Be kell vallanom, hogy amennyire szuperül indult ez a nap, Justin távozásával annyira vált borzalmassá. Alapból nem lenne azzal problémám, hogy családi vészhelyzet miatt le kell lépnie. De az, hogy cserébe megkaptam a nagybátyámat, aligha mondható kifogástalan cserének. - Nagyon úgy fest. –forgattam meg a szemeim, hátat fordítottam neki. Be kell vallanom, hogy az a semmiből érkező villám, igencsak a szívbajt hozta rám, de egy pillanatig sem mutatnám ki Kai előtt, hogy megingott a biztonságérzetem. Annak ellenére, hogy még mindig a közelünkben ólálkodik és meglepően jól játssza a segítőkés rokont én még mindig nem bízom benne. Amiért azt hiszem igazán nem lehet hibáztatni. Úgyhogy a nyakamba függesztett kulcsról még csak véletlenül sem ejtek egy árva szót sem. Sőt mi több, inkább még jobban elrejtem a sálam alá. - Mit keresel itt? Csak nem megszállt a karácsony szelleme? Bár azt erősen kétlem. –Jegyeztem meg az utolsó mondatot inkább csak magamnak, miközben elindultam a Grill hátsó bejáratának irányába.
Nem volt kivel töltenem a karácsonyt. Oké, talán a Rózsám nem üldözött volna el égő vasvillával, mégsem toltam oda a képemet. A Salvatore csapat pedig… hát, hiába vettem fel a „Team Salvatore” pólót, még mindig ellenségként tekintettek rám. A „Team Hell”be pedig nem volt kedvem visszatérni. Közel sem neki szurkoltam. Szóval mit volt mit tenni, céltalanul bolyongtam a városban, egészen addig, míg meg nem éreztem valami különös energiát. Nem démoni energia volt, hanem sokkal másabb. Veszélyesebbnek tűnt. Arrafelé vettem az irányt, majd a távolból kiszúrtam Josiet és… és egy fiút. Nem akartam ezúttal ráijeszteni a lányra és talán ott is hagytam volna, ha a srác nem húz nyúlcipőt. Így hát tettem felé néhány lépést, így előbújtam a sötét rejtekemből. Érzékeltem, hogy a hó még erőteljesebben esik, de ami „ijesztőbb” volt, az a villám, ami a közelünkben csapódott a fába. Egy szempillantás alatt kerültem végül Josie mellé. - Vonzod a veszélyt, Pöttöm Panna? – Azt a fura energiát tőle érzékeltem. Oldalra döntöttem a fejemet, kíváncsian vizslatva őt, miközben a hó szinte ellepte a fejem, fehérbe borítva a fekete tincseimet.
Valaki figyelte őket, ahogy a parkolóba értek, de mielőtt még észrevehették volna, ki van a túloldalon, Justin telefonja rezegve hívta fel magára a figyelmet. A fiú heves bocsánatkérések közepette elbúcsúcsúzott a lánytól, családi vészhelyzetre hivatkozva, majd egy csók után elindult a főtér irányába. Josie így egyedül maradt a kulcs társaságában, ami továbbra is árasztotta magából a hideget, egy idő után már a kesztyűn is áthatolt. A parkoló túloldalán lévő alak közelebb merészkedett, a lány immáron ráismerhetett benne "szeretett" nagybátyjára. Első gondolata akár az is lehetett, Kai áll a kulcs felbukkanása mögött, azonban a démon még mit sem tudott a tárgy létezéséről. Ahogy egészen közel ért, úgy rengett meg alattuk a talaj, amikor egy közeli fába csapott a villám. A hó, ha lehet még erőteljesebben kezdett hullani az égből, néhány pillanat alatt fehér réteg borította a parkolót, amit korábban már a Grill egyik dolgozója szorgosan eltakarított.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Mondhatnám, hogy megrémisztett az amit éreztem, de a múltam tekintve ez nem tűnt annyira parának. Legalábbis az elején nem. Justin és én egészen jól kijöttünk és nem igazán volt téma, köztünk, hogy hol töltünk kettesben egy kis időt egymással. A hóesés meg csak még hangulatosabbá tette az egész együtt töltött időt. Simán el tudtam képzelni azt is, hogy belekeveredünk egy kisebb hógolyócsatába is. Persze nem ez volt az elsődleges tervem, hanem egy kis romantikázás és ajándékozás. De mint tudjuk ember tervez, isten végez, legalábbis ahogyan mondani szokás. Az viszont egyre jobban zavart, hogy a nyakamba lógó kulcs olyannyira fagyossá vált, hogy már a ruhám vastag anyagán keresztül is érezhetővé vált. Néha babráltam egy kicsit, hogy más pozícióba kerüljön, de igazából sehogy sem volt jó. Ettől pedig csak egyre inkább fokozódott bennem az az érzés, hogy bajba fogunk kerülni és akkor akaratom ellenére is lebukhatok a szerelmem előtt. A gyanakvástól és az érzékelhetően természetfeletti jelek fürkészésétől úgy éleződtek ki az érzékeim, mint egy macskának. A legapróbb rezdüléseket is érzékeltem, így nem lepett meg amikor megpillantottam a parkoló legtávolabbi pontjában azt a furcsa, idegent aki gyanúsan méregetett minket.
