Egyáltalán nem élveztem, ahogyan a csontjaimat módszeresen apró szilánkokra törte a Lovas, és nagyon szerettem volna a puszta kezemmel megfojtani, de sajnálatos módon erre semmilyen esélyem nem volt. Ennélfogva újabb és újabb nyögések mellett tűrtem tovább, hogy történjen, ami történt éppen. Úgy éreztem sosem ér véget a fájdalom, sosem múlik el ez az egész, és sosem szabadulunk meg ettől a halálra vált csontkollekciótól. Ezért volt a szemét megjegyzésem Caroline-nak címezve, mert azt hiszem, amikor az életünk a tét, baromira belefért, hogy leszarjuk a világ problémáit. Hé, én volnék az önző testvére, és bármennyire is úgy tűnhet, valójában nem áldoznám fel magamat akárkiért. A fontos emberekért igen, még a drága sógornőmért is hajlandó vagyok elviselni sok mindent, de ebben a pillanatban csak meg akartam szabadulni Helahtól, minél előbb. Láttam Caroline-on a szenvedést és az őrlődést is, belé több lelkiismeretesség szorult, mint belém, ám végül letéptem a nyakából a láncon fityegő kulcsot, és elhajította, s a kis tárgy éppen az ellenségünk lába előtt kötött ki. Alig egy pillanattal később aztán elmúlt a fájdalom, éreztem, ahogy végre regenerálódni is jutott időm, nem csak az újabb csontok törésével foglalkozni. Nehezen emeltem fel a fejemet, és láttam, ahogy tébolyodott módjára csapott le Helah a fényes kulcsra, de nem volt időm örülni a megszabadulásunknak. Hirtelen jelentek meg az árnyak, amelyeknek a Lovas parancsolt, és kötöttek gúzsba, hogy moccanni sem bírtam. Nem tudtam, milyen ereje lehetett ennek a nőnek, vagy mi is volt tulajdonképpen, de nem is számított. Ebben a pillanatban még annyit sem, mint eddig. Egyetlen sötét gömb indult meg felénk, hogy aztán kettővé bomoljon, és eltaláljon a szöszit és engem is. A kedvesnek egyáltalán nem mondható ajándéktól egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy a mellkasomba csapódott, s mire feleszméltem az árnyékok és Helah már nem volt sehol. Hirtelen az sem érdekelt, ha ez a nő megátkozott minket, csak fel akartam kelni a földről és felkaparni Caroline-t is, ha engedte, hogy segítsek neki. - Jól vagy? - rekedten csendült fel a hangom, de ez nem volt olyan meglepő, tekintve a nemrég lezajlott eseményeket.
dropping glasses just to hear them break you've been drinking like the world was gonna end
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Pént. Dec. 04, 2020 1:53 pm
To: two little vampires
Feed the hunger, or else the hunger will eat you
A nőnek kezdett fogyni a türelme, a játék, amit eltervezett, már nem elégítette ki az igényeit. Nem, ő lépni akart, megszerezni a hatalmat, majd továbbállni. A két vámpír már inkább az idegeire ment, mintsem szórakoztatta, már a szenvedésük sem okozott neki akkora örömet. Még azt is hagyta, hogy a "hős" Damon Salvatore odébb húzza a szőkeséget, bár ezzel nem segített rajta kicsit sem. Fuldoklott, szenvedett, az égető érzés nem múlt, miközben Damon csontjai egyenként törtek el. Caroline reakciója viszont meglepte a lovast, már épp bevetett volna egy újabb varázsigét, mikor a vámpír elé dobta a kulcsot. Oldalra billentett fejjel nézte néhány másodpercig a csillogó kis tárgyat, majd hihetetlen sebességgel nyúlt érte, akár egy eszelős, felkapta, s tenyerébe fogta azt. Majd biccentett, ezzel pedig megszakadt a varázslat, ami mindkét vámpírt sújtotta. Innentől már nem volt nehéz dolga, ám meg akarta akadályozni, hogy elvegyék tőle a tárgyat. Árnyakat küldött a vámpírok felé, amik kezeiket és lábaikat átkulcsolva lefogták őket, mintha csak megkötöznék őket. Helah elmosolyodott, hiszen megkapta, amit akart, s mellé még egy kis ajándékot is akart adni az áldozatainak, végtére is karácsony volt. - Rendben, zárjuk ezt rövidre. Szeretném, ha emlékeznétek rá, hogy kudarcot vallottatok. - Sétált közelebb hozzájuk néhány lépéssel, majd körbejárta őket. Ahogy újra megállt velük szemben, egyik kezében egy árnyból készült gömb díszelgett. A gömb egy erős mágiát tartalmazott, amit a két vámpír felé dobott, s mielőtt odaért volna hozzájuk,a gömb ketté vált, egyik fele Damon, míg a másik Caroline felé repült. - Innentől fogva, ha behunyjátok a szemeteket és álomba szenderültök, a korábbi jelenetet fogjátok látni. A holttestet, ami fölött térdeltek, érezni fogjátok a kínt, amit a gyilkosság okozott, a kioltott élet. Boldog Karácsonyt! - mosolygott, majd a következő pillanatban már újra csak a nevetését hallották. A lovas eltűnt, s vele együtt a kulcs is.
