Az egyetlen gondolatom az volt, mielőtt minden elsötétült, hogy meghalok, pedig még csak nem is éltem. Egy testbe zárva sínylődtem, s ideig-óráig tudtam csak felbukkanni. Nem volt valódi életem, nem volt saját testem, osztozkodnom kellett rajta valakivel. Elnyelt a sötétség, s még az utolsó pár másodpercben is fulladoztam, szenvedtem.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, vagy mi történt, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Aztán meghallottam egy ismerős hangot. Először azt gondoltam, biztos álmodok, de a hang egyre hangosabb lett, már ki tudtam venni, mit mond. A nevemet. Azt mondta, szeret. Cedric szeret engem. Kinyitottam a szememet, miközben szép lassan bekúszott az elmémbe néhány kép. Az ijesztő pasas, lény, vagy legyen bármi is. A kulcs, amit furcsa módon Jackie odadob Cedricnek. Megráztam a fejemet, majd megpróbáltam felnyomni magam legalább ülő helyzetbe, a kezét még mindig fogtam. - Cedric? - kérdeztem bizonytalanul, majd óvatosan magamhoz húztam, hogy átöleljem. Az én testem sem volt sokkal melegebb, de talán némileg jobban bírtam a hideget vámpírként. - Én is szeretlek, Cedric! Minden rendben lesz. Haza foglak vinni, rendbe jössz. - suttogtam, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Különös volt a boldogság, amit éreztem a vallomásaink után, s közben mégis ott motoszkált a fejemben, vajon mik lesznek a következmények. Hiszen a kulcs már nem volt nálunk. Elbuktunk.
Ilyen lenne a halál? Hideg és sötét, mint a kátrány? Nem akarok meghalni, nem így, nem most, nem azelőtt, hogy elmondanám Rubynak, mit érzek iránta. Lehet érzi, de sosem mondtam még ki. Hallania kell, legalább egyszer. De nincs erőm, nincs energiám megszólalni és amúgy is felesleges lenne, hisz nem Ruby az, aki velem van, hanem Jackie. Az utolsó gondolatom a barátnőm, az utolsó arc, amit látok magam előtt, az Rubyé. Még a nevetését is hallom a fülemben csengeni, mielőtt elragadna a halál. Legalábbis ezt hiszem. Ezt érzem. A testem kezd kihűlni a hóban fekve, és semmit sem érzékelek abból, hogy a kulcsot elragadja tőlem a férfi. Ha tudnék róla sem érdekelne már, mert nem vagyok őrzőnek való. Nem is értem, miért engem választott ki ez a különös erő. Elbuktam. Hosszú percek múltán kezdek magamhoz térni, aprót mozdul a kezem, a szám, majd a szemhéjaim. Végül köhögésben török ki. Az elmém még azt érzékeli, hogy a kátrány ellepte a tüdőmet, de hamar rájövök, hogy semmit sem köhögök fel. Dideregve, reszketve nézek körbe. Nem látom a lovast, és ahogy nyúlnék a kulcsért, az sincs a nyakamban már. Nem törődök vele, csak a lányhoz mászok lassan. Nem tudok gyorsan, a végtagjaim átfagytak. - Ruby… - Suttogom, ahogy ledőlök mellé és megfogom a kezét, majd újra lehunyom a szemem. Nincs annyi erőm, hogy elvigyem innen őt és magamat is. Nem megy. Megfagyok. – Szeretlek, Ruby… - Remélem, mélyen odabent hallja a hangom.
