Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
- Nem valóságos? - Judas szeme megvillant, ám ezúttal nem mérgesen, inkább gonosz, ravaszkás fénnyel. Látta, hogy egyik vadász sem hitt neki, sem pedig a halálra rémült kis túszának, akire hirtelen nagyon büszke lett, amiért ilyen ügyesen végezte a szerepét. Eszébe juttatott egy remek ötletet. Még azt is hagyta, hogy a vadász elvegye tőle a számszeríját. Skye még nem tudhatta, de a fegyvere rajta kívül nem engedelmeskedett másnak. - Nos, akkor öld meg. Miért a kulcsot pusztítanád? Ha ki akartok törni az illúziómból, öljétek meg a gyereket... Ez a leglogikusabb módja, hogy vége legyen, nem? - tárta szét nevetve a karját. A gyerek ettől csak még jobban elsápadt és még kisebbre húzta össze magát, de már nem jött ki hang a torkán, hogy tiltakozzon. Judas várakozón figyelte a párost. Reagan, csakis Reagan, ekkor úgy látta, hogy Skyler felé fordul és megszólal: - Ez egy illúzió! Mint a bányánál, emlékszel? Ha megöljük a gyereket, talán meg tudjuk törni... Abból, hogy Skyler valójában mit csinált éppen, Reagan semmit nem érzékelt. A férfi csak az illúzió-nőt látta, a vadásznőnek pedig úgy tűnt, mintha Reagan transzba esett volna, nem sikerült kommunikálnia vele.
//Ha Reagannek gyanús a dolog, megpróbálhatja megtörni az illúziót. Ehhez dobnia kell: páros gurítás - sikerül megtörni, páratlan gurítás - nem sikerül megtörni. Ugyanígy Skyler is megpróbálhatja megtörni a férfire bocsátott varázslatot, ugyanezzel a dobásmóddal.//
Nehéz volt egyszerre kétfelé figyelnem, így csak bízni tudtam abban, hogy Blair kezd valamit a fiúval, miközben én a kisgyerekkel néztem farkasszemet. Blairt láttam benne, de nem hagyhattam maga teljesen becsapni. Megpróbáltam elküldeni, majd varázslattal elüldözni, de amikor újra ránéztem, már egy másik gyerek képét láttam. Összezavarodva néztem rá. - Hé, te… - Kezdtem bele, de látva a gyermek rettegését és könnyeit, a szívem összeszorult. Félt. Hinni akartam neki, hogy ő tényleg valós, de nem ment. Az a fiú bármire képes volt, ez lejött az elmúlt percekben. – Nem, te… nem vagy valós – A fejemet ráztam, majd elnéztem Blair felé, aki ekkor dobta nekem a fegyvert, abban az esetben, ha sikerült megszereznie egyáltalán. A gyereket ott hagytam, mert úgy éreztem, csak elvonja a figyelmemet. Készen álltam rá, hogy segítsek Blairnek és rátámadjak a lovasra.
Hirtelen nem tudtam mire vélni a szavait, vagy a nevetését, de ahogy a fegyver már nem szegült ránk, azonnal cselekedni akartam. Egy fél pillanat leforgása alatt pillantottam hátra a lányra, majd vetettem előre magam, hogy leszereljem a lovast. A hozzám intézett szavai kicsit sem érdekeltek, mert nem segített rajtunk, ő melyik a négy közül, az csupán időhúzás volt a részemről. Nem volt biztos benne, sikerrel járok-e, de meg akartam szerezni a fegyvert, mi több, ki akartam iktatni a lovast. Amennyiben megszereztem a fegyvert, úgy hátradobtam Skye-nak, majd elővettem a kardot, ha nem jártam sikerrel, akkor csak újra a lányra pillantottam, bocsánatkérő pillantással. - Felismerem saját magamat. Ez egy délibáb, nem valóságos. - Abban viszont már nem voltam biztos, ha megöljük, nem-e történik velem is valami. Ez viszont nem érdekelt, csak Skye biztonsága számított. Neki túl kellett élnie, több ember nem hal meg miattam. Bárhogy is alakult a harc, a kulcsot tartó bőrszíjat meghúztam a csuklómon, mielőtt még leesne onnan. Csak abban bíztam, a Wallace kard ugyanúgy vissza tudja küldeni a pokolba, ahogyan a démonokat. - Elég a játszmákból! - üvöltöttem rá, megpróbálva a teljes figyelmét magamra vonni. - Ha Skylernek bármi baja esik, esküszöm elpusztítom a kulcsot! - Ostobának éreztem magam, amiért nem rögtön azzal kezdtem. Mindent meg kellett volna próbálnom, hogy megszabaduljak tőle, de jobban érdekeltek az információk, jobban aggódtam a világ sorsáért.
Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
Judast láthatóan meglepte a kérdés, nem az, hogy a vadásznak ez eszébe jutott, hanem hogy nem tudja rá a választ. Elsőre azt hitte, blöffölni akar vele Blair, de amint rájött, hogy komolyan fogalma sem volt róla, harsányan felkacagott. - Nem tudod? Tényleg nem tudod? Ez jó! Mocskos angyal! Ez jó! - Annyira nevetett, hogy még a számszeríjat is lejjebb engedte, a hasát fogva össze kellett görnyednie. Bármit is talált annyira viccesnek, nem osztotta meg a párossal, ellenben egyetlen pillanat alatt fulladt el a nevetése és váltott át ijesztően komolyra. Bármelyik pszichopata megirigyelte volna. - A halandók Júdásként ismernek. A Betegség vagyok, ami mindent megfertőz. Az Éhség testvére, a Háború és a Halál szerelemgyereke. Képletesen. Nem szokásunk szaporodni. - toldotta hozzá a végét, mielőtt még a gyerekre pillantott volna. Elégedett, szadista mosollyal az arcán figyelte a reakciókat, Skylerén röviden ismét felnevetve. - Illúziók? Minek néztek, olcsó cirkuszi mutatványosnak? Megmondtam, a Betegség vagyok. A Rothadás. A Dögvész. Ott vagyok mindenben, ami él és nem távozom, míg el nem pusztult.
A gyermek megszeppent, ahogy Skyler rászólt. Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, és ahogy elérte a varázslat, egész testében összerándult. A vadászlány előtt néhány pislogással kitisztult a kép: a gyermek valós volt, de teljesen máshogy nézett már ki, Reagan azonban még ugyanúgy önmagát látta benne. Ha Skyler így is odament hozzá, a gyermek látható rettegéssel nézett fel rá. Ugyanúgy félt tőlük is, mint Júdástól. - Ké-kérlek szépen... Adjátok át neki... Azt mondta, bántani fog... - Könnyek csorogtak végig az arcán. - Haza akarok menni...
Éreztem, ahogy egyre jobban vagyok a gyógyításnak hála. Sosem kellett még ilyesmire használnom a mágiát és őszintén szólva nem is akartam így kipróbálni, de most muszáj volt. Ennek köszönhettem, hogy némiképp harcképessé tudtam tenni magamat, majd amint betoppant az ismeretlen, furcsa fiú a képbe, Blairt kezdtem gyógyítani. Ő rosszabb állapotban volt, mint én. Szüksége volt az erejére és aggódtam érte, hogy baja esik. A fiú kérdéseire meglepve felnéztem rá. Egyből lejött neki, hogy én és Blair…? Nem mintha titok lett volna. Már nem. A tekintetem kettejük közt váltakozott, végül nagyot nyeltem. A számszeríj egyenesen rám szegeződött, egészen addig, míg Blair be nem sétált elé. A fenébe már! Nem akartam, hogy kockáztassa értem az életét, habár én is ezt tettem volna. Épp meg is szólaltam volna, mikor meghallottam egy vékonyka, riadt gyermeki hangot. Azonnal a hang irányába fordultam, elképedve. Aztán elmerengtem, ahogy a vonásait figyeltem. - Várjunk… Blair? – Összevontam a szemöldökömet, majd tekintetemet a férfira vezettem, aki ekkor szólalt meg. A tekintetem egyből visszaugrott a gyerek Blairre. – Nem vagy valódi, szűnj meg! – Ha valódi lett volna, akkor teljesen másképp bánok vele, így azonban varázslattal próbáltam eltüntetni a gyermeket. Blairnek elég volt a fiúval foglalkoznia, nem kellett még a fiatal önmaga is, aki csak egy emlékeztető volt a számára. A varázslat közben sikerült felállnom is és ha esetleg nem tudtam eltüntetni a gyermeket, akkor odaléptem hozzá, hogy megérintsem. – Fuss, Blair… - Ennyit suttogtam neki végül.