// A kalandot ezzel zárnám is, viszont tőletek még egy-egy reagot szeretnék kérni, hogy kerek legyen. Köszönöm mindkettőtök részvételét! :<3:
Nem neveztem volna sikernek azt, ahogy a támadásom elsült. A vére, ha vér volt egyáltalán, mocskosul égetett. Köhögve próbáltam visszaköpni, de elárasztotta a torkomat, a tüdőmet... Életem legfájdalmasabb néhány pillanata, perce volt, míg végül az illúzió megtört és újra éberen és - vámpírságunkhoz képest - élőn találtam magunkat. Csakhogy ez az egész reakció nem múlt el vele, a kátrányszerű feketeség ugyanúgy kínzott, mart, égetett belülről. Hálás voltam Damon támogatásáért - és nagyon örültem annak, hogy él! -, mert sem megszólalni, sem rendesen levegőt venni nem tudtam. Azért arra mégis jutott némi energiám, hogy amikor a nő közölte, sógorom átadta volna a kulcsot, csúnya és megrovó oldalpillantást vessek rá. Na szépen vagyunk! Én itt nyelem a kátrányt, hogy megmentsem magunkat, ő meg csak úgy feladná. A torkomat szorongatva görnyedtem előre, azt reméltem, az a cucc előbb-utóbb csak elfogy. A tenyerembe köhögtem fel, a fájdalomtól folytak a könnyeim. Sejtettem, hogy Damonnek sem lehet kellemesebb érzés, hallottam, ahogy ropognak a csontjai, de amikor engem kezdett el sürgetni és időhúzással vádolni, mérgesen rágrimaszoltam. Nem látod, hogy épp elégek belülről?! Hagyd abba a hisztizést és viseld el egy kicsit! Szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkodjak. Nem akartam átadni a kulcsot, de igaza volt. Semmi esélyünk. Nem bírtam már tovább elviselni a fájdalmat, sem a fizikait, sem a lelkit, amit Damon szenvedése okozott. Dühös, kétségbeesett mozdulattal téptem le a nyakamból a láncot és Helah elé hajítottam a szőnyegen. Nem érdekelt, vigye akkor, szabadítsa ránk a világvégét, vagy amit csak akart...
Kinyújtottam a kezemet, s ahogy megragadtam az élettelen testen pihenő kulcsot, az szétporladt, homokká változott, s pillanatokon belül Caroline holtteste is. Értetlenül kaptam a fejemet a nő felé, hogy aztán a következő percekben rájöjjek, mindez semmi más nem volt, csak játék. Egy rohadt kegyetlen szimuláció. Ahogy ráeszméltem erre, felfogtam, hogy a sógornőmmel éppen mi történik. Fekete, kátrányszerű folyadékot próbált kiköpni, és szemmel jól láthatólag úgy szenvedett, mintha fényes nappal sétálgatott volna a napfénygyűrűje nélkül. Elkaptam a szőkét és szinte nem törődve a kínlódásával távolabb húztam Helah-tól, bár nem gondoltam, hogy ez bármiben is segítség lehet a számunkra, de jobbnak láttam, ha nem vagyunk a közvetlen közelében. A Lovas elejtett megjegyzéséből rájöttem, hogy bármit is láttatott Caroline-al, a szöszi nem adta volna át neki a kulcsot, márpedig egyértelműen ezért volt itt. Nem tudtam pontosan ugyan mi a jelentősége a kulcsoknak, és mi történik, ha megszerzi ez a sápatag kis nő, de jelen pillanatban, csak arra tudtam gondolni, ha nem kaparintja meg amiért jött, úgy biztosan végez velünk, az árnyék haverjaival együtt. Éppen közölni akartam ezt a gondolatsort Care-el, ám ebben a pillanatban eltört a bokám, majd a könyököm, aztán az ujjaim, hogy aztán szép sorban minden csontom elroppanjon, mintha nem is vámpír, hanem farkas lettem volna a telihold bűvöletében. – Mit szólnál Caroline, ha nem húznád tovább az időt?! – jegyeztem meg két törés és a nyögéseim között, némi iróniával a hangomban. Nem érdekelt mi várt ránk, ha Helah-hoz kerül a kulcs, csak tűnjön el innen.