❅ 237 words ❅ note: zárófélének remélem, megteszi! köszönöm a kalandot, jól szórakoztam! ❅
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Judas azt gondolta, jó móka lesz felszínre hozni a másik vöröskét, eljátszadozni az őrzővel, a lánnyal karöltve. Így viszont mindkettővel eljátszadozhatott, vagy hárommal, ez már részletkérdés volt. Szeretett szórakozni, talán ő volt az egyik legjátékosabb mind közül, amolyan morbid, sötét módon. Mint egy gyermek, a csínytevés lovasa; akár ez is lehetett volna a titulusa. Imádta elhúzni a dolgokat, ugyanakkor a hatalmat még jobban imádta. Egy idő után megunta a játékot, meg akarta szerezni a kulcsot, s ebben sem a szánalmas, gyenge halandó, sem a harcias, testbitorló vámpír nem állíthatta meg. A fiú még méltatlankodott egy sort, majd a félelem úrrá lett rajta, ami ezúttal a vöröskét is ugyanúgy elérte. Különös, s egyben humoros volt, ahogy a lány érzelmei a felszínre törtek, a halál még őrá is hatással volt. Ezt azonban már nem közölte a lánnyal, más elfoglaltsága akadt. A fekete massza szép lassan elnyelte őket, legalábbis ezt hitték, ezt képzelték, mert Judas így akarta. A testük eszméletlenül hevert a hideg aszfalton, a hó elolvadt a testmelegüktől, ahogy rájuk hullott, ám ha nem ébredtek fel időben... félő volt, a fiú fagyhalálra ítéltetett. A lovas odasétált hozzájuk, letérdelt közvetlenül a fiú mellé, s óvatos mozdulattal letépte a kulcsot a nyakából. Vigyázott az apró tárgyra, míg magához nem vette, majd a markába fogta, míg a kulcs apró darabokra nem tört a tenyerében. Zöld fény villant, a darabok helyén pedig egy számszeríj jelent meg, ezzel együtt egy vidám, gyermeki mosoly jelent meg a férfi arcán. Hátat fordított a földön heverő áldozatainak, s fütyörészve elsétált, mintha mi sem történt volna.
Semmit sem értettem. Az egyik pillanatban még feszülten figyeltem az eseményeket a testbe zárva, ami egyben a börtönöm is volt,a következőben pedig egy sötét erő vonszol a felszínre. Megpróbáltam a hőst játszani, hogy saját magamat is megvédjem, mert sajnos ha Ruby meghal, elég valószínű, én is vele veszek. Egyszer az életben hasonlóval próbálkozom, s még az sem úgy sül el, ahogy annak kellene. Cedric nem moccant, bár legalább a kulcsot a nyakába akasztotta, amivel minimum meg tudja fojtani a lovas, vagy letépni a fejét... gondolatban átkoztam őt, de ahogy rátámadtam a lényre, egy pillanatra mosoly költözött az arcomra. Egészen addig, míg el nem tűnt a gyermek a kezéből - akiért amúgy még én, szörnyeteg is suhantam volna, hogy elkapjam, ezzel is bosszantva a fickót -, majd ő maga is lassan szertefoszlott, úgy ült ki az én arcomra is riadtság. Végül a hang irányába fordultam, s morogni kezdtem, de mire megmozdulhattam volna, a hólepte utca valami borzalmassá változott. Mintha kátrány vett volna körül minket, ami lassacskán elnyelt minket. Próbáltam küzdeni, ám minél inkább mocorogtam, annál gyorsabban nyelt el a sötét maszlag. Fájdalmas, égő érzés járta át az orromat, a tüdőmet, végül az egész testemet, ahogy a fekete trutyi ellepett, a félelem pedig erős hullámokban csapott össze a fejem felett. A halál rémisztő volt, de nem volt mit tenni. Ennyi volt.
Hogy bízok-e a barátnőm rosszabbik kiadásában? Nem. A legkevésbé sem, de most mégis meg kell próbálnom hinni abban, hogy van annyi esze: ezúttal mellém áll. Egy oldalon kell lennünk, különben ő is meghal. Ebben az egyben vagyok biztos, úgy értem, biztosan nem akar meghalni. Mérlegelnie kell és jó döntést kell hoznia. Odasuhan hozzám és elveszi a kulcsot, időm sincs reagálni rá. A Jackiebe vetett hitem elszáll. Teljesen úgy érzem, magamra maradtam és nem csak az én világom, de a valódi világ is darabjaira hullik. A lány után lépek, de ekkor suhan a lovashoz. Meglep, amit tesz. Nem nagyon értem, hogy akkor kinek az oldalán áll, de ahogy bólint felém és odadobja a kulcsot, realizálom magamban, hogy ezúttal mellettem áll, de azt is tudom, hogy ez csak ideiglenes szövetség. Pedig lehetnénk jóban. Hátrébb lépek, azonban nem akarok elmenni. A lány nélkül nem. Akár Jackie van előtérben, akár nem, nem hagyhatom itt. Épp nyitom a szám, hogy odakiáltsak a lánynak, mikor a lovas beelőz. Szinte fel sem fogom, hogy az előbbi alakja nem volt valódi, hanem a mostani az és elég dühös is. A kulcsot a nyakamba akasztom, amíg van rá lehetőségem, majd megragadom a lány karját, hogy eltűnjek vele, de ekkor a hó feketévé válik körülöttünk, majd masszává változik alattunk. - Ne, ez komoly?! – Kétségbeesek, a lányra nézek, majd a lovasra. Fel akarom adni az egészet, odaadni a kulcsot, hogy életben maradjunk, de már erre sincs lehetőségem, mert elnyel minket a fekete massza. Érzem, ahogy a számon keresztül lefolyik a torkomon a tüdőmbe. Úgy érzem, megfulladok, köhögök, kapálózok, de valószínűleg hiába.
