A nő megállt a két, földön fekvő fiatal mellett és érzelemmentes arccal figyelte a vörösre festett hótengerben a mozdulatlan párost. Milyen esendőek... Tele vannak erővel és ártatlansággal, azt hiszik, övék a világ, és darabokra törik a hitük, amint találkoznak egy náluk nagyobb entitással. Szánalmat érzett irántuk és egy egészen kis csodálatot, amiért így sem veszítették el a bátorságukat. Nem időzött azonban sokáig, nem akarta magára vonzani más halandók figyelmét. Lehajolt és letépte a lány nyakából a kulcsot. Halk, elégedett sóhajjal emelte azt a szeme elé, majd az ajkaihoz érintve gyengéd, reszketeg csókot lehelt rá. A kulcsból vöröses fény tört elő, melyet boldogan kebelezett be. A fém semmivé foszlott ujjainak finom szorításában, a nő sérülései pedig pillanatok alatt begyógyultak.
Megszerezte az elsőt.
A halhatatlanság az övé.
Tekintetét a távolba szegezte, új célpontja felé, lelke következő darabja hívta, majd anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna az áldozataira, átlépett az eszméletlen páros felett és eltűnt a vakító fehérségben.

Az aggodalom miatt valószínűleg nagyobbat taszítottam Jane-en, mint kellett volna, hallottam, ahogy a lába megcsúszott a hóban, foglalkozni ezzel azonban nem volt időm. A szemeimet le sem vettem az előttem álló nőről, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam magamat a jég fogságából. Mikor azonban a lány futásnak eredt, a vörös hajú szörnyeteg eltűnt előlem. Vámpírként minden érzékem sokkalta kifinomultabb volt, mint az embereké, az évek tapasztalata pedig megtanította velem, hogy milyen a mágia, és hogyan működik – még ha érteni nem is értettem hozzá. Emiatt pedig sejtettem, hogy ez a lény rendkívül gyorsan mozog – még nálam is.
Mivel azonban a figyelmét Jane kötötte le, a jég, amivel nagy valószínűséggel ő ejtett fogságba, gyengülni kezdett, én pedig immáron könnyű szerrel ki tudtam tépni magamat belőle. Nem is kellett ennél több, egyből ismét Jane előtt álltam védekezően. Nem tudtam azonban figyelmen kívül a lény szavait. Volt egy halvány emlékfoszlány, ami derengeni kezdett a lény szavait hallva, de semmi konkrét, megfogalmazható dolog, inkább csak egy érzés…
- Jane, mi van nálad? – kérdeztem tőle suttogva, miközben félig felé fordítottam a fejemet, szemeimmel azonban még mindig a lényt figyeltem.

Mintha csak illúzió lett volna, az egyik pillanatban a nő ott állt a lehulló pelyhekben, a másikban már sehol sem volt, köddé vált. Kevin, tapasztaltságánál és fokozott érzékeinél fogva, észrevehette, hogy az alak nem ide-oda teleportálgat, sem más furcsa mágiát nem használ, épp csak rendkívül gyorsan mozog, talán még a vámpírsebességnél is gyorsabban, ezért tűnhet úgy, hogy el-eltűnik a halandó szemek elől. Előbb Kevinék előtt, utána pedig Jane útvonalát elvágva jelenik meg, ha a lány futásnak eredt.
- Nem foglak bántani, Őrző. - szólítja meg a lányt egészen kellemes, lágyan csengő hangon, mely teljes kontrasztban áll halotti megjelenésével. Kevinről látszólag elfeledkezik, a kulcs látványa túlságosan vonzza ahhoz, hogy másra figyeljen; ezáltal a férfit béklyóban tartó jégréteg is gyengül, a vámpírnak esélye lehet kiszabadulni. - Van nálad valami, ami az enyém - folytatja, tekintetét le sem véve Jane-ről.
- Add át, és már mehetsz is. - Azzal várakozón kinyújtja a kulcsért a kezét.

