és ezután cselekedtem, hogy eltűnhessünk innét. Legalábbis azt hittem, ketten, együtt távozunk, de nem így történt. Amikor a portált megnyitottam, Zack jelenlétét kerestem... New Orleansban találtam meg.
I feel all shadows of the universe multiplied deep inside my skin
A démon roppant védelmező volt, így a nőnek először őt kellett leszerelnie, hogy hozzáférjen a lányhoz, általa pedig a kulcshoz. Magában nevetett, amiért a férfi azt gondolta, megóvhatja a kis védencét, s talán ő állt a legközelebb ahhoz, hogy felvegye a harcot a fenevaddal. Démon volt, erős mágiával, amit kedvére módosíthat, formálhat, ám még ő sem volt elég erős. Senki sem volt, senki sem lesz, ha beteljesíti a küldetését. Végül emberi alakot öltött, már amennyire emberinek számított a holt sápadt bőr, s a szem alatti karikái. Még önmagához képest is rosszul nézett ki. Beesett arca, színtelen ajkai még ijesztőbbé tették, de hiszen több évszázados álomból ébredt. Szüksége volt a teljes erejére. - Okos lány vagy. Vagy talán kaptál egy kis figyelmeztetést az érkezésemről? - döntötte oldalra a fejét, de nem mozdult, még nem. Várt, kíváncsian, tesznek-e bármiféle lépést, mielőtt ő lépne. Majd a férfi felé fordult, s a feje búbjától egészen a cipőjéig végigmérte. - Egy démon kezében jobb helye lenne? - ingatta a fejét, s egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. - Nem tudjátok, mire képes a tárgy. Nagy veszélyt jelent rátok, jobb lenne, ha átnyújtanátok. - Ezúttal inkább a lányt szólította meg, megpróbálva némi szimpátiát ébreszteni benne, majd teljesen észrevétlenül beletúrt a kis boszi fejébe, a vele szemben állók csupán a hunyorgását vehették észre. - Az életed nem jelent semmit? No meg aztán... ugye nem akarod veszélybe sodorni a testvéredet, Josie? - Nem fenyegetésnek szánta, inkább a kulcsot nevezte meg veszélyforrásnak. Sejtette, hogy ezzel sem nyeri meg a lány szívét, de rengeteg trükk volt a tarsolyában még így, félig erőtlenül is. A démonnak viszont más ötlete támadt, portált nyitott, s elindult a lánnyal együtt, akit még mindig szorosan magához fogott, s ő maga úgy érzékelhette, sikerrel is jár. A lány viszont a parkolóban maradt, míg a portál eltűnt, a férfivel együtt. Helah nem volt ostoba, odakötötte a lányt már az érkezésekor, így nem hagyhatta el a helyszínt. - Nos akkor? Mi a válaszod, kislány? Átadod a kulcsot, hogy tehessem a dolgom, te pedig biztonságban tudd a szeretteidet? - A nőnek persze más tervei voltak, senki sem volt biztonságban, de ezen a kulcs holléte mit sem változtatott. Ha nem kapja meg... csak még több baj szakad az őrző nyakába.
Az helyzet egyre abszurdabbá kezdett válni. Ami pedig tényleg a frászt hozta rám, az a pont volt amikor Kai szemeiben megpillantottam az aggodalmat. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom gondolni és mondani, de valahogy jó volt látni, hogy annak ellenére mekkora egy gyökér tud lenni, mégis csak vannak érzései. Amiket ezek alapján nagyon is jól titkol. Viszont ez a hátborzongató füst lény valamit megváltoztatott. Nagy volt a szája, feleselt vele, de mindeközben mégis azt éreztem, hogy tart tőle. Ez pedig nem jó, nagyon nem. -Különben? – pillantottam fel rá kíváncsian. Persze nem volt esélyünk arra, hogy ezt jobban megvitassuk, mivel a füstszerű képződmény felfedte valódi arcát és elárulta miért is jött. Valójában a lelkem mélyén már tudtam ki lehet az ismeretlen alak. De amikor közölte, hogy szüksége van valamire amit csak én adhatok meg neki, akkor teljesen tisztává vált a kép. - Te vagy az egyik lovas, ugye? – kérdeztem rá az egyértelű, miközben az egyik kezemmel a kulcshoz nyúltam. Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy mit beszél a nagybátyám, ami miatt ösztönösen kapaszkodtam bele a szabad kezemmel. Féltem? Bevallom őszintén egy kicsit azért tartottam tőle mi alakul ki ebből az egészből. - Felejtsd el! Ha szüksége, akkor az életem árán is megvédem ezt a kulcsot. – vágtam rá harciasan a nagybátyámmal a legnagyobb egyetértésben, miközben már az összes általam ismert varázslatot összekészítettem egykupacsba a fejemben, ha szükség lenne rájuk.