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Szörnyeteg volt, ez így igaz. Gonoszság teremtette őt, maga a végítélet. Nem értett semmit az emberekből, sem az érzésekből, kívülállóként figyelte meg őket, mint a kisgyerek, aki egy édességbolt kirakatára tapadva, ámulva szemléli a benti csodát. Vágyott közéjük, és közben lassan megfagyott a kinti hidegben. Judas arcáról leolvadt a mosoly Ruby szavai hallatán, és ahogy a lány végül odasuhant hozzá, meg sem próbált kitérni előre. Hangtalanul görnyedt össze a gyomron térdelés hatására, majd lassan, derengőn semmivé foszlott a gyermek a kezében - ahogy körülöttük az utcán betegeskedők is. Csak hárman maradtak a nagy, hólepte semmiben. Végül repedezni kezdett a fiú bőre, mint a vakolat, úgy pattogzott le az arca, aztán az egész teste is. Darabokra hullott, összeomlott a lány előtt. Illúzió volt csupán, melynek teremtője egy közeli fa legalacsonyabb, vastag ágán ücsörgött és elégedetten tapsolt. - Szép! Bár nem tagadom, fáj az árulás - Drámai sóhajjal a mellkasára szorította mindkét tenyerét, aztán azonban az egész arca elkomorult, ijesztően sötét árnyék lepte el. - Úgy látom, meghoztátok a döntéseteket. Akkor pusztuljatok. - csettintett, mire a hó Cedric és Ruby körül fekete, folyékony masszává változott, mely egyre inkább süllyedni kezdett alattuk. A ragacsos, fekete nedv rátapadt a lábukra, futóhomokként szívta őket egyre lejjebb, egyre mélyebbre. Úgy tűnt, egyáltalán nincs alja, arra teremtődött, hogy egészben elnyelje a párost, befolyjon a szájukon, orrukon keresztül a tüdejükbe, míg meg nem fulladnak a végén. Szabadulni esélytelen, a kiút elképzelhetetlen. Persze csak illúzió volt az egész folyamat, ahogy a haláluk is; a valóságban egyszerűen csak elkábította őket a lény és kiterítette őket a hideg földre.
A lovas szavai csak még inkább meggyőztek arról, hogy velejéig romlott. Egy csepp jóságot sem láttam az arcán, vagy a tekintetében. Egyáltalán nem volt emberi, valószínűleg nem is halandóból változott szörnyeteggé. Bár nem sokat tudtam ezekről a lovasokról, az volt az érzésem, ő már így teremtődött. Cedric a félelme ellenére megpróbált szembeszállni a fiúval, s ettől csak még inkább tehetetlennek éreztem magamat. A földön vergődtem a fájdalomtól, mégis megpróbáltam felé kúszni, ami elég szánalmas látvány lehetett, de nem veszíthettem el. Végig az járt a fejemben, hogy ha meghal... az én hibám lesz. Az alkudozás nagyon nem tetszett, viszont tudtam, én is ugyanúgy egy szörnyeteg kezébe helyezném az emberiség sorsát, csak hogy Cedricet mentsem. Nem tehettem semmit, mert ahogy megpróbáltam beszélni, újabb adag vér jött fel a torkomon. Vér és könnyáztatta arccal fordultam a lovas felé riadtan, de abban a pillanatban olyan fájdalom hasított a fejembe, amilyet még sosem éreztem. Küzdöttem, megpróbáltam az árral szemben úszni. Végül a sötétség elnyelt, s éreztem, ahogy Jacqueline kerül előtérbe. Én még ugyanúgy ott voltam, és mégsem.
