Azt hiszem, csak a szerencsének köszönhetjük, hogy épségben kijutunk abból a kávézóból. Nem nézek hátra, csak futásra váltva Ruby mellett maradok. Ám a szavai kapcsán képes lennék lefékezni döbbenten, mégsem teszem. - Hogy tessék?! – Még a hangomat is megemelem. Mindenkire szükségünk van, csak épp Jackire nem. Megráztam a fejem. – Ez nem normális, Ruby. Egy boszorkány nem lenne képes erre, nem? Szóval ő… - Elgondolkozok. Eszembe jutnak a szavak, amiket hallottam és végül erre a lány is rákérdez. Már tudom, ki volt ez. Nagyot nyelek. - A varázslat megtört. A lovasok kiszabadultak. Meg kell állítani őket, különben elpusztítják a világot! Fogd ezt a kulcsot és ne engedd, hogy megszerezzék! El fognak jönni… - Újabbat nyelek. – Ez az egyik lovas volt. – A fejemet rázom, miközben a kulcsot szorongatom már a kezemben, amit a lány visszaadott. – Hogyan tudnám megvédeni? Csak egy ember vagyok…
Az emberek egytől egyig kimenekültek az étteremből, de a lény csak velünk foglalkozott, a kulcs kellett neki. Egy részem örült, hogy senki másnak nem esik baja, Cedric miatt viszont egyre jobban aggódtam. Végül is ő volt a kulcs őrzője, nem én, így a lény is őt akarta bántani, amennyiben nem kapja meg, amit akar. Épp ezért próbáltam meg védeni, csakhogy a lénynek más elképzelései voltak. Szinte el se hittem, hogy végül sikerült együttes erővel kiszabadítanunk Ced lábát, sőt, még menekülni is tudtunk. Először csak oldalazva, majd hátrálva indultam az ajtó felé, őt is abba az irányba tolva, majd amikor a szörny nem követett minket, megpördültem, Cedricet is abba az irányba fordítva a vállánál fogva, és futni kezdtünk. Épségben kiértünk az utcára, gyors léptekre váltva a futásból, ekkor volt végre annyi időm, hogy reagáljak a fiú korábbi kérdésére. - Nem akarlak megijeszteni... de megpróbálta a felszínre hozni Jackie-t. - nagyot nyeltem, nem akartam belegondolni, mi lenne, ha egy másik szörnyeteggel is meg kellene küzdenünk. Épp elég volt nyúlánkával foglalkozni. - Épp ezért fontos, hogy ez nálad legyen! - nyújtottam át neki menet közben a kulcsot, a hátunk mögé pillantgatva, miközben haladtunk egy irányba. Próbáltam törni a fejemet, mi az, amit egyáltalán tehetünk egy ilyen lény ellen, vagy hová mehetnénk, de egyelőre nem jutott eszembe semmi hasznos. - Szóval milyen szavakat is hallottál pontosan, mikor megkaptad a kulcsot? Valami... lovasokról volt szó, ugye? - kérdeztem, megpróbálva nagyjából felidézni, amit Cedric mondott.
I was hung from the tree made of tongues of the weak
A lény fájdalmasan felüvölt, ahogy Ruby rátapos a kezére, a Cedric által hozzávágott pohár pedig eltörik a fején, újabb erősen vérző sebeket ejtve. Ujjai lefonódnak a fiú csuklójáról, így van esélyük mindkettejüknek a menekülésre. Ha bármelyikük is hátranéz, láthatják, hogy a lény nem mozdul, karja lassan húzódik vissza eredeti méretébe, nyúlós állagából csontszerűvé állnak össze az izmok és porcok, majd kattan a vállán, fejét pedig lassan, tompán mozgatja csak körbe-körbe, el-elrévedve a sérüléseiben. Míg magához tér, a páros könnyedén kiérhet az étteremből az utcára, ott pedig rajtuk múlik csupán, merre és hova indulnak meg. Nem lehet tudni azonban, mennyi egérutat szereztek. Judas eközben lassan, gépiesen emeli meg jobbját, letöröl vele egy, a homlokán futó vércsíkot, majd a tenyerén vöröslő nedvre mered. Újszerűen méregeti, rá-rácsodálkozik, végül tekintete az ajtó felé rebben, amerre a páros kimenekült - és bár nem látja már senki, magára maradt az étterem felforgatott bútorai közt, szeme villanása nem ígér semmi jót, ahogy utánuk ered.