A kezeimről a nadrágomba töröltem Skyler vérét, ott és akkor egyáltalán nem érdekelt, amúgy is egy merő kosz volt már, itt-ott kiszakadva. Kisebb gondunk is nagyobb volt jelenleg ennél. A lány gyógyítása hatásos volt, s ahogy nagyjából helyre jött a lába, engem kezdett el gyógyítani. Tiltakoztam volna, de egyrészt nem volt rá már lehetőségem a furcsa fiú miatt, másrészt szükség volt az erőmre, hogy meg tudjam védeni Skye-t. Végre kaptam rendesen levegőt, a bordáim sem sajogtak már, a karom ellenben még mindig lógott. Nem tudtam, lesz-e lehetőségünk a helyére tenni, így megpróbáltam azt a kellemetlen érzést kizárni. Egyik kézfejemmel megpróbáltam megtörölni a szememet, amibe vér csurgott, ám még így is kicsit homályosan láttam. A fiú szavaira összevont szemöldökkel lenéztem a kulcsra, a fejéhez akartam vágni, hogy ezen ugyan nincs rajta a neve, de akkor... hirtelen ott volt. Elképedve pillantottam vissza rá. A további szavaira pedig már tényleg nem tudok mit mondani, csak rémülten néztem először rá, majd Skye-ra, akire a fegyvert fogta. Teljesen kétségbe voltam esve. - Miért csinálod ezt? Mire kell ez az átkozott kulcs? - kérdeztem, majd odasétáltam egyenesen a számszeríj elé, hogy engem vegyen célba. - Az apokalipszis egyik lovasa vagy, ugye? Hányan is vagytok, négyen? - kérdeztem oldalra billentett fejjel, kíváncsian, próbálva kicsit húzni az időt. Nem volt nehéz összeraknom a képet a furcsa szavak után, amiket a kulcs megszerzésekor kaptam, valójában az internet is tele volt legendákkal, leírásokkal, amik a négy lovasról szóltak, már ha jól értelmeztem a dolgot. Aztán meghallottam a hangot, ami nagyon ismerős volt, mégsem tudtam hova rakni. Megfordulva pedig... saját magamat láttam, a gyerekkori énemet. - Ez... hogyan... illúziókkal akarsz rávenni, hogy átadjam?! - fakadtam ki, továbbra is a fegyver előtt állva. Nem tehettem semmit a fejembe tóduló emlékek ellen, valószínűleg ez volt a lovas célja, még ha nem is értettem honnan tudta mindezt. Igyekeztem nem lefagyni, s kizárni a múltat a fejemből, de a kezeim remegni kezdtek. Nem tudtam, meddig tudom tartani magamat.
Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
Skylert semmi sem zavarja a gyógyulásban. A vérzés eláll, a combján a seb lassan elkezd összeforrni annyira, hogy ha bicegve és fájósan is, de tudjon vele haladni. Az agyrázkódása enyhül, a látása és a hallása is élesedik. A fejfájás, a tompa fülzúgás és az émelygés megmarad ugyan, de ezeket már könnyebb viselni. Reagan legnagyobb problémája még mindig a kiugrott válla, amit vissza kell illeszteni a helyére, de Skyler gyógyításának köszönhetően bordáin enyhül a nyomás, a csontok lassanként összeforrnak, kiszívva a tüdejéből a fájdalmat. Újra rendesen kap levegőt és az oldala sem fáj már annyira, ám látását még mindig gátolja a fél szemébe csurgott vér.