Óvatlan voltam, nagyon is. A veszélyérzet és Jane közelsége elfeledtette velem mindazt a tapasztalatot és óvatosságot, amire az évek során szert tettem. Egyedül azt tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnünk innen, feltűnés nélkül. Mivel egy lakott környékről volt szó, nem akartam a vámpír képességeimmel felhívni magunkra a figyelmet, de most már láttam, hogy ezt kellett volna tennem.
Figyelmen kívül hagytam Jane szavait, csak a kezét szorítva húztam egyre inkább magam mögött. Csak akkor tűnt fel a furcsa, érintetlen hóréteg körülöttünk, amikor hirtelen majdnem orra buktam, mert a lábaim nem mozdultak. Mi a…?
Minden erőmmel azon voltam, hogy kitörjek a jég fogságából, mely egyre makacsabbul zárta magába a lábaimat, engem mozdulatlanná téve. S ekkor megjelent a korábban is látott nő. Hallottam Jane sikítását, ahogy a hátam mögé bújt. Még elszántabban próbáltam meg kiszabadítani magamat, mert egy dologban egészen biztos voltam: nem ember volt ez a nő. És bántani akart minket.
- Jane, fuss! – kiáltottam rá abban a pillanatban, hogy a nő megindult felénk. Ha a lány nem indult meg felszólításomra, akkor löktem rajta egy kicsit, hogy mozduljon már. Én persze továbbra sem adtam fel a küzdést a jég ellen, készen állva arra, hogy ha a vörös hajú rém Jane után indulna, én valamilyen módon meg tudjam őt ebben akadályozni, vagy legalább lelassítani.

A Sinclair ház körüli utcákat a korai időpont ellenére megtöltötte a karácsony izgatottsága. Gyerekek játszottak odakint a hóban, párok sétáltak összebújva, autók csordogáltak a fagyott utakon. Az élet tapintható volt a páros körül. Ahogy azonban egyre távolabb értek a függöny mögül kukucskáló alaktól, úgy vált egyre csendesebbé a környék. Az utcát ugyanúgy égőkkel teleaggatott házak szegélyezték, az udvaron itt-ott felöltöztetett hóember állt, vagy feldíszített fenyőfa, embereknek azonban nem igazán volt nyoma. Minden ijesztően csendes volt.
Sietős lépteik lenyomatot hagytak maguk után a szűzhóban, mely egyre nagyobbnak tűnt, a végén már majdnem térdig süllyedtek benne. Ha volt idejük ezzel foglalkozni, észrevehették, hogy a tágas és igencsak lakottnak tűnő utca ellenére a földre hullott hó érintetlen volt, egyetlen lábnyom sem csúfította el az övéken túl. Ahogy Kevin sietősen robogott, maga után húzva Jane-t, a következő lépés hirtelen kibillenthette az egyensúlyából: lábai nem mozdultak, képtelen volt felemelni őket. A hótól ugyan nehezen látszott, de érezhette, hogy vastag jégréteg képződött a lábszára köré, mely a földhöz szegezte.
Ekkor jelent meg előttük a nő. Első pillantásra talán el is veszhetett volna a vakító fehérségben, sápadt bőre, beesett, élettelennek tűnő arca és hófehér, dús hullámokban vállára omló haja összképén egyedül régiesnek ható, sötét öltözéke enyhített. Látszólag fegyvertelennek tűnt, Kevin azonban érezhette, hogy nem ember. A kulcs izzani kezdett, forrósága áthatolt a lány ruháján is, nyugtalan zizegése mintha a nőhöz húzta volna, aki ott állt a páros előtt, lehetetlenül fehér szembogarát Kevin lábáról Jane-re emelve.
Aztán megindult felé.