Nem akartam ellopni tőle, csupán érdekelt, hogy miért olyan fura mágia árad belőle. Érdekelt. Persze nem volt meglepő, hogy a legrosszabbat feltételezte rólam. Mint mindig mindenki. Az események kissé felgyorsultak és mire Pöttöm Panna egyáltalán fel tudott volna ocsúdni, magamhoz rántottam, hogy védjem; ez nyilván furcsa volt neki, talán azt hitte, meg akarom támadni. - Nem eresztelek, sőt, azt ajánlom, maradj nyugton, különben… - Nem nagyon volt kedvem tovább beszélni, legalábbis hozzá nem, mert az a füstszerű alak elvonta a figyelmemet. Aztán Josie megint visszaterelte magára. - Pedig jobban járna, ha beszélne… - Néztem le a lányra, aki ekkor már szorosan hozzám volt bújva. Furcsa melegség áradt szét a bensőmben, amit magam sem értettem. – De ha megfigyeled, még senki sem jött ki a Grillből. Tehát bármivel is állunk szemben, nagy a hatalma… - Hümmögtem. Az ismeretlen hangra kaptam oda a tekintetem. – Oké, helyesbítek: te állsz szemben vele. Akár itt is hagyhatlak, ha gondolod – Néztem le szórakozottan az unokahúgomra, bár szavaimmal ellentétben nem akartam itt hagyni. Ahogy a füstszerű képződmény átalakult, újból szorosabban kezdtem karolni a lányt. A nőt kezdtem figyelni, a sápadt arcát. Ahogy az alak felénk lépkedett, én úgy kezdtem hátrálni a lánnyal. - A-a, nem adunk semmit neked. Főleg, ha nagy hatalma van, akkor jobb, ha nem kerül a te kezedbe. Te úgysem bánnál vele jól – Felvontam a szemöldökömet, majd lepillantottam lopva Josiera, abban reménykedve, hogy ezúttal egyetért velem és esze ágában sincs átadnia azt a kincset. Aztán pillanatokkal később jött egy mentőötletem. Nem tűnt lehetetlen küldetésnek, sőt, inkább az egyetlen lehetőség volt, ami felötlött bennem. Portált nyitottam a démoni mágiámmal, hogy eltűnhessek Josieval együtt. Már csak az volt a kérdés, sikerül-e a tervem, avagy nem.
I feel all shadows of the universe multiplied deep inside my skin
Ahogy a férfi védelmezte a kis boszorkányt, igazán lenyűgözte a nőt, vagy inkább szórakoztatta. Mintha egy sima, mezei kis démon képes lenne megóvni őt Tőle. Haha! Magába fojtotta a nevetést, ami kibuggyanni készült belőle, miközben füst formában lengte körbe a két játszótársát. Könnyebb volt így megfigyelnie a párost, a különös kapcsolatot közöttük. Érzékelt valamit az erejével, ami még így, elfojtva is elsöprő volt. Egy vérvonalhoz tartoztak, szinte érezte a szagukon, ám nem voltak jóban. Volt valami kimondatlan gyűlölet kettejükben. - Nem tudod megóvni! - szólalt meg hihetetlenül mély, eltorzult hangon, még mindig testetlen alakban, majd újra pördült egyet körülöttük, ezúttal sokkal gyorsabban, alig láthatták őt mozgás közben. Újfent előttük lebegett, s hirtelen a füst egy sápadt nővé alakult át, aki hihetetlenül nagy szemekkel szemlélte őket, amikben őrület csillogott. Kiengedte a nevetést, amit ezidáig legyűrt, s néhány hosszabb másodpercig nem is hagyta abba. - Nem szerettek játszani? - kérdezte bájosan, de ahogyan fejét egyik oldalról a másikra billegette, kicsit sem keltett kedves hatást. Aprókat lépkedett feléjük, s ha elhúzódtak tőle, még közelebb sétált. - Szükségem van valamire, amit csak te adhatsz meg. - pislogott ártatlanul a kis boszorkányra, aki felől nem is érzett mágiát, csupán a kulcs hívogatta magához. - Kössünk alkut! Én megkapom a kulcsot, ti pedig elmehettek. - kezdett bele, majd a démon felé fordult. - Nem bántom a kicsi lányt, amennyiben visszaszolgáltatja a tulajdonomat. - jelentette ki egyszerűen, majd még egy lépést tett feléjük.