Judas magabiztosnak ható mosolya az első kérdés után éles, harsány nevetésbe váltott át a következőt hallva. - Mert fegyvert fogok rád? Mert a barátnőd elvérzik? - bökött az akkor még magát gyógyító vadászlányra. - Mert rajta van a nevem? Képletesen, de azért ellenőrizheted. - somolygott, mintha azt várná, hogy a férfi félrenézzen róla egy percre. (Ha megtenné egyébként, a kulcson kirajzolódik cirádás betűkket: J ú d á s .) Akárhogy is, engedékenyen megvonta vállát, mintha Blair ésszerű pontra világított volna rá, és a számszeríj hegyét a férfiról a lányra emelte át. - És most? Most se adod? Megölöm. Kilyukasztom a szívét. Nem-nem, várj! - Tagadón felemelte a kezét, majd lázas gondolkodóba esve csettintgetni kezdett. - Megeszem. Igen. Kivágom és megeszem. Igen-igen. Fincsi angyalhús... Nyersen, kis fokhagymával. Úgy az igazi. Most sem adod? - csattant fel türelmét vesztve, mérgesen, és a vadászok mellett elpillantva torz mosolyra görbült a szája. Vékonyka, riadt gyerekhang csendült fel a páros mögött: - Add át neki.... Kérlek... Skyler sosem látta még a kisfiút, de az ösztönei ismerősen bizsereghettek. Reagan számára akár a hangja is elég volt, hogy felismerje: hatéves önmaga állt ott, halálra rémülve.
A lassú és óvatos mozdulat ellenére belém nyílalt a fájdalom és a vérem is mindenfelé spriccelni kezdett, amitől még rosszabbul éreztem magam. A látvány. A vérveszteség pedig egyre csak nőtt, de aztán ráfogott Blair a sérülésemre. Sziszegtem, nyöszörögtem. Fájt. Megpróbáltam elhadarni egy „semmi baj”t, de végül nyögésbe fulladt. A fájdalom szinte elvette az eszemet. Egészen addig, míg az ismeretlen hangja fel nem csendült. Ekkor néztem fel. Láttam. - Ki a fene vagy? – Homályosan láttam csak, nem teljesen, de… de láttam. És nem örültem az ismeretlennek. A biccentésre figyeltem fel, majd beharaptam az alsó ajkam. Koncentrálni kezdtem a gyógyító varázslatra, de az erőm fogytán volt, így lassan gyógyultam csak. Aztán nem törődtem magammal, mikor egy bizonyos pontig sikerült meggyógyulnom. Blairt kezdtem gyógyítani, miközben próbált a fiúval beszélni, aki már fegyvert fogott rá. Nem tetszett ez a helyzet. Egy részem azt kívánta, adja át a kulcsot, mert látszólag esélytelenek voltunk a fiú ellen.
Úgy, hogy Skye nem hallott semmit, még inkább nem tudtam hová tenni a hangokat, amitől gondolkodni is alig tudtam. A fájdalmat megpróbáltam kizárni és helyette a lány sérüléseivel foglalkozni, de nem volt egyszerű. Lassan, óvatos mozdulatokkal kihúztam a rudat a lábából, s rögtön azzal a mozdulattal le is ültettem őt a földre, ügyelve a sebesült lábára, majd nyomást gyakorolhassak a sebre. - Sajnálom... - suttogtam együttérzőn. Sok sérülésben volt részem az elmúlt években, így volt némi fogalmam a hasonló fájdalmakról. Ép kezemmel nyomást gyakoroltam a sebre, de mielőtt elkezdtem volna a gyógyító mágiát használni, felcsendült mögöttünk egy hang. A hang, amit korábban a fejemben hallottam, így a lányra néztem kérdőn, vajon ő is hallja, vagy látja-e a fiút, vagy talán csak bevertem a fejem és hallucinálok. Igyekeztem úgy fordulni, hogy továbbra is szorítsam a sebet, mégis meg tudjam védeni Skyler, ha kell, s közben a fejemmel biccentettem neki, hogy kezdje el magát gyógyítani. Az ő sérülése rosszabb volt az enyémeknél. Nem tetszett a fiú, s bár fiatalnak tűnt, valahogy évszázados tapasztalat tükröződött a szemeiben, ahogy fegyvert szegezett rám. - Te vagy ezért a felelős, igaz? - kérdeztem dühösen. A saját sérüléseim egyáltalán nem érdekeltek, de bántotta Skye-t, nem úszhatta meg. - Miért adnám neked? - Volt egy olyan érzésem, hogy nem jó vele dacolni, ám nem tehettem mást. Ha neki adom, talán akkor is végez velünk, így legalább volt némi esélyünk küzdeni ellene.