Az utca csendes volt, ahogy végighaladtak rajta a főtérig, ahová a különféle standokat állították fel. Az italok felé indultak, megcélozva a forralt boros bódét, ahol egy kedves, idősebb nő árult. Mosolygott rájuk, kiszolgálta őket, még azt is megjegyezte, milyen szép párost alkotnak. A fiatalok elégedetten kortyolgatták az italokat, ami szép lassan felmelegítette őket. Az ajándékozásra még nem került sor, de minél tovább vártak vele, annál izgatottabbak lettek. A hó továbbra sem állt le egy pillanatra sem, mintha az egész világot fehérré akarta volna varázsolni néhány óra alatt. Az utcák nem voltak teljesen üresek a Mystic Grill és a fabódék miatt, a légkör igencsak barátságos volt az emberek körül, szinte árasztották magukból az ünnepi hangulatot. Ahogy tovább sétáltak, a Josie birtokában lévő kulcs mintha húzta volna maga után a lányt, bár igyekezett úgy tenni, mintha csak irányt változtatott volna, hogy eltávolodjanak a többiektől. Idővel észrevehette, hogy a Grill mögötti parkoló irányába vezeti őt valamilyen különös oknál fogva a tárgy, amely érintésre borzongató hideget árasztott magából, amelyet kesztyű nélkül meg sem tudott fogni.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Még így, hogy kéz a kézben sétálunk, sem tudom teljes egészében elhinni, hogy Justin és én egy párt alkotunk. Annyira hihetetlen, hogy egy ennyire normális és hétköznapi dolog, mint egy párkapcsolat beleférhet az életembe. Főleg úgy, hogy Justinnak semmi köze ehhez az egész mizériához. Végsősoron Ő egy átlag ember aki az életemet csak tündérmesék kitalációjának hiszi, az iskolát pedig ahová járok egy elit magániskolának. De ez így van jól, hiszen így, ha csak egy kicsit is, de én is normálisnak érezhetem magam. - Hoztam neked valamit. – pillantottam rá szerelmem pirospozsgás arcára, ahogy a város fényei alatt sétáltunk. Rengeteget morfondíroztam rajta, hogy mivel is kellene meglepnem Őt. Eljátszottam a gondolattal, hogy készítek neki valamit saját kezűleg. De aztán rájöttem, hogy akkor előbb vagy utóbb biztosan a mágiához nyúlnék, azt pedig a legkevésbé sem szeretném. Úgyhogy tovább törtem a gondolatoktól már így is zsongó kobakom, mígnem kitaláltam mit is kellene adnom neki. - De mielőtt odaadnám, szerezzünk egy kis forraltbort. – húztam magam után mosolyogva, a város szökőkútja mellett álló bódé felé. De minden egyes lépéssel ahogy közelebb sétáltunk a kis fa bódéhoz, egyre inkább hatalmába kerített egy furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. A nyakamba függesztett kulcs pedig feszült bizsergéssel töltötte el a belsőm.
A hideg aszfaltra hulló pelyhek hótakarót alkottak, fehérbe borítva az utcát. Josette már alig várta, hogy a családján kívül valaki mással is időt tölthessen a szeretet ünnepén. Ikertestvérével együtt indultak útnak, majd a Salvatore iskolánál váltak el egymástól, ahol Josette azt a különleges személyt várta, akihez szorosan fűzték érzelmei. Justin a kabátjába rejtette a kezeit a hideg elől, szorosan begombolkozva igyekezett a megbeszélt találkozóhelyre. A két fiatal arca kipirosodott a csípős széltől, hópelyhek tapadtak a ruhájukra, de ez nem akadályozta őket semmiben, sőt, élvezték a téli időjárást. Összetalálkozva széles mosolyra görbült mindkettejük szája, mintha hetek teltek volna el az utolsó találkozásuk óta. A szerelmük szinte kézzel tapintható volt, izzott köztük a levegő, mint a karácsonyi égők, melyekkel az iskolát, s az utcákat díszítették. A város karácsonyi lázban égett, bár a legtöbb ember az otthonában ünnepelt, akadtak még néhányan, akik a szabad levegőt választották az otthon melege helyett. Minden nyugodt volt, csöndes, már-már túl tökéletes. Nem messze tőlük egy édesanya húzta a kislányát szánkón, madarak röppentek a fákra aggatott etetőkre, s az utca túloldalán egy szürke macska hagyott nyomokat a hóban. A gerlepár ujjaikat egymásba kulcsolva indult útnak, lassan andalogva a járdán, beszélgetésüket, nevetésüket messze vitte a szél. Senkit sem tartott távol a hóesés attól, amit eltervezett.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