dropping glasses just to hear them break you've been drinking like the world was gonna end
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szer. Okt. 14, 2020 6:58 pm
To: two little vampires
Feed the hunger, or else the hunger will eat you
Az éhség szép lassan csillapodott bennük, helyét viszont a saját, heves érzelmeik vették át. Még mindig a férfi fejében volt, mikor az ráébredt a tette súlyára, s Helah még érezte is, mikor fordult át a haragja valami mássá, mikor esett gondolkodóba az ajánlatán. Sajnálatos módon épp Damon volt az, aki ráharapott a csalira, aki nem szerezhette meg a kulcsot, csak akkor, ha ráébred a valóságra. De legalább már tudta, hogy ha szorul a hurok, ő fog elsőnek cselekedni. Ahogy a kulcsért nyúlt, s meg is fogta, az porrá változott az ujjai között, a szőke nő holttestével együtt. Caroline keményebb dió volt, az emlékeiből a lovas már tudta, mennyire jól megbirkózik azzal a bizonyos vérszomjjal, erős akaraterővel rendelkezett. Ráadásul kevésbé rettegett attól, mit gondolnak róla mások, mint Damon. Ahogy előrerugaszkodott, sikerült megragadnia a lovas karját, ezzel magához rántva őt, s még a nyakába is bele tudta mélyeszteni a fogait. Ahogyan viszont a vére elárasztotta a száját, az égetni kezdte belülről, bárhogy is próbálkozott. Ha ki is köpte a fekete szurokra hasonlító vért, még több került a szájába, lecsorgott a torkán, így egész testét fájdalom járta át, mintha csak a napra lépne a gyűrűje nélkül. Abban a pillanatban Helah csettintésére a két vámpír kiszakadt a furcsa látomásból, az ösztöneik megsúghatták nekik, melyik volt illúzió, s mi a valóság. A lovas csak elégedetten mosolygott, úgy szemlélte őket, hogyan rakják össze a képet. - Ha azt akarjátok, mindez ne történjen meg, adjátok át a kulcsot! Láthatjátok, hogy nincs esélyetek. - újra elmosolyodott, mint aki egy hatalmas titkot rejteget előttük. - Damon teljesítette volna a kérésemet. - dobta be végül közéjük az információt, mint egy lángoló labdát. Caroline még mindig szenvedett, de őt is meg akarta győzni arról, hogy bármeddig elmegy, bármit megtesz, a kulcs végül az övé lesz. Így a férfihez fordult, s egyenként kezdte darabokra törni a csontjait, mintha csak egy vérfarkas átváltozáson esne át. - Nem szeretem ismételgetni magamat. - jelentette ki, majd mint akit valójában kicsit sem érdekel a dolog, a körmeit kezdte vizslatni. Élvezte a helyzetet, s titkon még remélte is, húzni tudja az időt, hogy még több képességét bevetve kínozza a vámpírokat.
353 szó ❖ sorrend: nincs ❖ határidő: október 21. ❖
Úgy éreztem, a könnyeim sosem fognak elapadni. Képtelen voltam szabadulni a képtől, sógorom vérben úszó alakjától és a tudattól, hogy megöltem Damont és még élveztem is. A vére csábított, az éhségem csillapíthatatlannak tűnt, és ettől borzasztóan éreztem magam. Émelyegtem. Sikítani, üvölteni akartam, mégis teljesen megbénultam, ahogy a nő odajött és megérintett. Elbódultam az érintésétől, lehunytam néhány hosszabb pillanatra a szemem. Kész lettem volna átadni magam negédes hangjának és megtenni bármit, amit mond. Azt akartam, hogy vége legyen és így vége is lehetett volna, ha átadom a kulcsot. Annyira egyszerűnek tűnt... Kipislogtam a könnyeket a szememből és megfogtam a nő csuklóját. Magam sem tudtam, mit akarok, míg hirtelen át nem billent bennem a mérleg: szorosan megragadtam a kezét, aztán annál fogva magamhoz rántottam, én meg Damon teste felett előre lendültem. Bele akartam harapni a nyakába, éles fogaimmal kitépni a torkát a helyéről. Ez volt számára a válaszom.