A sikoltozó tömeg csak fokozza a bennem felgyülemlett adrenalint. Félek és ezt egy pillanatig sem tagadom. Az életem során kevés meghökkentő és veszélyes helyzetbe kerültem, de a mai eset a top lista első helyére ugrik, ezzel a különösen hátborzongató alakkal az élen. Az ijesztő hang, a mozdulatai, a megjelenése. Semmi sem emberi, de mégsem tudom, mi a fene lehet ő. Mondanám, hogy semmi kedvem vele játszani, de annyi lélekjelenlétem sincs, hogy ezt kipréseljem magamból. Ruby mellett maradok, miután már a földről összeszedtük magunkat. A fura alak kérdésére nyitnám a szám, de a lány betessékel maga mögé. Ez egyszerre aranyos és megalázó. Tudom, hogy ő vámpír és erősebb nálam, mégis pocsék érzés tudni, hogy én halandóként végképp nem tudok érte mit tenni. Ahogy viszont Ruby furcsává válik, értetlenül húzom össze a tekintetem, majd magamhoz húzom, megtartva őt. Olyan, mintha kába lenne kissé. - Mit csinált veled? – Szinte morogva kérdezem, kétségbeesve. Nincs sok időm a lánnyal törődni, mert ez a borzalmas, ijesztő teremtmény elkapja a bokámat. Inkább nem mondom, mennyire meghökkenek, mert ezt már nehéz lenne szavakkal körülírni. Nem ember… nem vámpír… nem tudom, mi ez, de azt kívánok, pusztuljon végre el! Megkapaszkodok Rubyban, hogy ne vágódjak újra el, viszont megpróbálok valahogy besegíteni abba, amit tesz. Rúgok, húzom a lábam, próbálok kiszabadulni. Fél kézzel még leemelek egy épségben maradt poharat egy másik asztalról, ami a közelünkben van és azt vágom a férfihoz. Lényhez… hátha elenged végre. Futnunk kell, eltűnni innen. Nem akarok meghalni. Már a kulcs sem érdekel annyira, hisz ki vagyok én, hogy megvédjem egy ilyen szörnyetegtől? Hiba volt rám bíznia a kulcsot annak, aki kiválasztott. Miért hitt bennem?
El sem tudtam képzelni, melyik fajt erősíti a sápatag fiú, de Cedricet nagyon féltettem tőle. A tekintete nem volt emberi, még normális kinézete visszatérte után sem, ami szintén hátborzongató volt. Inkább tűnt halottnak, mint élőnek, s egészen biztos nem halandóról volt szó. Igyekeztem Cedric elé állni, védelmezni a testemmel, ha kell. Inkább nekem essen bajom, mintsem neki... Kész voltam menekülni, nem érdekeltek a szörnyeteg szavai, elszántam mértem végig először őt, majd az ajtót, de valahogy túl messzinek tűnt. Nem hittem, hogy kijutnánk, ha futni kezdenénk, így inkább csak lassan kezdtem hátrálni az ajtó felé, Cedet magam mögé taszítva, szorosan simulva hozzá. - Hadd ne magyarázzam meg! - feleltem a kérdésére, hiszen elég volt rá nézni. Nem volt se szimpatikus, se barátságos, a hideg futkosott a hátamon tőle. Pillantása egyenesen a bensőmig hatolt, sőt, még J-t is érzékelte. Ledermedve álltam, amíg a másik énem csaknem a felszínre tört. A fejem hasogatni kezdett tőle, pár pillanatig nem tudtam irányítani a testemet se. Az arcomra gonosz mosolyt költözött, ám a szörnyeteg csak játszott. Jackie visszahullott a tudatom mélyére, bár ettől nagyon kábának éreztem magam. A látvány hihetetlen volt, ami a szemünk elé tárult, ahogyan a karja megnyúlt, mint valami rossz horrorfilmben. A fiú lába után kapott, s maga felé kezdte vonszolni. Nem is gondolkodtam, előrelendültem, s először csak belerúgtam, majd rátapostam a kezére, minden erőmet bevetve. Reménykedtem, nem rántja ki alólam a talajt, helyette elengedi a fiú lábát. Rettegtem, de ez vitt előre. Mindenáron meg kellett óvnom Cedricet.
