Most is ugyanúgy telt a Sinclair házban a karácsony, mint eddig bármikor - és ez a legkevésbé sem volt baj. A frissen sült mézes-gyömbéres sütemény és a gőzölgő kakaó illatára ébredni, miközben a feldíszített fa alatt ajándékok szerény kupaca sorakozik, nagyon is jó dolog lehetett az olyan fiatal lányok, mint Jane számára. Megszokott. Terv szerinti. Nem úgy, mint az a különös kulcs, mely varázslatos módon megjelent a nyakában néhány nappal ezelőtt, és amiről elhatározta, hogy ha délután átjön, megkérdezi Winstont is, hátha tud róla valamit. Ő volt a legközelebbi természetfeletti a környezetében. Nem az egyetlen, de a másikra amúgy sem szívesen gondolt.
A reggeli meghitten és varázslatosan telt, leszámítva azt az aprócska érzést, hogy valaki figyeli. Ezt érezte akkor is, mikor megmosakodott, felöltözött, a nyakába akasztotta a vékony láncra fűzött kulcsot és leült a bátyjával a tv elé a kedvenc karácsonyi műsoraikat nézni, miközben mézeskalácsot eszegettek és azt találgatták, vajon idén is hat pár zokni lesz-e a Brunhilda néni által küldött ajándékcsomagban. Az érzés annyira nem akart szűnni, hogy végül - talán maga sem tudta volna megmondani, miért - az ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt és kilesett a hólepte utcákra. Mystic Fallst maga alá temette a szűzfehérség. Elvakította a szemét néhány pillanatra a látvány, de ha erősen hunyorgott, még elcsíphette: az utca sarkán ismerős alak ácsorgott, és egyenesen őt nézte. Ahogy a tekintetük találkozott, Kevin elfordult és indulni készült. Nem szerepelt a tervei közt, hogy megfigyelésének alanya észreveszi.
És az sem, hogy kiront majd a házból és a nyomába ered.