Őrzőkként egyetlen feladatunk volt, hogy bármi áron, de meg kellett védenünk a kulcsokat, amit ránk bíztak. Szerintem mindhármunk nevében kijelenthetem, egyáltalán nem gondoltuk volna, hogy ennyire nehéz lesz. Nimue megszerezte Cel-től a kulcsot, csak az jelentett megnyugvást számomra, hogy így Theo-val együtt megmenekültek. Egy kicsit előrébb kúsztam a pult mögül, hogy jobban lássam, mi történik, de lemaradtam az átváltozásról. Legalábbis a nő az előző alakjához képest teljesen más lett. Az erő, ami sugárzott belőle, remegésre kényszerített. Nem volt elég a vérzés még azzal is bajlódnom kellett… A nő rám nézett, majd Cel-nek válaszolt, amitől kikerekedett szemekkel bámultam rá. Meg voltam győződve arról, hogy Nimue műve, de tévedtem… Az én kulcsom nem az ő küldetésének teljesítése miatt váltotta ki belőlem ezt az egészet… Nem… Egy másik Lovas jelenlétét érezte… A kulcs félt és ily módon közölte velem… Fel sem merült bennem, hogy egy másik veszéllyel is szembesülnünk kell. Mire rákérdeztem volna, hogy akkor ki teszi ezt velem, már jött is a válasz. A Júdásnak nevezett alak trécselni kezdett az itt lévőkkel, engem meg mintha észre sem vett volna. Bár ez az állapot nem tartott sokáig, mivel a férfi egy pillanat alatt guggolva jelent meg előttem. Hirtelen érintett a dolog és még a mondandójára sem tudtam azonnal válaszolni. – Tényleg… Ez mekkora ötlet, hogy erre miért nem gondoltam? Köszönöm szépen… – Már a kezemet kézfogás céljából nyújtani kezdtem felé, majd egy pillanat alatt váltottam irányt és a kulcsot markoltam meg vele, hogy magamhoz szorítsam. – Teljesen elment az eszed? Ha megdöglök, sem adom át neked! – Mérges tekintettel üvöltöttem rá. A vér szinte fröcsögött a számból, ahogy beszéltem hozzá. A dühöm annyira elvakított, hogy pár másodperc múlva láttam csak meg, hogy közben leköphettem, mert az arcán, több helyen is folyt le a vér. Nagyot nyeltem. Egy kicsit megijedtem, hogy ezzel felidegesíthettem és inkább hátrálni kezdtem tőle. Ahogy az erőmből futotta, próbáltam Theo és Cel felé kúszni.

- Én voltam! - Gyereknevetés csendült a lakás pillanatnyi csendjében, mely a hirtelen bekapcsolt televízió műsorából áradt. A kanapén egy fiatal fiúnak látszó alak ücsörgött, ugyanaz az aura lengte körbe őt, mint a nőt is. Ráérősen kapcsolgatott a televízió csatornái közt, míg végül meg nem elégelte és felpattant ültéből, hogy szembenézzen a társasággal.
- Nim! Micsoda véletlen! - tárta szét üdvözlőn karját a nő felé, elismerőn füttyentve annak fegyverei láttán. - De szépen kipofoztad magad! - Társa azonban nem viszonozta az örömöt, épp ellenkezőleg, a nő arcán enyhe undor tükröződött, ahogy a hátán megjelenő bőrszíjra erősítette a kardjait.
- Ne húzd az időt, Judas! El fogsz késni a gyermeteg játszadozásod miatt - érkezett a korholás Nimue részéről, a Júdásnak titulált fiú pedig, mint gyermek, akit leszidott az anyja, felszisszent és Theodore, meg Celian felé pillantva úgy tett, mintha félelmében tövig rágná a körmeit.
- Juj, kikapok! Hallottátok a főnökasszonyt. Nos, hol van az én kicsikém? - Azzal lelkesen összedörzsölte a két tenyerét és hunyorogva nézelődni kezdett a lakásban, mintha észre sem venné az egyre nagyobb vérfürdőben szenvedő Dominicot. A következő pillanatban azonban, ugyanazzal a trükkel, mellyel korábban a nő is, már a fiú mellett jelent meg, sajnálkozó arccal guggolt mellette, ám semmit sem tett, hogy megszüntesse a fájdalmát.
- Hű, ez jó sok vér! Nem aggódsz, hogy egyszer csak elfogy? Tudod, kiaszalódsz, mint egy múmia... Gonosz, gonosz kulcs! Én levenném a helyedben... - Mondandójához hűen a kulcsért is nyúlt.

- Irigység? - A nő láthatóan gondban volt a szó értelmezésével. Emberi érzések híján csak a jelentésüket ismerte, ám megfejthetetlen, titokzatos és képlékeny dolognak látta őket, melyek gyengévé és esendővé tetté a halandókat. Mint egy érdekes rejtvényt, úgy próbálta megfejteni Theodore kérdését, ám kudarcot vallott, így aztán visszatért a kulcs körüli témára. Bár nem értette őket, Nimue arcán érzelmek sokasága suhant át, ahogy az áhított tárgy a kezébe került. Szinte egyetlen mozdulattal összeroppantotta a markában a fémet, mohón magába szívva vöröses szemcséit, mik apró fénysugarakként ömlöttek a testébe. A nő körül huzat támadt, csontozata erősödni látszott, eltűntek a szeme alól a karikák, bőre színt nyert, lebegő, fehér haja bíbor lángok nyaldosásában vált vörössé. Egészen emberinek, fiatalnak és gyönyörűnek látszott volna, ha a szétmálló kulcs nem emberméretű kardokká változott volna. A nő két kezébe fogta az ikerpengéket is kicsapta maga mellé oldalra, láthatóan gyönyörben úszva lelke darabjának megszerzésétől: hőn szeretett fegyvereitől.
Csak akkor vette észre, mi történt a másik farkassal, mikor Celian rákiáltott. Homloka ráncba szaladt, pillantása a földön fetrengőre rebbent, majd vissza a párosra.
- Betartottam a szavam. Ez nem az én művem.