Ruby még harcolt velem egy ideig, ám az ismeretlen fiú ereje sokkal nagyobb volt. Mintha víz alól bukkantam volna elő, hirtelen mindent tisztán láttam, hallottam, éreztem a talajt a testem alatt. A fájdalmat először én is éreztem, majd varázsütésre megszűnt, s elégedett, mégis szolid mosollyal térdeltem, majd álltam fel a földről. Először a lovast vettem szemügyre, majd Cedricre tévedt a pillantásom. Egyikükben sem bíztam. Cedricet gyűlöltem, amiért ő megkapta a boldog befejezését Ruby-val, miközben én a sötétségből néztem végig mindent, már ha épp nem szippantott magába az üresség. A lovas viszont egészen biztos valami szörnyű pusztításra készült. - Ha jól értem, a kulcs szimbolizálja Ruby szabadságát? - Oldalra billentettem a fejemet, majd felnevettem. Vámpírsebességgel a fiúhoz suhantam, elvettem tőle a kulcsot, majd egyenesen a lovasra néztem, s rávigyorogtam. - Ez esetben inkább megtartom! Nem akartam segíteni a másik énemnek, vagy az emberfiúnak, a lovasnak pedig főleg nem. Elegem volt abból, hogy valaki irányítása alatt álljak. Egyetlen előnyöm volt, én nem rettegtem Tőle. Elé suhantam, majd egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon rúgtam teljes erőmből. Majd bólintottam Cedric felé, és odadobtam neki a kulcsot. Később még terveztem visszaszerezni, de ahhoz el kellett vinnie a szörnyeteg közeléből. Remélni tudtam csak, nem fagy le, vagy értette, mit akarok, mert abban a pillanatban minden csak rajta múlott. - Veled majd később számolok! - kiáltottam még oda neki, bár továbbra is a lovast figyeltem.
Kezd forrósodni még inkább a talaj és jó lenne eltűnni innen, de ez nem olyan egyszerű. Semmi sem az jelenleg. Bosszant, hogy nem tudjuk, ki ez az alak, jobban mondva miért van ekkora hatalma és miért, hogyan képes arra, hogy Jackiet megpiszkálja Rubyban. Nagyon nem örülnék, ha a szeretett lány helyett az az őrült pszichopata lenne itt velem. Akkor biztos a halálom, úgy érzem. A lovas utolér minket és mindenki elkezd rosszabbul lenni. Még Ruby is. Fel akarom adni magam, a kulcsot, mindent, hogy ne a barátnőmet bántsa. A többi ember talán nem is érdekel annyira, még a gyermek sem a férfi karjaiban. Nem, csak Ruby. Hozzá kötődöm igazán, és ő hozzám, egyek vagyunk és nem veszíthetem el. - A szeretet gyengeség? Szerintem inkább erő, amit te nem ismersz, mert egy szörnyeteg vagy – Sziszegem neki határozott hangon, mélyen belül viszont nagyon is félek, hogy bármi, amit mondok, csak felbőszíti őt. Hallom a lány meggyötört hangját, de nem nézek rá, mert akkor elgyengülnék és visszahátrálnék az ötlettől. Nagyot nyelek a férfi kérdéseire. Nem reagálok szavakkal, csak elpillantok a szemem sarkából Rubyra. Tekintetem rögtön visszaugrik a férfira. - Hogy mi? Nem! Odaadom a kulcsot és eltűnsz. Amúgy nem adom oda, mert semmi értelme – A magabiztosságom is elszáll, ahogy folytatja. Rubyra nézek, aki ekkor tűnik el, és helyére a gonosz énje, Jackie kerül. Ledöbbenek. Hátrálok, a kulcsot pedig nem adom, így nem és őt nem fogom bántani, ezt is pontosan tudom. Nyilván a férfi is, ezért csinálja mindezt. - Nem foglak bántani, Jackie és neked sem szabadna. Mindketten meghalhatunk, nem csak én, hanem te is. Egy báb vagy a kezében – A férfi felé bökök a fejemmel. – Ne tedd azt, amit kér tőled. Most… most egy oldalon állunk, hallod? – Reménykedek benne, hogy ő is így látja és előbb száll szembe a férfival, karöltve velem, mintsem bántson és akkor tényleg odaveszünk talán mindketten. Kétlem ugyanis, hogy a férfi életben hagyná őt, miután elvégzi, amit kért tőle.
