Csak arra tudtam gondolni, ha végzek a gyerekkel, az életem már soha többé nem lesz ugyanolyan. A sötétség átveszi felettem az irányítást, nem lehetek többé vadász, nem nézhetek többé tükörbe. Minden tönkre mehetett egy szempillantás alatt. Aztán az események felgyorsultak, amiből én sem sokat érzékeltem, mindössze foszlányok jutottak el hozzám, tompa szavak, léptek zaja. Mintha már nem tartoztam volna többé a világhoz. Az egyik pillanatban még könyörögtem a lánynak, hogy öljön meg, a következőben viszont ott álltunk egymást ölelve, kettesben. Nem volt ott sem a lovas, sem a másik személy, akinek alig érzékeltem a jelenlétét. Skyler sírni kezdett, s valahogy akkor jöttem rá én is, mi is történt velünk. Még szorosabban vontam magamhoz, egy apró puszit leheltem a hajára. - Minden rendben lesz, Skye. Jól vagyunk. Most csak ez a lényeg. - simogattam a hátát. Abban a pillanatban nem érdekelt, mi lesz a következménye annak, hogy a lovas megszerezte a kulcsot. Nem érdekelt a világ sorsa, csak az, hogy Skyler biztonságban van.
Borzalmas volt ez a nap. Voltak pillanatok, mikor azt kívántam, hogy gyorsan vessen véget az életünknek ez a férfi, a következő pillanatban viszont eszem ágában sem volt feladni, holott nem voltam jól. Blairt irányította a lovas, aztán felbukkant az a titokzatos nő és minden felgyorsult. Még jó is volt mindez, mert az, amit Blair kért, arra képtelen lettem volna. Közben nem tudom, a nő mit intézett, de a lovas végül úgy tűnt, hogy eltűnik és magunkra hagy teljes mértékben. A nő felé fordultam, hogy megköszönjem, de mire kinyitottam a szám, addigra egyszerűen eltűnt. Ezen elgondolkodtam néhány pillanatra, de utána rögtön Blairhez rohantam, nem törődve semmivel és senkivel. - Blair, hála az égnek, hogy jól vagy… - A körülményekhez képest, persze. Átöleltem, hozzábújtam és azt hiszem, a történtek ekkor csapódtak le bennem. Elkezdtem sírni. – Blair, annyira aggódtam érted… - Nem magam miatt, hanem csakis Érte. Nem akartam elveszíteni.
Fogalmam sincs, ki lehet ez az alak, de abban biztos vagyok, hogy még komoly gondunk lehet abból, miszerint létezik. Nézem, ahogy a férfi néhány méterrel odébb repül, majd összevonom a szemöldököm arra a lépésére, mikor a vadász előtt jelenik meg. Mozdulok, készen állva arra, hogy újból elrepítsem a férfit, de úgy tűnik, nincs rá szükség. Habár nem tudom, mi az a kulcs, a mágiát érzem belőle áramlani. Előttem jelenik meg a férfi, de nem félek tőle, ezt érezheti is rajtam. Inkább arra figyelek fel jobban, ahogy szétporlasztja a kulcsot és magába szívja annak erejét. Nagy erő lakozik benne, túl nagy erre a világra. Baj van, érzem. Nem fűzök szavakat a férfihoz, nem igazán van mit mondanom és amúgy sem vagyok a szavak embere. A két vadászra emelem a tekintetem, majd el a hang irányába. Pokol? Ugyan. Én minden napomat ott töltöm. Néhány pillanat múlva visszanézek a párosra. Mondhatnám, hogy legyenek óvatosak, de nem teszem. Érzem bennük is munkálkodni a mágiát. Tiszta. Szinte túlságosan tiszta. Megrázom a fejem, majd átjárót nyitok, egyenesen a pokolba. Tudatnom kell a társaimmal, hogy valami készül. Talán még a királynővel is közlöm, ha úgy egyezünk meg Akiráékkal. Nem nézek már vissza, csak átlépek a kapun, ami bezárul mögöttem.
Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
Judas igazán jól érezte magát a káoszban, mondhatni imádta, a nyugalmat pedig egyáltalán nem kedvelte. Imádott irányítani, játszadozni másokkal, különösen a hosszú bezártság után. Szüksége volt erre. Ahhoz viszont, hogy elhozza a pusztulást a világra, szüksége volt az utolsó kulcsra. Egy kézmozdulattal magához reptette a számszeríjat, ami valahol a két vadász lábánál hevert, a porban... Emiatt szerette volna őket megbüntetni, mégis hogy merték a becses fegyverét összekoszolni?! Helyette viszont úgy döntött, elég a játékból, csak ahogy Blair kérte. Ebben közrejátszott az új résztvevő felbukkanása is. - Komolyan... - kezdett bele, majd ahogy a kitsune a kezét lendítette, Judas jó pár méterrel arrébb repült. A következő támadás következtében kissé megsérült, az elpusztításához viszont még ez sem volt elég. Lassan felkelt a földről, megszüntette a varázslatot, amit a vadászra vetett ki, s előtte termett. - Oké, tényleg elég ebből. - letépte a kulcsot a csuklójáról, majd füstté vált, s a róka előtt ért földet. - Te pedig nem kaptál meghívót. - jelentette ki, majd a kulcsot széttörve magába szívta az erejét. Senki sem állíthatta meg, ha mégis megpróbálták, kitért a támadások elől. Elég volt ebből. Vége volt a játéknak. Mit sem törődve a többiekkel, fogta magát, hátat fordított, s elsétált. - Találkozunk a pokolban! - jelentette ki, s talán sejtették, hogy a világra utalt, a apokalipszisre, ami nemsokára eljön. Ha nem értették, nemsokára úgyis rájönnek - gondolta, azzal eltűnt.
// Egy zárót szeretnék kérni még mindenkitől, köszönöm! Asami, neked külön köszönöm a csatlakozást a végére! //
Nem így terveztem a karácsonyt. A többiekkel akartam tölteni, akik akaratlanul is a családommá váltak, és Skylerrel, akivel valahogy rendezni tudtuk a sorainkat. Azt hittem, karácsonyi csoda történt, amiért vele lehettem az ünnep alatt, de az egész rémálomba fordult egyetlen nap alatt. Mintha legalább egy héttel ezelőtt álltunk volna az erkélyen, ami már nem is volt ott a rombolás következtében. Már nem volt sok erőm küzdeni a lovassal, hiába próbáltam mindent megtenni. A kulcs egyelőre még nálam volt, ugyanott lógott, ahol eddig, de tudtam, az örökkévalóságig nem húzhatom az időt. Meg kellett védenem Skye-t, meg kellett akadályoznom, hogy eljusson a többiekhez ez a förmedvény, bár nem tudtam, milyen állapotban van a bázis. Valahogy sikerült magamhoz térnem, s ekkor tűnt csak fel, hogy én egészen idáig nem azt hallottam, nem is azt láttam, ami a valóság. A gyermek nem én voltam, csak egy ismeretlen kiskölyök volt, akit ugyanúgy meg kellett védenünk. Nem volt illúzió, szinte biztos voltam benne. Megöleltük egymást Skylerrel, ami pokolian jól esett, ám sokáig nem maradhattunk úgy, bármennyire is szerettem volna. - Elég a játékból! - förmedtem rá a fekete hajú férfire, bár a hangomnak nem sok ereje volt, a tüdőm tele volt porral. Ő viszont úgy gondolta, a játék csak most kezdődik. Az egyik pillanatban a lovas még hozzám beszélt, a következőben pedig már a gyerek után eredtem, nem én irányítottam a testemet. Küzdöttem, ahogy csak tudtam, lassított felvételként haladtam a kölyök után, megállni viszont képtelen voltam. A kard a kezemben volt, s éreztem a késztetést, hogy átdöfjem az apró testet vele. Halálra voltam rémülve. - Skye, nem tudok megállni! Tenned kell valamit! - nyögtem, miközben harcoltam a késztetés ellen. A háttérben Judast hallottam, amint valakivel társalog, de nem tudtam rájuk figyelni, csak azzal voltam tisztában, van ott még valaki. Talán segíteni jött, ebben bíztam. - Meg kell ölnöd. Nem halhat meg a kölyök! - Kértem, mert más nem jutott eszembe. Valahogy meg kellett őt óvnunk. A követkeő pillanatban viszont a kard már nem volt sehol.