Maybe the children of a lesser God between Heaven and Hell
A vascső eltávolításával már nem volt, ami tamponálja a sebet, így a vér elkezdett ömleni Skyler lábából, rohamosan rontva az állapotán, hacsak nem állították el valahogy - akár a seb leszorításával, akár mágiával. Mielőtt azonban Blair komolyabb gyógyításba kezdhetett volna akár magán, akár a szerettén, valaki felszisszent mögötte. - Ouch, ez aztán fájhatott, hehe. - Egy fiatalnak látszó, nagyjából velük egy magas fiú állt mögötte, ám első látásra meg lehetett mondani róla, hogy nem ember: beesett, sápadt arca csupa mocsok volt, alvadt vér és kosz keveredett rajta, melyből élesen kiugrottak gombszerű szemei. - Jó sok vér, huhúú! - Mosolyában volt valami horrorisztikus, metszőfogai hegyesebbnek tűntek az átlagnál. Ruhája megviselt volt és szakadozott, mint aki komoly harcokból jön; a vállának pedig egy számszeríjat támasztott, amit aztán kényelmesen Blairre szegezett, egyenesen a homloka közepét célozva. - A kulcsot. - Szabad tenyerét az említett tárgyért nyújtotta, ujjaival hívogatón zongorázva a levegőben.
A hangos szisszenésre ugrottam egyet, elengedve őt. Hagytam lecsúszni róla a kezemet. Nem akartam fájdalmat okozni neki. - Ne, várj… - Szabadkoztam volna, de aztán mégis felsegített, bár nem álltam fel teljesen, a vasrúd nem engedte. Sokkal óvatosabban fogtam meg, ügyelve rá, hogy a legkevesebb fájdalmat okozzam neki. - Mit? Nem hallok semmit… csak téged – Nem hallottam már rajta kívül. Nagyot nyeltem, majd közelebbről alaposabban szemügyre vettem őt. Így már sokkal inkább feltűnt, homályos látásom ellenére is az, hogy mennyire megsérült. Talán jobban is, mint én. De amíg az a vasrúd a lábamban volt, nehéz lett volna koncentrálnom. Ám magamban eldöntöttem, hogyha kiszedtük, őt gyógyítom, nem magamat. - A lábamat emeljük le róla, az talán könnyebb… - Bárhogyan is történt, a fájdalom elkerülhetetlen volt. Csak arra vágytam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Próbáltam nem elbőgni magam, pedig nagyon érlelődött bennem. De egy vadász nem sír. Nem sírhat.
- Azt hiszem te jobban megsérültél. Én... - Hangos szisszenés csúszott ki a számon, megszakítva a mondatomat, de sikerült összeszorítanom a fogaimat, mielőtt egy hangos kiáltás szakad ki belőlem. Mégse rántottam el a karomat, lehet, amúgy sem tudtam volna. Felsegítettem a lányt a földről, a lehető legóvatosabban, mégis sietősen, ugyanis a lónyerítés és a távolból figyelő alak a frászt hozta rám. - Mi a fene... - suttogtam, ahogy meghallottam a különös hangokat a fejemben. - Ez nem lehet... te is hallod? - néztem Skye-ra, de nem voltam benne biztos, hogy szeretném, ha így lenne. Jobb, ha az a valami csak az én fejembe mászik bele, mert nyilván ez történt, ugye? Valami furcsa módon képes volt rá... Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, de egyre hangosabb volt, egyre zavaróbb, szinte gondolkodni is alig tudtam tőle. A kelleténél hangosabban szólaltam meg, ám a saját szavaimat is alig hallottam. - Gyógyítsunk meg előbb téged! Készen állsz? - kérdeztem, és egyik kezemmel ráfogtam a vasrúdra. Ekkor hallottam meg egészen közelről a suttogást, mintha csak a fülembe duruzsoltak volna, de nem éreztem, hogy bárki is a hátam mögött állna.
Kezdőlap
➢ 