- Ugyan, ez semmiség – válaszoltam neki, arcára azonban nem pillantottam, helyette lestem az alkalmat, hogy mikor tudok lelépni. Nem voltam az a kedveskedő, ajándékozós fajta… Vagyis, a volt feleségemmel az voltam, annak idején, de az már a múlté volt, én pedig ismét a mogorva, kegyetlen vámpírrá lettem. Jane pedig képes volt a legjobb és legrosszabb énemet egyszerre előhozni belőlem.
Ahogy igyekeztem kerülni az ember lány pillantását, megéreztem valamit… Az ösztöneim azt súgták, hogy valaki figyel minket, valaki, aki semmi jót nem szán nekünk. Balra kaptam a pillantásomat, így sikerült még pont elcsípnem egy vörös, beesett arcú nőt, mielőtt az eltűnt volna, ahogy egy autó elsuhant előtte. Vámpír…?
Mielőtt eldönthettem volna magamban, hogy mégis ki vagy mi volt ez az alak, Jane megragadta a karomat, és messzebb húzott a házuktól, hogy takarásban legyünk. Feltételeztem, hogy John leskelődött az ablakból. Mindez engem azonban egy cseppet sem érdekelt. Sokkal inkább lekötötte a figyelmemet a továbbra sem szűnő érzés… Valami baj közeledett, kétségtelenül.
- Hm? Mi? Ja, nem, nem haragszom – feleltem, miután fáziskéséssel eljutott az agyamig, hogy mit mondott Jane. Amikor elkezdte zörgetni a kis ajándékomat a lány, kísérletet téve arra, hogy kibontsa, megfogtam a kezét, hogy ezzel akadályozzam meg őt ebben.
- Tedd el az ajándékot, majd később megnézed. Most el kell mennünk innen – közöltem vele ellenkezést nem tűrő hangon, majd megragadva a csuklóját kezdtem el húzni magam után. Minél messzebb kellett kerülnünk a lány házától, hogy a bátyját ne keverjük bajba. Mert hiába voltam idős és erős vámpír, mindkettejüket nem tudtam volna megvédeni az a lény elől, amelyik itt ólálkodott. Ebben biztos voltam.
- Az jó, ha te is érzed – mondtam, de nem álltam meg egy másodpercre sem. Nem akartam Janet megijeszteni, ezért uralkodtam az ösztöneimen, és nem pánikot mutatni neki, de valami nagyon-nagyon nem stimmelt. – Mióta érzed?

Habár a titokzatos leskelődő kilétére látszólag fény derült Kevin felfedezésével, és talán Jane figyelmét is elvonja a karácsonyi csoda és az ajándék, az a kellemetlen érzés, hogy valaki figyeli őt, mégsem szűnt meg. Sőt, ahogy a vámpír azon mesterkedik, hogy meglépjen a kellemetlennek ítélt találkozóból, most már ő is érezni kezdi: kifinomult és fokozott érzékeinél fogva még a lánynál is erősebben. A megérzése azt súgja, balról, és ha odakapja a fejét, még láthatja a vörös foltot az utca túloldalán. Egy sápadt, beesett arcú nő egyenesen őket nézi. Aztán egy elsuhanó autó eltakarja előle a kilátást és a következő pillanatban már sehol senki, ketten ácsorognak az egész környéken.
Eközben a Sinclair ház egyik ablakának függönye mocorogni kezd, ahogy valaki bentről rendezgeti, hogy kilásson rajta. Ha a páros nem szeretné, hogy John felfedezze a titkos találkát, talán bölcsebb lenne odébb vonulniuk a ház elől - vagy itt és most elválniuk. Attól függ, melyikük tudja jobban érvényesíteni az akaratát.

Ostobaság volt idejönnöm, magam is tudtam, mégis itt voltam. A házától nem messze, az ablakon át nézve, hogy mit csinál odabent. A tegnapi hisztije után megfogadtam, hogy többet szóba sem állok vele, de aztán megláttam azt az apróságot, amit végül megvettem, és idejöttem. Bizony itt lapult a zsebemben, egy kis doboz, ami egy hógömböt rejtett, ám nem akármilyent. Pontosan ugyanazt a jelenetet örökítették meg benne, mint ahogyan Jane is szokta ünnepelni a karácsonyt. Hogy honnan tudtam? Nem volt nehéz kitalálni. Szóval idejöttem, hogy majd a fájuk alá helyezzem az apró ajándékot, amikor bent egyikük sem figyel. Nem állt tervemben szóba is elegyedni a lánnyal vagy a bátyjával. Amikor azonban meglátott, én már sarkon is fordultam, hogy gyorsan elmenjek, mielőtt Jane utolért volna. De ő gyorsabb volt, és mielőtt észbe kaphattam volna, már itt is volt mögöttem. Zsebre vágott kezekkel, kelletlenül megfordultam. Az ajándék mintha égette volna a tenyeremet.
- Szia – válaszoltam neki kissé mogorván. Nem értettem ezt a lányt, egy kicsit sem. A tegnapi után azt hittem, hogy többé soha nem fog szóba állni velem, most meg úgy állt mosolyogva, mintha én lettem volna a legnagyobb karácsonyi csoda. Hihetetlen. – Tessék, ez a tiéd – húztam elő a zsebemből az apró dobozt, amit a lány kezébe nyomtam. Nem akartam, hogy előttem lássa meg az ajándékot, reménykedtem abban, hogy amíg ő a dobozt nyitja, én le tudok lépni.