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Ha eddig nem is szúrtak szemet a párossal történtek, miután az asztal felborul és a félig emberi, félig szörnyszülött figura belefejel a padlóba, éles fogsorával felszakítva azt, mondjuk úgy, hogy megélénkül a kávézó. Az emberek sikongatni kezdenek, székek nyikorognak, étkészletek törnek, ahogy fejvesztve menekül mindenki. Eközben a különös lény, kissé megszédülve a nem várt ütéstől, lassan visszahúzza metszőfogait, arcberendezése ismét emberivé válik a maga beteges, beesett mivoltában. A felszakított padlózat több helyen is felszakította az arcát, vér csorog róla. Elsőre fókuszálatlannak tűnhet sötét szembogara, ahogy körbepillant a helyiségen, de aztán a földön ücsörgők, főként a Ruby kezében szorongatott kulcs láttán ismét értelem csillan a szemében. - Ne, ne menjetek! - kérleli őket szinte riadtan, már-már suttogva, negédes hangon, mintha gyermekekhez beszélne. Nyugtatni próbálja őket. - Ne menjetek, jó lesz ez... Játsszunk! Nem akartok velem játszani? - Egészen szomorúnak is hathatna riadt, kétségbeesett ábrázata, ha a következő pillanatban nem húzódna gonosz mosolyra a szája. - Miért nem akarsz velem játszani, kisvörös? - Hangja ezúttal lehetetlenül mély és hátborzongató. A vöröshajúnak olyan érzése lehet, hogy a fiú tekintete egészen a bőre alá hatol, a csontjaiig, sőt, még annál is mélyebbre, rejtett személyisége öntudatát kapargatva... Látja Jackie-t, és egy pillanatra mintha megragadná a lányban és a felszín felé rántaná, de aztán hagyja visszazuhanni az öntudatlanságba. Még nem jött el az idő. Ám ha a páros mégis menekülni kezd, kénytelen megmozdulni. - Ne olyan gyorsan, Őrző! - Cedric bokája után kap. Abból a távolságból lehetetlen lenne elérnie őt, bal karja azonban hirtelen megnyúlik, mintha gumiból lenne, másfél métert nyúlik előre a szöszi bokájára tekeredve. Az ujjak erősen rámarkolnak, nem eresztik, sőt, húzni is kezdik a lábánál fogva, egyenesen a lény felé, ki harsányan nevetve csattogtatja felé a fogait, csak hogy még jobban rájuk ijesszen.
Nem tetszett az egész helyzet. A kulcs felbukkanásától kezdve addig a pillanatig, amíg Cedricet csaknem megfojtotta a lánc, aztán a kulcs kiégette az asztalt. Valami nagyon nem stimmelt ezzel a mágikus tárggyal, talán az egész csak egy csapda volt. Még az is megfordult a fejemben, az egészen Jackie csinálja. Cedric szavaira aprót bólintottam, s mielőtt mozdultam volna, megszorítottam a kezét. Ahogy lehajoltam és bemásztam az asztal alá... felsikoltottam az ismeretlen alaktól, aki a legijesztőbb figura volt, akit életemben láttam. Nem volt ember, ebben ezer százalékig biztos voltam. - Hogy...? - akartam kérdezni, de belém fagyott a szó, annyira meg voltam rémülve. Ennyire talán még soha életemben nem féltem, a csontomig hatolt az érzés. Aztán a lény valami furcsa, torz arcot öltött magára, amitől újra felsikoltottam, de legyűrve a félelmemet egyszerre mozdultunk a kulcsért, s valami csoda folytán én értem el előbb. A meglepettségtől ledermedtem, aztán Cedric rántott ki onnan, s mindketten a földön hevertünk, én kulccsal a kezemben. - Azonnal tűnjünk el innen! - mondtam sürgető hangon, s megpróbáltam feltápászkodni a földről.
Köhögök néhányat még a fulladás okozta kellemetlen utóhatásként, mielőtt reagálnék a lánynak. - Nem, és én sem tudom, ez… - Nagyot nyelek, megrázom a fejemet gyengén. Nem tagadom, hogy a félelem sokkhatásként zúdult rám az imént. Nehéz magamhoz térnem, ez még Jackienél is kellemetlenebb volt. Nem, hülyeség, őt nehéz felülmúlni. - De ez… - Nem jut eszembe egy ész érv sem, amivel meg tudnám állítani. Igaza van, annak a kulcsnak nálunk, vagyis nálam kéne lennie, nem pedig máshol. Vigyáznom kellene rá, megvédenem, ahogyan az a furcsa, különös hang is mondta. – Jó, hozd – Megyek végül bele, de aztán a furcsa, ismeretlen hangra azonnal összerezzenek. Ha Ruby megijedt, akkor pedig még hamarabb lépek közelebb, de azt hiszem, még így sem elég közel, és guggolok le én is az asztal mellé. A látvány viszont lesokkol. Ki ez és hogy került oda? A megjelenése is ijesztő, a kisugárzásáról nem is beszélve. - Ruby, legyél óvatos – Suttogom és ha a lány nyúl a kulcsért, habár szerencséje lesz, viszont a fickó szörnnyé válása engem újfent ledermeszt és csak pillanatokkal később eszmélek fel, hogy segítenem kellene. Megpróbálom elkapni Rubyt, és hátrébb rántom az asztaltól, a kulccsal együtt. Talán még el is esünk a lendülettől.
