Egyszerűen tehetetlennek éreztem magamat… Kezdtem kicsit visszanyerni az erőmet, de még mindig éreztem, ha elengedem a szekrényt, akkor nem tudom megtartani az egyensúlyomat… és ismételten a földön nyúlnék el. Dühös voltam, amiért Celian-nak egyedül kellett megküzdenie a Lovassal. Remek ötletnek tűnt, hogy beszédbe elegyedett a nővel és ügyesen húzta is az időt, hátha kitalálunk valamit. A párbeszédre koncentráltam és próbáltam agyalni valami terven, ha már az első nem működött… de semmilyen ötlettel nem tudtam előrukkolni, ami segíthetett volna… viszont a Nőszemély nem hagyta, hogy bármit is csináljunk… Először Theo-t majd engem kényszerített a földre… melegség fogott el… majd egy ismerős érzés is. – Jaj, ne… ne, csak ezt ne! – Átváltozás… hogy mennyire utálom! Hatalmas ereje van, ha ezt képes velünk megtenni fényes nappal… Teljesen más volt az egész, mint mikor a Hold kényszerít minket a folyamatra. A rituálé lassabb lefolyású volt a megszokottnál.
Próbáltam ellenállni, legalábbis lelassítani az átváltozást, viszont nem tudtam megállítani… nem volt szerencsém… csak vergődtem a földön és a farkas énem egyre jobban kezdett rajtam eluralkodni. A varázslat a végéhez közeledett. Tudtam, ha farkassá válok, akkor nem leszek magamnál, csak abban reménykedtem, hogy nem fogok kárt okozni a fiúkban...

Theodore felvillanó, sárga szeme nem kerülte el a nő figyelmét, aki róla egyenesen Dominicre pillantott, elkönyvelt magában valamit, aztán állapodott csak meg a tekintete az ifjú eretneken. Noha maga volt a háború, nem szította feleslegesen a feszültséget, előbb megpróbálta demokratikus úton megszerezni a kulcsot.
- Úgy hallom, valaki elvégezte a házi feladatát. - jegyezte meg őszinte csodálattal a nő, ahogy meghallotta a világ által rájuk aggatott, ősi jelzőt. Apokalipszis. Lovasok. Tetszett a szavak csengése, habár nem hitte volna, hogy viszont hallja bármelyik őrzőtől is. - Eddig te vagy az egyetlen, ki magától rájött... - Az ifjú tudása előtt pedig elismeréssel hajtott fejet. Csakhogy nem barátkozni jött, ahogyan időzni sem kívánt sokáig.
- Nimue vagyok, a legősibb mind közül. Már akkor léteztem, mikor az emberek öntudatra ébredtek és egymásba táplálták a háború ízét. - Miközben beszélt, lágyan Theodore felé pillantott, kezét épp csak kinyújtva felé. A kisfarkas úgy érezhette, teste lángolni kezd, csontjaiba elemi erővel mart bele az ismerős fájdalom.
- Viszályaik után fogant a betegség, az éhínség és a halál. Ugyanakkor egyek vagyunk mind. - Szeme ekkor Dominic felé rebbent, ujjai felé zongoráztak a levegőben. A fiú ugyanazt élte át, mint Theodore, égető, izzó fájdalmat. Aztán a két fiú csontjai töredezni kezdtek, mintha a telihold ereje szólította volna őket, fényes nappal.
- A halál háborút teremt. Az éhínség betegséget szül. A betegségből táplálkozik a halál. - Nimue, erejét felhasználva, elkezdte beindítani az átváltozást a két vérfarkasnál. Sokkal lassabban, mint ahogyan az teliholdkor szokott történni, de a fiúkat lassan négykézlábra kényszerítette az erő, egyelőre még emberbőrben, ám agyaraik lassan elővillantak, karmaikkal együtt, a ruhájuk pedig szakadozni kezdett a hátukon és a lábaikon. Nimue pedig zavartalanul folytatta a beszédét, ám pillantása visszatért Celianra. - Ugyanannak a körforgásnak a részesei vagyunk. Mondd, biztosan tovább szeretnéd húzni az időm?