- Már csak a szarvaid hiányoznak. – jegyeztem meg csipkelődve. Nagyon is eltudom Őt képzelni, krampuszként. A modora megvan hozzá, a kinézete meg hát majd kialakul az évek alatt, ha egyszer visszakerül a pokolba. Továbbra sem volt semmi kedvem vele jópofizni, de a sálam alá bújtatott különleges kulcs, úgy tűnik ezt másként gondolta. Nem tudtam ellenkezni, hiszen ha csak egy lépést is távolodtam, máris elkezdett újra húzni. - Jobb ha a szemed is leveszed róla. – mondtam ki hangosan az első mondatot ami eszembe jutott. Aztán jött egy újabb furcsa villámlás és egy fülsiketítő mennydörgés amitől, most már tényleg kirázott a hideg. Fura és baljóslatú volt az egész. Ha nem itt állna mellettem, akkor azt hinném, hogy Kai szórakozik velem, de így… A parkoló aszfaltjára zuhanó méretes fa hangos robajjal csapódott bele a betonba. Csodálkozom, hogy eddig még senki nem rohant ki az épületből. De úgy fest senkit nem érdekel mi folyik idekint. Ami ebben a városban kimondottan fura. Ahogy az a füst szerű valami is ami felénk közeledett. Gyanítom, hogy köze lehet a nyakamban lógó kulcshoz, hiszen ahhoz, hogy ilyen „lényeket” vonzzunk, nem vagyunk elég különlegesek. Se én, sem pedig Kai bácsi, annak ellenére, hogy Ő minden bizonnyal ezt gondolja magáról. - Hééé… Engedj már el! – fészkelődtem, hogy eresszen el, de nem igazán volt esélyem erre. Már csak azért sem, mert jelenleg nem én voltam az akire fordította a figyelmét, hanem az a füst szerű valami. - Komolyan!? Most nem azt várod, hogy válaszolni fog, ugye? – pillantottam rá, miközben úgy álltam ott szorosan hozzábújva, mint egy plüss cica.
Láttam rajta, hogy nem örül nekem, de nem számított. Vagyis nem vettem magamra, elvégre nem voltunk mi annyira jóban, hogy a nyakamba ugorva örüljön nekem. Gyanakodva méregettem, a kérdésre pedig felnevettem. - Hogyne. Én vagyok a Mikulás új szárnysegédje, nem tudtad? Én osztom ki a virgácsokat a rosszkislányoknak és rosszkisfiúknak – Felvontam a szemöldökömet, ahogy figyeltem. Elindult és utána is léptem, azonban megjelent a kulcs a nyakában és visszahúzta hozzám. Meglepődtem. - Oh, szóval ebből árad az a különös erő – Töprengve ejtettem ki a számon a szavakat, azonban sokáig nem tudtam agyalni a mágia mivoltján, mert becsapott a villám újra, ezúttal tőlünk néhány lépésre. Összerezzenve néztem oda a hangra és a becsapódásra egyaránt. A kidőlt fa annyira nem zavart, csináltam már ennél egymagam nagyobb pusztítást, de a füstszerű képződmény már kevésbé volt tetszetős. Bár démonnak tippeltem volna elsőre, a kulcs mágiája miatt ez a tippem a kukában landolt. Magamhoz rántottam Josiet, és ha szabadulni akart volna, akkor szorosabban fontam köré a karjaimat. Nem tetszett az az árny, ami körülöttünk ólálkodott. Habár nem kellett volna, hogy érdekeljen a Pöttöm Panna, rajtam kívül senki, ismétlem: senki sem bánthatta sem őt, sem Törpillát! Ők az enyémek voltak és kész voltam eltakarítani, elfújni azt a füstöt is végleg, hogy eltűnjön a veszélyforrás a csajszi közeléből. Fél kézzel nyúltam el a füstsszerű képződmény felé, de nem értem el. - Mi a pokol vagy te? – Morogtam. – Fedd fel magad, ne szórakozz! Az az én szokásom amúgy is. Na gyerünk! – Provokáltam, hátha. Aztán lepillantottam lopva Josiera, ha még mindig sikerült magamnál tartanom.
Egy árny ólálkodott a parkoló körül, pontosan abból az irányból érkezett, ahonnan a démon, ám ő még nem mutatkozott. Mozdulatlanul, beleolvadva környezetébe figyelte az új párost. A lány nem tűnt túl boldognak a cserétől, ráadásul a kulcsot is elrejtette a ruhadarab alá, amin az árny hangtalanul kuncogott. A villám egyikőjüket sem ijesztette meg túlzottan, a démon inkább kíváncsinak tűnt, talán baljós érzése támadt, a lány viszont elrejtette a rémültségét, a szeme árulkodott. Ahogy a bejárat irányába indult volna, a kulcs kibújt a sál alól, s ellenkező irányba húzta a lányt, a démon irányába, csak abban az esetben hullott vissza a nyakába, amennyiben engedelmeskedett, s nem mozdult. Ha újra indulni akart, a kulcs ismételten visszahúzta eredeti pozíciójába. Újabb villám csapott be a közelbe, ezúttal a tőlük néhány lépésnyire lévő fát célozta meg, ami hatalmas, fülsüketítő reccsenéssel adta meg magát, a parkoló betonjára dőlve. Az árny közelebb merészkedett hozzájuk, egészen előttük állt meg, füstszerű képződmény volt csupán, mégis volt benne valami földöntúli. A közelében mind a démon, mind a boszorkány kényelmetlenül érezhette magát, mintha nem lennének biztonságban. Ide-oda mozgott, végül Kai és Josie mögött állapodott meg, még mindig megfoghatatlan alakban, azt sem állapíthatták meg, miféle lényről van szó. Ha meg akarták érinteni vagy támadni, a fekete füst kitért az útjukból, ha nem mozdultak, abban az esetben az ismeretlen lény sem.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
words ❖ 
