Az időnként felhangzó lónyerítés alátámaszthatja Reagan teóriáját a lovasról, ám érdekes módon a kert végében ácsorgó alak nem mozdul feléjük. Úgy tűnik, remekül érzi magát látótávolságon kívül, habár néha a páros felé hozza a hangját a szél és olyan, mintha rajtuk nevetne. A vadászoknak egyelőre van egy kis idejük összeszedni magukat.
Skyler öntudatlanul és akaratlanul, de pont Reagan kiugrott vállába kapaszkodik bele, amitől erős fájdalomhullám söpör végig a férfin. Azt a karját egyáltalán nem tudja használni, míg valahogy vissza nem ugrasztotta a helyére, de ha Skyler lábát kezelik le először, nélküle is képes lehet boldogulni.
Öld meg..., csendül fel egy férfi hangja Reagan fülében. Öld meg. Szúrd át a szívét. Mintha a gondolatai közt beszélne. Az Ötöket védő mágiaellenállás miatt újszerű lehet az élmény, de bármi is mászott bele a vadász fejébe, édes suttogással egyre csak buzdítja: Öld meg. Végezz vele. Tépd ki a torkát. Vágd el a nyakát. Szakítsd szét. A hang a férfi tetteire semmilyen befolyással nincs, ám egy idő után egyre hangosabban és tisztábban szól a fejében, míg végül már mintha nem is ott szólna, hanem inkább mögötte...

Ugyan a mágiájukkal mindketten próbálják tompítani a becsapódást, ahogy azt egy ilyen erejű eséstől várni lehet, a szerencse nem igazán áll egyikőjük mellé sem. A nagy lármára, a földbe csapódó betondarabokra, az ezerfelé szálló törmelékekre egész biztosan felfigyeltek a bázison belül is, mégsem tűnik úgy, hogy ennek bárki bármi jelét adná bentről. Habár Reagan és Skyler egymásba kapaszkodnak, a földet érés ereje elszakítja egymástól őket. A felszálló por igencsak lassan ül el, addig talán a két vadász sem érzi igazán, pontosan hol és hogyan ütötték meg magukat. Csak abban biztosak, hogy minden porcikájuk sajog, és mint egy-egy forró cirógatás a bőrükön, úgy érezhetik, hogy itt-ott véreznek is.
Reagan számára ismerős lehet a fémes, kesernyés íz a szájában, de ahogy feje sajgása lassan csitulni kezd, talán megnyugvást jelenthet a felismerés, hogy 'csak' a nyelvét harapta el, a szájába tóduló vér nem szervi eredetű. Még. Már ha egyáltalán van ereje a nyelvével foglalkozni amellett, milyen elviselhetetlen fájdalommal hasogat kettő pontja: az oldala - borda egészen biztosan törött, és nem csak egy. Megmozdulni, lélegezni egyaránt mérhetetlen kínnal jár, sőt, utóbbi enyhe hörgéssel is, mely után fájdalmasan kaparja a torkát a köhögés. Bárhogyan is törtek a bordái, megsebezték a tüdejét is. A másik az a jobb válla, mely kiugrott a helyéről és igencsak torz szögben állva jelzi, hogy nagyon nincs jó helyen. Jobban szemügyre venni azonban nem olyan könnyű, mint szeretné: kisebb fejsérülésének köszönhetően felsebzett homlokáról a vér a bal szemébe csordogál, amitől átmenetileg nem igazán tudja azt kinyitni.
Skyler hasonlóan szerencsétlenül járt azzal a jótékony mellékhatással, hogy ő sokkal később eszmél csak rá földöntúli fájdalmának fő okára, földet éréskor ugyanis sikerült a törmelékekbe vernie a fejét. Az agyrázkódás könnyen felismerhető tünetei egyszerre jelentkeznek nála: szédülés, fejfájás, hányinger és erős fülcsengés már a legkisebb mozdulatra is. A látása elhomályosult, csak foltokat, halvány sziluetteket lát maga körül, hallani pedig mintha a víz alól próbálna, minden távolinak tűnik az erőteljes csengésen túl. Így talán nem csoda, ha kissé lassan érzékeli majd az erőteljes, hasogató fájdalmat a bal lába felől. Ha valahogy sikerül megnéznie, mi történt vele, vagy Blair előbb ér esetleg oda, a szeme elé tárulhat a bal combjából kiálló vasrúd látványa. Az elemeire tört korlát vékonyka vascsöve alulról átszakította a húsát, és körülbelül húsz centire kiáll a lábából. Megmozdulni ezáltal igencsak nehézkes.
Egyedül rajtuk múlik, észreveszik-e a kert végében ácsorgó fiút, aki őket figyeli elégedetten egy nála nagyobb, testesebb árnyék mellett állva, mely mintha egy ló formáját öltené magára.