Az egész szürreális volt, de ennek ellenére a vörös mindent beborított, mindent Caroline vére festett át, a szőnyeg elázott tőle, a szőke tincsek is, amelyek az élettelenül fekvő test körül hullattak szanaszét. Eltorzult vérben forgó tekintetemet Helah-ra emeltem, a nő pedig hozzám lépett, lehajolt a sógornőm teste mellé. Az öcsém és a barátnőm neve említésére a fejem tisztulni kezdett, de még mindig zúgott a fejem és kapart a torkom a vérszomjtól. Ennek ellenére belém hasított a felismerés, hogy az előttem heverő holtest a szöszié volt, a kezemen az ő vére volt, én téptem fel a torkát, csak mert Helah azt akarta. Nem tudtam, hogyan volt képes rá. – Ne… nem – hang nélkül formáltam meg a szavakat, amikor felfogtam mit tettem tulajdonképpen. – Ne, ne, ne… ez nem lehet – éreztem, hogy a mardosó sóvárgás a vér után még mindig nem múlt el, az arcom is torz volt még, de most már felfogtam mit műveltem. Leroskadtam Caroline teste mellé, és próbáltam magához téríteni, annak ellenére is, hogy láttam a megszürkült bőrét, az üveges tekintetét, a mindent beborító vérét. Az ismeretlen nő suttogása csak tompán kapaszkodott meg az elmémben, de annál erősebben tette. A tekintetem Helah-ra villant, majd amikor megértettem miről beszélt, a szöszi nyakában lévő kulcsra siklott a pillantásom. Meredten bámultam a kis eszközt, miközben újfajta éhség kerített hatalmába: semmissé tenné ezt az egészet és megúszni, elfeledni, s vissza sem nézni. Úgy éreztem a kezem magától emelkedett meg és ujjaim önkénytelenül nyúltak a kulcs után…
dropping glasses just to hear them break you've been drinking like the world was gonna end
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szer. Szept. 23, 2020 4:07 pm
To: two little vampires
Feed the hunger, or else the hunger will eat you
A varázslat egyszerű volt, felébreszteni az ősi éhséget a vámpírokban, némi illúzióval megspékelve. Úgy tűnt, nagyon is hatásos volt a lovas által kibocsátott mágia. A fejükbe mászva minden emléket, minden gondolatot ismert, az ellenségeiket, a szeretteiket, mindenkit, aki fontos számukra. Mindkét félnek bőven akadt ilyen személy, s ez éppen kapóra jött a nőnek. Az illúziónak hála, miközben beszélt, csak az adott személy hallotta őt, akinek a szavakat szánta. A másik fél még mindig holtan hevert, legalábbis ők úgy láthatták. - Caroline... - búgta kedves hangon, közelebb lépve hozzá, a vámpírnő és a tetem mellé guggolva. - Damon halott, de megakadályozhatom, hogy másnak is árts. Nem akarom bajba sodorni a gyönyörű lányaidat. Vagy a jóképű és odaadó férjedet. - Felé nyúlt, s amennyiben nem rántotta el a fejét, úgy Helah megérintette az arcát. Ha elhúzódott tőle, úgy a lovas csak a fejét ingatta, szelíd mosollyal arcán, ami igencsak hátborzongató látványt nyújthatott. - Csak a kulcsot kérem cserébe. Ez nem túl nagy ár, igaz? - Szemei az említett tárgyra tévedtek, s keze, amellyel a nő arcát próbálta megérinteni, remegni kezdett, olyannyira megrészegült a hatalomtól, ami az apró tárgyból áradt. Ezután a férfihez fordult, amiből a szöszi semmit sem érzékelt, a férfi számára pedig úgy tűnhetett, csak néhány másodperc telt el csöndben, míg ő vérben forgó szemeit a lovasra emelte. - Az idősebb Salvatore fiú... Mondd csak, mit fog szólni Stefan, ha megtudja, megölted élete szerelmét? Ó, és a drága Elena? Lizzie és Josie pedig egészen biztosan végeznek veled. - csücsörített, így guggolt ezúttal a másik holttest mellé, megérintve a vámpírnő szürke arcát. - Csak vedd le a nyakából azt az ócskaságot, nyújtsd át nekem és... másnak nem esik baja. Nem kell senkinek megtudnia, hogy ezt te tetted. - suttogta, majd mutatóujját a szájára helyezte.