//Megjegyzés: Theodore és Dominic megpróbálhatnak ellenállni az átváltozásnak. Teljesen megállítani nem tudjátok, de ha dobtok Dobókockával és páratlan számút dobtok, akkor sikerül annyira lelassítanotok, hogy tudatotoknál maradtok és megpróbálhattok tenni valamit.//

Eléggé merész ötletnek tűnt, de nem tehettem mást… Celian-nal jóban lettünk az elmúlt időszakban. Mivel Theo-t boldoggá teszi, nekem ennyi bőven elég volt, ahhoz hogy valamilyen szinten a szeretteim közé soroljam, akiket megvédek. Ezért ugrottam oda, még ha nagy őrültségnek nézett is ki. A lökéshullám egyenest a Lovas felé repített. Ahogy közeledtem az irányába egyszerűen köddé vált és kitágult szemmel néztem farkasszemet az ablakpárkánnyal. Becsukott szemmel fogattam el a vereséget, és ahogy tudtam próbáltam eltakarni az arcomat, hogy legalább az ne sérüljön az ütközéstől. Egy hatalmas csattanás után a padlóra csapódva terültem el… Csak a tenyeremet vágtam meg a padlón levő üvegszilánkokkal, így pár másodpercbe telt mire nagy nehezen feltápászkodtam a földről… Addigra a nő egy szempillantás alatt újra ott állt Celian előtt. Remegő testtel álltam a szekrény mellett és csak kapaszkodva tudtam egyáltalán a lábamon megállni. Meglehet, hogy a három robbanás nem volt olyan nagy, viszont azért megviselte az embert. Vagy talán csak a kulcs váltotta ki belőlem a remegést… legalábbis eléggé fura és ismerős érzés fogott el miután felkeltem. Félelem… – Khm… Sajnálom Cel… – Néztem a fiúra, majd az ijedt tekintetemet Theo felé irányítottam.

A nőt láthatóan meglepte a közé és a célpontja közé vetődő alak, főleg, hogy a kulcsok taszítóerejének köszönhetően a fiú éppen felé repült. Az utolsó pillanatban tudott csak kitérni, gyorsasága a vámpírok gyorsaságát idézte, szemmel nem lehetett követni. Mintha az egyik pillanatban ott állt volna enyhén elnyílt szemekkel, a következőben pedig köddé vált, hogy két lépéssel odébb jelenjen meg ismét. Dominicet így az ablakpárkány fogta fel, csak a szerencsén múlt, hogy nem repült ki a szilánkosra tört ablakon. A nő arcán tovább nőtt a csodálkozás, ahogy lepillantva észrevette a vérfarkas nyakában lógó kulcsot.
- Nem veled van dolgom. - jegyezte meg szárazon, hogy aztán ismét semmivé váljon, Theodore azonban érezhette, ahogy a fehér villanás elillan mellette túlságosan gyorsan ahhoz, hogy bármit is tehessen a feltartóztatásáért.
A következő pillanatban már Celian előtt állt, hátat fordítva a másik kettőnek, mintha azt érzékeltetné, emberszámba sem veszi őket.
- Nem kívánok veled harcolni. Add át, ami az enyém! - Azzal kinyúlt a kulcsért. Az aprócska tárgy érezhetően hozzá akart menni, ellenben Dominic kulcsával, ami inkább csak zavarodottnak érződött, sőt, mintha tovább erősítette volna a vérfarkas félelmét.