Nem tudtam, hogy én vagy más térítette-e észhez Blairt, de mindenesetre örültem, hogy visszatért. Ha hagyta, még meg is öleltem, reszketve; féltem, hogy elveszítem és a lovas teljesen tönkreteszi őt, bántja… Viszont ami ezután történt, újra megrémisztett. A kisgyerek futni kezdett, Blair pedig utána indult. Megpróbáltam megállítani, megfogni a karját, de a lovas szavait hallva egyértelművé vált a helyzet. Ő irányította. - Megölnél egy gyereket a hülye kulcsod miatt?! – Fakadtam ki talán először ezen a napon. A sérüléseimtől még mindig nem voltam száz százalékos, így nem volt lehetőségem túlságosan hősködni, de nem hagyhattam, hogy meghaljon egy ártatlan. Ugyanakkor ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy a gyerek csak illúzió… hisz miért ne tudott volna képzelgésekbe kergetni minket, mikor olyan nagy volt a hatalma? - Blair, ne bántsd… - Fordultam a férfi felé és utána is léptem, ha kellett, megállítottam. A kulcsért nyúltam. Elegem volt az egészből, a biztos halál várt ránk, ha nem hódolunk be. Így éreztem. Ekkor jelent meg valaki. Hallottam a lovas méltatlankodó hangját, majd ahogy elnéztem feléjük, már ott volt a lány. Nem tudtam rájönni, mi ő, de az ereje nagyobb volt a miénknél, ha a lovast egy legyintéssel el tudta sodorni…
Valami nincs rendben a világgal. A pokol is érzi, mélyen a felszín alatt, hogy valami megváltozott. Mintha valami kinyílt volna és szabadjára engedett volna valamit, ami romlást hoz mindenre. Ha viszont valaki veszélyezteti a Földi népet, akkor azzal egyúttal a Pokol népességét sem bővíthetjük túl sokáig. A pokol azt sugallta, hogy utána kell járnom mindennek, ezért jöttem a felszínre. Ezúttal egyedül. Nem vártam Akirára, hogy csatlakozzon hozzám és talán jó is volt egy kis különlét. Néha igazán jó volt a magány. A gondolataim legalább nem cikáztak olyan nagyon, mint mikor velem volt. Az érzékeim Denver egyik szegletébe vezetnek. Ami a szemem elé tárul, az egy romhalmaz. A bentiek úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, ami nekem gyanússá válik, így átlépdelek néhány romon, félrerúgok egy-két törmeléket, mígnem kirajzolódik előttem néhány alak. Ketten szinte egymás karjaiban, egy kisfiú szaladni készül, valamint egy különösebb, furcsa alak, akiből árad a mágia. Erős, nagyon erős. De azért van annyi önbizalmam, hogy azt gondoljam, a pokol teremtményeként van esélyem legyőzni. Elsőre azt tippelem, hogy a páros és a gyerek nem lát, de nem zárom ki, hogy természetfelettiek ők is. Azonban nem ők kötik le elsődlegesen a figyelmemet. - Ünneprontó, aki mondja – Vonom fel a szemöldököm, miközben kezem is lendül, hogy mágikus robbanást előidézve lökjek rajta egy nagyobbat. Végül újabb támadást indítok felé, miközben másik kezemmel is intek, hogy kirántsam a férfi kezéből a kardot. Az a gyerek nem halálba való, főleg nem a pokolba. Így nincs értelme meghalnia.
Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
Kíváncsian hallgatta a férfi szavait, figyelte a vonásait, majd ahogy a mondandója végéhez ért, Judasból kirobbant a nevetés. Alig hitte el, amit hallott. - Tessék? A természet mindig megtartja az egyensúlyt? - A térdeire támaszkodva nevetett tovább, majd ahogy kiegyenesedett, az arca is elkomorult. - Nincs annyi időd, hogy kitaláld a megoldást. Tikk-takk! - kocogtatta meg a csuklóján lévő nem létező órát. - A fordított pszichológiáról hallottál már, cimbora? Talán épp az az igaz, amit mondok. Hiszen úgysem hiszed el egy szavamat sem, nem? - Roppant jól szórakozott a vadászokon, szórakoztatóak voltak bármely embernél, bármely természetfeletti lénynél. A küzdőszellem erősebb volt bennük, mint bárkiben. Megzavarni a fejüket viszont ugyanúgy egyszerű volt, már-már túl egyszerű. S ezen az illúziók nagyon sokat segítettek. A lány próbálkozását, a szavait figyelmen kívül hagyta, ő csak egy játékszer volt, egy báb a kezei között, egyáltalán nem fontos. Reagan Blair volt az őrző, vele akart végezni, rögtön azután, hogy letépte a csuklójáról a kulcsot, ami úgy vonzotta magához. A vadász erős akaratereje végül győzött, igaz, Judas egy kicsit megadta magát... a szórakozás kedvéért. Az illúzió megtört, mindkettejüknél, így Skyler utolsó néhány mondata már eljutott a férfihez, még ha kissé tompán is. Így már Blair is az ismeretlen gyermeket látta maga előtt, nem a saját gyermeki énje nézett vele farkasszemet. Egy pillanatra talán fel is lélegeztek, ha akartak, még egymás karjaiba is borulhattak, mielőtt Judasa levegőbe emelte egyik kezét, amivel intett. A gyermek szaladni kezdett a mozdulatra, mire Reagan akaratán kívül indult utána, előhúzva a kardját, s hiába küzdött, csak lelassítani tudta a mozgását, megállítani nem. - Vedd rá a fiúdat, hogy adja át a kulcsot! Vagy a gyermek meghal... a kezei által. - Suttogta az utolsó néhány szót a lánynak. Nem akarta már túl sokáig húzni az időt, de annyira élvezte a helyzetet! Ez volt az utolsó küldetése, egy kicsit el akarta nyújtani a játékot, mielőtt véget ér, s megszerzi, amiért jött. Hiszen tudta, így vagy úgy, a végén megkapja, amit akar. Épp folytatta volna mondandóját a vadászlánynak, mikor a távolból léptek zaja ütötte meg a fülét, lassacskán pedig kirajzolódott egy női alak. A lovas elhúzta a száját, ami ezzel egy fintorba fordult, undorodó arcot vágva a róka közeledtére. - Komolyan?! Már csak te hiányoztál, ünneprontó! - kiáltott fel, ám egyelőre nem tett semmit. Megvárta, míg közelebb ér a nő.