292 szó ❖ sorrend: nincs ❖ határidő: szeptember 30. ❖
Az egész annyira egyszerűnek tűnt: sarkon fordulni és elpucolni a házból, minél messzebbre ettől az őrült nőszemélytől. Mármint tényleg azt várta, hogy bármit is mondjon az, hogy Helahnak hívják? Egész biztos voltam benne, hogy egyetlen Helaht sem ismertem, aki meg akart volna ölni, vagy leamortizálni a házunkat. Nem is terveztem tovább egy levegőt szívni vele, ám aztán valahogy minden összezavarodott... Az egyik pillanatban még futásra készen kapaszkodtam Damonbe, aztán elkezdett zúgni a fejem és furcsán kiszáradt a torkom, a következőben pedig már a sógorom holtteste felett álltam és csupa vér voltam. A kettő közt filmszakadás lehetett, ahogy a látvány is újabb sokkba lökött. Reszkető, bíborba mártott kezemet a számhoz kaptam, tompa nyögés szaladt csak ki a torkomon. Egész testemben remegni kezdtem. - Neh... Jaj ne, ne, jaj ne... - Egyre csak ezt ismételgettem, ahogy térdre rogytam Damon teste mellett és a könnyeimmel küszködve megrángattam. A legszörnyűbb az volt, hogy a fojtogató pánikon túl még mindig éreztem a vérszomjat. Hiába borította be vérének fémes íze a nyelvem, többre vágytam. A józanságom repedezni kezdett, összeszorítottam a szemem és a hajamba túrtam, még mindig ugyanazt az egy szócskát motyogva. Ez a vérszomj a legkevésbé sem tűnt természetesnek. - Mássz ki a fejemből! - üvöltöttem Hela felé, de nem néztem rá, képtelen voltam, csak markoltam tovább a szőke fürtöket egyik kezemmel, a másikkal pedig Damon felsőjét, és valahányszor csak ránéztem, a sírás hullámokban tört rám. Fogalmam sem volt, mit csináljak és hogyan nyomjam el a szörnyeteget magamban.
A furcsa szerzet, aki megjelent, biztosan nem volt épelméjű, és ez még ijesztőbbé tette az egész helyzetet. Nem mintha nem lett volna eleve aggasztó és ijesztő az a helyzet, hogy képes volt árnyékokat irányítani, és szemmel láthatólag nem baráti teázásra jött. Bár bemutatkozott ezzel nem voltunk igazából előrébb, mert soha életemben nem hallottam sehol sem ezt a nevet. Elnézve azonban a nőt, különösebben nem is bántam mindezt. Néhány perccel később aztán támadásba lendült a fura alak, én pedig éppen időben rántottam arrébb a sógornőmet, így az ismeretlen a földre zuhant, és nevetni kezdett, kísértetiesen, őrült módjára. Mi a franc történik itt?! – Egyetértek – jegyeztem meg, ahogy Caroline a karomba kapaszkodva felvetette, hogy lépjünk le minél előbb. Helah szavaira nem szándékoztam különösebb figyelmet fordítani, csak minél előbb le akartam lépni. Ám néhány pillanat múlva nem bírtam elszakítani a tekintetem az idegentől, és éreztem, ahogy a vérszomj egyre inkább elhatalmasodott rajtam. A torkom kiszáradt és kaparni kezdett, éreztem, ahogyan kidagadtak az erek a szemeim körül, hirtelen vörösben kezdtem látni a világot. Olyannyira felemésztett ez éhség, hogy a szöszi felé fordultam, s bár soha nem gondoltam arra, hogy egy másik vámpírt támadjak meg, most eszembe sem jutott ellenkezni és a hajánál fogva megragadtam a szőke nőt, majd azonnal feltéptem a torkát, éreztem, ahogyan a vér a számba ömlött, de nem volt elég néhány korty, a mardosó szomjúságot képtelennek éreztem csillapítani. Csak tovább szívtam Caroline vérét, ott ahol értem, feltéptem a bőrét. Éreztem ahogyan a sógornőm ereje lassan elfogyott, de nem tudtam irányítani a szomjamat, és láttam, ahogy hallottan csuklott össze a szöszi. Én pedig még mindig csak többet akartam, még több vért, bárki vérét… Vérben forgó szemeimet Helah-ra emeltem.