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Judas érdeklődve meredt Cedricre, ám annak érvei hallatán csak tovább szélesedett a mosoly az arcán. - És? Nem büntetésből csinálom, hanem mert... Ilyen kedvem van. Mert megtehetem. Mert ti, emberek, olyan gyengék vagytok, ha egymásról van szó. - Hiszen az Őrző nem is ismerte ezeket az embereket, mégis hajlandó lenne alkura bocsátani az egyetlen dolgot, amivel az a mocskos angyal megbízta őt. Miért? A fiú ennek nem látta semmi értelmét. Nem élvezte az emberek fájdalmát, ám a viselkedésükből, a reakciójukból nagy élvezettel táplálkozott. Ahogy a szöszke elé lépett, maga is felszegte az állát. Láthatóan tetszett neki a hirtelen magabiztosság, az, hogy az őrző próbálta elnyomni a félelmét és szembeszállni vele úgy is, hogy halálra volt ítélve. És ami még ennél is jobban tetszett neki, az Ruby szenvedése volt a háttérben. - Ez az, könyörögj csak neki! - szólt oda a lánynak, miközben a kisbabát ringatta a karján, aki még mindig nem akarta abbahagyni a sírást. A lény figyelme a vörösről Cedricre tért vissza. - Azt akarod, hogy neked fájjon, őrzőcske? Szeretnéd, ha inkább téged gyötörnélek? Igen? - Élvezettel megnyalta a száját, majd rövid töprengés után bólogatni kezdett. Dűlőre jutott. - Jól van, őrzőcske, akkor most nekem adod a kulcsot. És mivel nekem tele sajnos a kezem, hogy elvegyem és meggyötörjelek... - Tekintetében gonoszság csillant, ahogy mélyen Cedric szemébe nézett, hogy aztán egy dobbanással később tovább rebbenjen a pillantása. - ...Jackie, kedves, tedd meg nekem ezt a szívességet! - Ruby fájdalma abban a pillanatban átalakult egy egészen másfajta fájdalommá. Mint akinek kettéhasítják a lelkét és az elméjét, a Betegség olyan hirtelenséggel és erővel tépte ki belőle a másik személyiségét, felszínre hozva és a sötétségbe taszítva a mostanit. - A kulcsot, szépségem. - rámosolygott az új vöröskére, a szöszkére bökve. - Játsszatok!
Ahogy Cedric elismétli újra a szavakat, amiket néhány nappal ezelőtt már elmondott... szinte megfagy bennem a vér. Szóval lovasok, huh? Ez nem hangzott túl jól, bár ott helyben szinte gondolkodni sem tudtam, csak a menekülésre, a túlélésre, valamint Cedric megóvására tudtam gondolni. Bocsánatkérően néztem rá Jackie miatt. - Megpróbálom irányítani, rendben? - Válaszoltam kérdéssel, miközben tovább haladtunk, majd arra lettünk figyelmesek, hogy az emberek rosszul lesznek körülöttünk. Először csak köhögtek, majd összeestek, végül pedig én is megéreztem azt a furcsa érzést. Egyfajta köhögő roham tört rám, majd olyan éles fájdalom nyilallt a hasamba, amilyet talán még sosem éreztem. Nem tudtam uralkodni rajta, görnyedve kezdtem hányni, de a vér látványától teljesen lesápadtam. Alig bírtam talpon maradni, Cedric karját kaptam el hirtelen, hogy ne essek össze. Nem sok mindent érzékeltem magam körül, a fájdalom mindent eltompított, izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Ahogy viszont Ced közelebb lépett a lényhez, aki hirtelen egy kicsi gyereket tartott a kezében, megpróbáltam elkapni a fiú kezét, megóvva őt, nehogy közelebb menjen a lényhez... helyette térdre estem tehetetlenül. A sírás kerülgetett. - Cedric... kérlek... ne... - suttogtam meggyötörten.