The member 'Reagan Blair' has done the following action : Dobókocka
'Dobókocka' :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Keserűen felnevettem a szavakra. Nem hittem el neki semmit, ha pedig ennyire biztat minket... - Miért tennénk azt, ami szerinted a leglogikusabb? Talán inkább téged kellene megölni. Egészen biztosan van valami módja. A természet mindig megtartja az egyensúlyt. - Tényleg így gondoltam, bár azzal tisztában voltam, ilyen rövid idő alatt nem találjuk meg a módját. Na de hogyan menekülhetnénk el? Kezdtem elveszíteni a reményt. Hirtelen annyira össze voltam zavarodva, hogy nem tudtam, mire gondol Skye. A bányában? Az adrenalin és a sokkhatás nem igazán kedvezett a koncentrációmnak. Mindenesetre nem tudtam eldönteni már, mi a valóság, s mi illúzió. Ránéztem a lányra, majd a gyerekre, aki az én kiskori arcomat viselte. Miért mondana ilyet nekem? Nem tudhatjuk, valódi-e, mi van, ha egy ismeretlen gyerek az, akit önmagamnak látok? - Nem, Skye... nem lehetünk biztosak ebben. - suttogtam, mélyen a szemeibe nézve. Valami nem stimmelt. Az egész helyzettel nem stimmelt valami.
The member 'Skyler Hastings' has done the following action : Dobókocka
'Dobókocka' :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Őszintén? Nem tudtam, mit gondoljak. Nem hittem el, hogy a gyerek valóságos lenne, de mégis ott motoszkált bennem az ellenkezője. Mi van, ha mégis valóságos és mi cserben hagyjuk őt? Össze voltam zavarodva. Aztán kezdtem rádöbbenni, hogy Blair miatt van mindez – mert csak ő számított most, hogy ekkora veszély leselkedett ránk. Talán ezért nem érdekelt a gyerek. Nem őt féltettem, hanem a férfit, akit sikerült visszakapnom. A lovas szavai viszont mindezek ellenére sem tetszettek. Megölni a gyereket? Nem, ezt nem tehettük. Blairre néztem és reméltem, hogy nekem ad igazat, de ahogy figyeltem, nos, feltűnt, hogy valami nem stimmel vele. - Blair… Blair! – A hangomat is megemeltem. Többször szólítottam a férfit, de úgy tűnt, nem hallja, mintha… mintha egyféle transzba esett volna. Máshoz nem tudtam ugyanis hasonlítani azt, ahogyan kinézett. A fájdalmaimmal nem törődve próbáltam közelebb jutni hozzá, majd tőle pár lépésre megálltam. Nagyjából közte és a lovas közt. - Mi a fenét műveltél vele?! Engedd el… - Nem hagyatkoztam csak a szavamra, hisz tudtam, hogy esze ágában sem lenne a „könyörgésemnek” eleget tenni, így végül elfordultam tőle, hogy a távolságot átszelve Blairhez léphessek. A vállait megragadva húztam magamhoz. - Blair, térj vissza hozzám! Hallasz? Blair, kérlek! Küzdj a lovas ellen, erősebb vagy nála! Bízok benned, Reagan Blair! – Időközben a vállairól az arcára csúsztattam a kezeimet. El akartam őt érni a hangommal, az érintésemmel és… és egy kis mágiával. Mindent meg kellett próbálnom. A lovas is gyaníthatóan valamiféle mágiát használt, így azzal is küzdhettem ellene. Bár kérdéses volt, sikerül-e.
Kezdőlap
❖ 
Borzalmas volt ez a nap. Voltak pillanatok, mikor azt kívántam, hogy gyorsan vessen véget az életünknek ez a férfi, a következő pillanatban viszont eszem ágában sem volt feladni, holott nem voltam jól. Blairt irányította a lovas, aztán felbukkant az a titokzatos nő és minden felgyorsult.
Asami, neked külön köszönöm a csatlakozást a végére! 