The member 'Judas' has done the following action : Dobókocka
'Dobókocka' :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
I was hung from the tree made of tongues of the weak
Ahogy Ruby négykézlábra ereszkedve beles az asztal alá, egy fiatalnak látszó fiú sápadt, beesett arca fogadja. Az asztal alatt guggol, szinte szürreális, ahogyan összehúzta magát, hogy beférjen oda. Arcára árnyékot fest az asztal takarása, még hátborzongatóbbá téve az összképet, ahogy telt ajkait széles, ördögi mosolyra húzza. - Bohoo! - Hosszú, csontos ujjai kecsesen zongoráznak végig a levegőn, ahogy odaint a vörös hajúnak, dalolva azt a játékos, ijesztgető szót. Az árnyékok mintha hosszabbra nőnének körülötte, egybeolvadnak az asztal vetette sötétséggel és túl is nyúlnak azon, lassanként bekebelezve az egész éttermet - és a kulcsot, mely mértani pontossággal félúton fekszik kettejük közt a földön. A fiú még nem nyúlt érte, mosolya azonban szelídül, ahogy pillantása az apró kis tárgyra esik, aztán visszatér a lányra. Majdhogynem udvariasan biccent felé, két kezét a két térdén támasztva. - Rajta! - biztatja Ruby-t látható izgatottsággal, mintha a világ legjobb játékára készülnének. Tenyerét farmernadrágjába törli, türelmetlenül csap a combjára. - Vedd csak el, kicsim! Vedd el nyugodtan. Kell nektek, nem igaz? Akkor vedd el. Nem harapok, na... Talán kicsit... Hihihi! - Nevetése őrültnek hat, ahogyan az egész viselkedése is. Túlzott lelkesedéssel próbálja rávenni Ruby-t, hogy a kulcsért nyúljon. Szinte éhesen szánt végig a nyelve az alsó ajkán, sötét szeme az apró tárgy és a lány között cikázik, elszámol magában háromig... Ruby akár mozdul, akár nem, ahogy halott szíve harmadikként egyszerre üt a lányéval, a betegesen vékonynak ható alak tőle nem várt vehemenciával vetődik előre. Állkapcsa szétnyílik, torz szörnyszülötté, nem emberé már. Éles metszőfogai vadállatra emlékeztetnek, ahogy lecsap a kulcsra, mely olyan keservesen szólongatja.
//Mesélői kockadobás: 2 vagy 4 esetén a fiú, 1, 3 vagy 5 esetén Ruby éri el előbb a kulcsot. 6-os dobásnál összeütköznek, a kulcs pedig Cedric lábai elé csúszik. Bárhogy is alakul, az asztal biztosan felborul a dulakodás nyomán.//
Ahogy a kulcs a nyakára fonódott, azonnal ugrottam, hogy segítsek rajta, s bár borzasztóan aggódtam érte, sikerült letépnem a nyakából. A kulcs az asztalra esett, de ezt már csak a hangjából tudtam megítélni, Cedric épségével voltam elfoglalva. Végül mégis odakaptam a fejem, mikor újabb zörej ütötte meg a fülemet, a mágikus tárgy pedig a földön hevert, míg az asztal közepén egy lyuk tátongott. Ez még nekem is sok volt, el sem tudtam képzelni, mi járhat Ced fejében. - Jól vagy? - kérdeztem még mindig aggódva, odalépve mellé pedig megérintettem a karját. - Nem tudom honnan jött ez a kulcs, de veszélyes. - s már indultam is érte, hogy felszedjem a földről, de ő megállított. - Muszáj magunknál tartani. Nem tudjuk, mire való,talán ha rossz kezekbe kerül... nem is tudom. - sóhajtottam. - Csak figyelj, amíg én kihalászom onnan! - kértem, de bíztam benne, hogy nem történik semmi rossz, miközben letérdelve bemásztam az asztal alá, és óvatosan a kulcsért nyúltam.
Nem vágyom a halált egy kicsit sem és néhány pillanat elég ahhoz, hogy leperegjen előttem szinte az egész életem. Ahogy a lánc egyre inkább a nyakamra fonódik, tényleg úgy érzem, végem van. Hisz nem segít semmi. Hiába próbálom lefeszíteni a nyakamról, semmi. A tekintetemben rémület csillan, de aztán Ruby megment. A kulcs az asztalon landol, én a nyakamhoz kapva kezdek köhögni, miközben igyekszem visszanyerni az erőmet. Azonban a halálfélelem eléggé elhatalmasodik rajtam, remegve állok fel és lépek hátrébb, az asztal közepén levő lyukra nézve. Zihálok, majd szabad kezemmel megtámaszkodok a szék háttámláján. - Ez a… - Még mindig alig kapok levegőt, fáj a nyakam és félek. - …ez a kulcs megöl. – Nagyot nyelek, majd megfogom Ruby kezét, ha oda akarna menni a kulcsért. Féltem őt és magamat is. Nem kicsit.
Kezdőlap