Nem jutunk messzire, miért is jutnánk? Ő egy olyan lény, aki gyorsabb, erősebb bármelyikünknél és miért is lenne esélyünk ellene? A kulcs… meg kéne védenem, de hogyan? Ahogy rosszul lesznek körülöttünk az emberek, lefagyok. Néhány köhögés nem is lenne érdekes, de egyre több és több hangzik el, egyre többen lesznek rosszul. Érzem, hogy elfehéredik szinte az arcom. Nagyot nyelve markolok rá a kulcsra, majd forgok körbe, hogy megbizonyosodjak róla, mindez a valóság, nem csupán valami káprázat. - Elég… ők nem ártottak semmit, ahogyan én és Ruby sem – Forgok újra körbe, magam elé suttogva. Hisz nem sejtem, hogy a lény alig néhány lépésre van tőlünk. Mikor Ruby is rosszul lesz, egyből közelebb lépek hozzá. – Neee, Ruby – Kétségbeesek. Ha őt elveszi tőlem, nem lesz értelme semminek a számomra. A kulcs kell, igaz? Lassan ott tartok, hogy odaadom neki. A világ sorsát nem az én kezembe kellett volna adni. Miközben Ruby karjára csúsztatom a kezem, látom a szemem sarkából, hogy egy anyuka összeesik a babával a kezében. Viszont az apróság a gonosz szörny karmaiba kerül. Remegek az idegességtől. Tekintetem lassan a férfira vándorol, a tekintetembe már nem csak félelem, hanem undor is vegyül. Egyszerűen undorítóak a módszerei, az, hogy mindenkit eltapos maga körül. Beleértve minket is. - Hagyd békén őt, Rubyt, és mindenki mást is – Elengedem a lányt és közelebb lépek a lényhez. – Ne bántsd őket. Én kellek, a kulcs, akkor miért őket bántod? – Fürkészem. Nem akarom elveszíteni Rubyt. Még ha a többi ember nem is érdekel, ő fontos és nem élném túl nélküle. Szeretem őt. És sosem mondtam még ki neki. Ha túléljük ezt: pótolnom kell. Mindenképp.
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Átmeneti megnyugvást jelenthet a páros számára, ahogy az utcára érnek. Egymásba karoló párok, hógolyóval dobálózó kamaszok, hangosan beszélgető lánycsapatok mellett haladnak el az utcán, minden idilli és karácsonyi. A szokottnál jóval hűvösebb van ugyan, ám ez látszólag senkit sem zavar. A friss hó ropog a talpuk alatt, apró pelyhekben ugyan, de még mindig esik. Ebbe a kellemes, vidám zsivajba szinte belevész egy-egy apró köhintés. Aztán egyre több. Egy idős bácsi megtorpan a felesége mellett. Egy kisbaba sírva fakad az anyja karján, ki előre görnyed. Egy tinédzser srác a hasához kap. Cedric és Ruby körül szép lassan mindenki köhögni kezd az utcán, aztán a fehérséget vörösre kezdi pettyezni egy-egy lehulló vércsepp... A páros arra eszmél, hogy körülöttük nagyjából 500 méteres körben minden ember fájdalmasan összegörnyedve, egymásba kapaszkodva, valaminek nekitámaszkodva áll és vért hány. A semmiből tör rájuk ez a heves köhögés, mely a gyengébbeket térdre is kényszerít. Egy középkorú nő összeesik. A pánik kezd eluralkodni az embereken. Ekkor szorítja össze Ruby torkát valami, köhögés kaparja, erős, ellenállhatatlan inger. Mintha kést döfnének a hasába, az erős fájdalmat azonnali vérhányás követi. Cedric az egyetlen, aki tünetmentes. Tőle néhány lépésre az anyuka összeesik, egy nyúlánk, alulöltözött alak az utolsó pillanatban veszi el a karjáról a kisbabát. - Ójaj. Csshhh, tündérkém, Jude bácsi itt van... - A fiú szeretetteljesen ringatja, babusgatja a karján a síró gyereket, így fordul Cedricék felé, átlépve az ájult nő felett. - Ugh, ráférne egy peluscsere. Hogy ityeg, Őrző? Jó lenne, ha most nem kiabálnátok velem, tudod - bök a gyerekre a karján célzón, majd a szenvedő Ruby láttán együttérző arcot vág, ám nem úgy tűnik, hogy különösebben meghatná a jelenet.
Kezdőlap