dropping glasses just to hear them break you've been drinking like the world was gonna end
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Hétf. Szept. 14, 2020 1:59 pm
To: two little vampires
Feed the hunger, or else the hunger will eat you
A szőke vámpírnő a félelem jeleit mutatta, a férfi viszont csak aggódott. Az árnyakból kibontakozó apró termetű nő viszont ezen változtatni akart. Azt akarta, hogy mindketten rettegjenek, mielőtt megkaparintja a kulcsot. Kíváncsi tekintettel mérte végig a két vámpírt, a szóváltásukat, a kétségbeesett próbálkozásukat a viccelődésre. A tekintetük másról árulkodott, egyáltalán nem voltak nyugodtak, ám ez még mindig nem volt elég. - Helah vagyok. - felelte, még mindig a földön fekve, majd egy gyors mozdulattal már ülő helyzetben volt, két térdét átfonta vékony karjaival. - Ti pedig vámpírok, ami... hmm, épp kapóra jön nekem! - nézett rájuk ártatlan tekintettel, de a két vámpír úgy érezhette, beléjük lát a nő, egyenesen a vérszomjuk forrásáig, majd szép lassan előrángatja onnan. Mérhetetlen éhséget kezdtek érezni, szinte felemésztette őket, viszont a nő itt még nem állt meg. Ahogy a két lény elveszítette a kontrollt az éhsége felett, Helah beletúrt a fejükbe is, így mindkét vámpír megtapasztalta, miként támad a mellette álló társára. A valóságban mindketten a nővel szemben álltak, tág pupillákkal, ledermedve, míg az elméjükben feltépték a másik torkát, s addig nem álltak le, míg az lélegzett. Mindketten láthatták, ahogy a barátjuk teste élettelenül a földre hull, miközben a szájukat megtöltötte a vére. Helah eközben türelmetlenül dobolni kezdett egyik ujjával a térdén, várva, mikor támad rá az egyik vámpír, kezd el rettegni, vagy fakad sírva. Az elfutás így már nem játszott, bármennyire is szeretett volna meglógni a szöszi, az illúzió meggátolta benne. Ahogyan a férfit is.
- Neked persze, hogy nem... - morogtam az orrom alatt az idősebb Salvatore mellé húzódva, aki általában csak rendetlenséget csinált amúgy is a házban, takarítani sosem méltóztatott. Viszont amikor az árnyakból kibontakozott előttünk egy nő, kicsit riadtan húzódtam még hátrébb, nekiütközve a felborított kanapénak, ami arra késztetett, hogy némileg irányt változtassak. - Ilyen ruhában? - kérdeztem vissza, de ahogy a nő szeme rám villant, azért megrándultam kicsit. Nagyon is ijesztőnek tűnt, még ha próbáltam is leplezni, most már határozottan Damon karjába csimpaszkodtam, tíz körömmel. Ha megmenteni nem is tud, élő pajzs még lehet. (Dehogy, csak viccelek!) Figyelmemet elvonta a nyakamban mozgolódó kulcs, a következő pillanatban azonban a nő nekem ugrott, mire ösztönösen felsikítottam. Engedtem Damon rántásának és hátrébb ugrottam, így a különös szerzet a földön kötött ki, ám ettől egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt. A pulzusom kétszázzal vert, egyik kezemmel a kulcsba kapaszkodtam és a markomba zártam azt, egyfajta megnyugvást keresve benne. Szóval, ezért jött. - Damon - nyögtem ki riadtan, nagyot nyelve, ám annál elszántabban szorongatva sógorom kisajátított karját. - Tudod, mi a véleményem a futásról, de mi lenne, ha most az egyszer kivételt tennénk? - Közben egyre csak hátráltam, húztam magammal őt is, ha nem jött volna magától. Minél messzebb akartam kerülni attól a hátborzongató nőszemélytől, ezért hát a bejárati ajtó felé tolattam.