Theo látomása, egy női sikoly és Cel-lel ha megközelítjük egymást kirobbanó élményben lesz részünk… ez… ez nekem sok! Pánikrohamom kezdett lenni, annyi szerencsém volt, hogy nem egyedül voltam ebben a helyzetben és a két fiú jelenléte csillapította az érzést, viszont az idegesség nagyon is megmaradt. Látszott rajtam, ahogy a tenyeremet a combomba dörzsöltem. A padló irányába fordítottam a fejemet és becsukott szemmel koncentráltam arra, amit Celian mondott. Csak később figyeltem fel a kérésére, hogy kicsit menjek odébb. Igaz… a kulcsok miatt kénytelenek voltunk távolságot tartani… Felfutott és seperc alatt a konyhában termett. A nappaliból csak annyit láttunk Theo-val, hogy buzgón lapozgat egy könyvet. Miután kimondta a „Lovas” szót, egy hang járta át az egész házat. Egy női hang… ez nem lehetett véletlen, talán az ő sikolyát hallottuk? Ez kattogott az agyamban, majd egy pillanatra elcsöndesedett, és amit utána mondott attól kirázott a hideg… Cel mellett az ablak abban a másodpercben tört ki a helyéből. Hirtelen a hang alakot öltött és maga a nő meg is jelent előttünk. Haladni kezdtem Cel irányába, mivel éreztem, hogy itt baj lesz, viszont a fránya kulcsok miatt nem mehettem annyira a közelébe. A nő a fiú felé nézett majd kinyújtotta a kezét… – Cel! Ne! – A fiút a levegőbe emelte és maga felé kezdte húzni. Tenni akartam valamit, de egyszerűen földbegyökerezett a lábam. Vajon, ha kettejük közé ugrok, akkor a robbanás megmenthetné őt a nőtől? Ezen gondolkodtam, ahogy a pult mögött figyeltem őket. Theo-ra néztem komoly arccal és egy nagy levegőt vettem, majd megpróbáltam a tervemet véghezvinni. Amilyen gyorsan csak tudtam odavetettem magamat kettejük közé. Bíztam a kulcsok természetében, és ha a tervem sikerült, akkor a robbanás keltette lökéshullám Celian helyett engem sodort a nő felé.

A lapok sebesen pörögnek Celian ujjai alatt, varázsereje és olvasottsága révén pedig igazán hamar megtalálja a keresett szimbólumot. Igazából több bejegyzés mellett is... Pusztító pestisjárványok, a tragikus lecsengésű fekete halál, kolerajárvány, ebola, tüdőbaj; csupa szörnyűség, emberhalálok tömkelege elevenedik meg előtte a történelem festményében, fertő, mely nem csak a testet, hanem az elmét is megfertőzi, és egészen a Bibliáig nyúlik vissza, egy névhez, egy személyhez, a legelsőhöz, kinek váratlan árulása máig örök rejtély a teológusok számára, kinek elméjét egészen biztosan egy démon suttogása rontotta meg, lelkét pedig eltorzította maga a betegség: Yehudah.
- Miért nem? - csendül fel egy lágy, női hang a lakás csendjében, megválaszolva Celian kérdését. Mindhárman hallják, a falakról visszhangzik, ott cseng körülöttük a levegőben. Vagy talán a fejükben szól?
- Minden lehetséges, amit elképzelsz. A képzeletnek pedig semmi sem szabhat határt. Az álmok valóra válnak... - Pillanatnyi szünet, azt az illúziót keltheti, hogy a hang a semmibe veszett. A vihar előtti csend tömött frissessége árad a csukott ablak ellenére meglibbenő függönyökből. - Ahogyan a rémálmok is.
A konyha felőli egyik ablak nagy csattanással szilánkosra törik, mintha erőteljes huzat vágná be, mely aztán sápadt, fehér foltként alakot ölt. A nő magas és vékony, arca beesett, hófehér haját szellő táncoltatja, vonásai szobormerevek, szinte nem is emberiek. Látszólag fegyvertelenül áll az ablak előtt, mégis mindhárman érezhetik rajta, hogy nem ember. A nő fennkölten hordozza végig a pillantását az egybegyűlteken, végül sötét szemei Celianon állapodnak meg. Tekintete lejjebb siklik az arcáról, fakó ajkait halovány, örömtelen mosolyra húzza, majd tenyerét parancsolón a fiú felé emeli, mire az eretneket láthatatlan erő kezdi mágnesként a nő keze felé vonzani pont úgy, ahogy az imént a kulcsokkal történt.