Vadászok lévén Reagan és Skyler megérzései pontosnak bizonyulnak. Mindketten érzik, hogy valami nem stimmel, mire azonban feltűnik nekik, hogy bent elhallgatott a zene és semmiféle beszélgetés vagy nesz nem hallatszik ki, már késő. Fényes csóva villan a hátuk mögött, a következő pillanatban pedig valami szemmel kivehetetlen robban a hátuk mögött, mintha valami elképzelhetetlen erő kés a vajban mozdulattal elmetszené mögöttük a teraszt. A fényes csóva csíkot robbant mögöttük a betonba, és az egész erkély úgy, ahogy van, leomlik a páros alatt. Semmit nem tehetnek, hogy megakadályozzák, ám megpróbálhatják megvédeni magukat vagy egymást, kapaszkodhatnak a korlátba vagy egymásba, hogy a földet érés ne legyen végzetes egyikük számára sem.

//Kockadobás! Mindketten dobjatok sima Dobókockával a következő reagotokban. A dobás értéke fogja meghatározni, mennyire sérültök meg és pontosan hogyan is estek le majd. 1: könnyebb sérülések. 6: ...
Ha nem muszáj, ne dobjatok hatost.//

Valahol a harmadik kancsó puncs környékén vesztették el teljesen az irányítást a karácsonyi parti felett. Larissa vadabbnál vadabb játékokba próbálta belerángatni őket, aminek eleinte a frissen kiegészült, ötös csapat még próbált ellenállni, de aztán minél több alkoholos ital és alkoholos sütemény fogyott (ki gondolta volna, hogy az az őrült nő még a süteményekbe sem főzőrumot tesz?!), valahogy a csapat ellenállása is csökkent. Isaacé egész biztosan, aki a nő karácsonyi szellemének és szeretethiányának legújabb áldozatává vált, amit az előző áldozat, Reagan, megkönnyebbült sóhajjal vett tudomásul, és a hirtelen jött figyelemapadást kihasználva kisurrant az erkélyre friss levegőt szívni. Még hallotta a háta mögött a bentről kiszűrődő hangzavart, Larissa nevetését, a vidám muzsikát, és ahogy a fények és színes izzók melege a hátát érte, miközben a hólepte, Denveri táj kirajzolódott a szeme előtt, talán egyetlen pillanatra képes volt megfeledkezni a világ romlottságáról. És a sajátjáról.
Békés, nyugodt este volt, a sötét égboltból sűrűn hullott ugyan a hó és a dermesztő hidegben meglátszott a lehelete, de valahogy olyan idillinek tűnt minden. A város, amit védtek, amiért kockára tették nap mint nap az életüket, színes szentjánosbogarak táncaként ragyogott a távolban. És ekkor egy puha érintést érzett a vállán, ahogy Skyler mellé lépett.
A hideg ellenére egyikük sem érezte sürgető szükségét, hogy visszatérjenek a benti lármába. A nevetésekből úgy hallatszott, mindenki jól szórakozik, az erkély csendes magánya azonban végre csak az övéké volt. Óráknak ható percek telhettek el így, egymásba feledkezve. Vajon feltűnt bármelyiküknek is, melyik volt az a pillanat, mikor elhallgatott a hátuk mögött a zene és már nem hallatszódott ki semmi? Nem volt körülöttük más, csak hó és némaság - és az érzés, hogy valaki figyeli őket.