A fájdalom… az átváltozás lassú folyamata… gyűlöltem azt a lényt, aki erre kényszerített minket… ehhez képest a Hold keltette varázslat egyszerű szúnyogcsípésnek hatott. Ez maga volt a pokol… Láttam a szemem sarkából, hogy Theo sokkal jobban ellent tudott állni a mágiának, mint én… valamire készült, viszont abban nem tudtam megállítani… mozdulni sem tudtam, a padlóhoz ragasztott a nő. Ahogy Theo eltűnt a látókörömből, abban a másodpercben szűnt meg a ránk ható varázslat. Az irányításom alá tudtam fordítani az egészet. Sikerült ellenállnom és amint felkapaszkodtam a konyhapult segítségével, úgy láttam meg azt, amit művelt a fiú. Egy normális emberi lény egy olyan sérülésbe azonnal belehalt volna… de a nő nem. Összeszedte magát, majd rá rontott Theodore-ra… A fiúnak köszönhetem, hogy már nem irányít minket a némber… viszont, így ő került veszélybe…
A Lovas felénk fordult teljes testtel, miközben Theo-t a fejénél fogva tartotta egy kézzel a levegőben. A másik kezét, viszont Celian felé nyújtotta. Pontosabban a kulcs irányába… Cel ajánlatára reagált, majd lassan közeledni kezdett a fiú felé. Ha Cel-nek valóban szándékában állt átadni a kulcsot, akkor az azt váltotta ki, hogy minél közelebb jutott Nimue a céljához, a nálam levő kulcs annál jobban kezdett el megőrülni… – Ne… – Hiába, de nem tudtam megszólalni… Az orromból folyó vér nem volt elég, már a számban is éreztem az ízét… szinte minden nyílásomból szűnni nem akaró vörös folyadék ömlött kifelé. A padlóra zuhantam vissza és vért kezdtem el köhögni… Tudatni akarta velem a kulcs, hogy a párja bajban van…

Nimue nem számított rá, hogy bármelyik farkas is dacolni próbálna az erejével, a figyelmét pedig egyébként is elvonta az eretnek fiú kedve szerint formálódó álláspontja. Ezt szerette, ezt a könnyed beletörődést, ezt az éles helyzetfelmérést, melyet bölcs és megfontolt válasz követett. Az Őrző hozzáállása egy egészen kicsit felkeltette az emberek iránt kihalt érdeklődését, ám amíg a maga előtt álló problémával foglalkozott, túl későn vette észre az oldalról felé támadót. Épp csak annyi ideje maradt, hogy hátrébb ugorjon, ám Theodore karmai így is elérték, felszaggatták a torkán a bőrt, húsába tépve vágták ketté nyaka fehér ívét. A nő feje félrebicsaklott, ezzel együtt pedig a varázslata megtört. Dominic és Theodore átváltozása is abbamaradt. Ám ahelyett, hogy a végzetes sérüléstől holtan összecsuklott volna, hátrébb tántorodva egyensúlyára talált, a seb pedig a vámpírok könnyedségével összeforrt a nyakán. A következő pillanatban már ujjai a kisfarkas hajába martak, odarántotta őt magához és úgy fordult, hogy Celiannal és Dominiccal is megértesse, miféle hatalom is került a kezébe, és mit kezd vele, ha további ellenállásba ütközik a részükről.
- Elfogadom az ajánlatod - felelte megkésve ugyan, az eretnek felé biccentve állát, hogy egyértelműsítse, nem óhajt tovább játszadozni. - Nem célom az idő előtti vérontás. - Egyik kezével szorosan tartotta Theodore fejét, a másikkal viszont végighúzta mutatóujját a fiú arcán, a járomcsontjától az álla felé haladva, lassan, szinte már hipnotikusan. Mély levegőt vett, magába szívva a fiúban tolongó érzelmeket.
- Szerelem... Milyen vak, és milyen fiatal. - Tekintetében mintha irigység csillant volna egy cseppnyi fájdalommal vegyítve, ahogy rögtönzött foglyára meredt, majd a kulcsért nyújtotta a kezét. Ha Celian hajlandó volt átadni, Nimue, amint a kulcsra fonta ujjait, odalökte neki a kisfarkast. Amíg nem adta át, nem eresztette el Theodore-t.
Dominic torkát eközben elkezdte kaparni valami szűnni nem akaró, száraz érzés. A szeme szúrni kezdett, az orrából valami nedves csöppent le. Ha letörölte, vért láthatott viszont a kézfején. A kaparászó érzés a torkában egyre erősödött, míg egy erősebb köhintést követően a szájában is megérezhette a fémes ízt, mely aztán visszaköszönt a tenyerén - vagy a szőnyegen. A vér keskeny patakokban a füléből és a szeméből is csordogálni kezdett, egyre hevesebben, egyre jelentősebb rosszullétet okozva.