Fantasztikus volt a terv. Legalábbis… lehetett volna. Mindig az ilyen ötleteléssel az a probléma, hogy elméletben ezer százalék, hogy működik… csak… csak a gyakorlattal akadnak esetleges gondok. A lovas támadásánál is beigazolódott. Liz szépen eltalálta… a robbanás hatásosnak látszott… viszont az a némber mintha meg sem lepődött volna… olyan arckifejezése volt, mint aki számított rá. Vagy csak túl magabiztos volt és már semmi sem érte váratlanul. Nem tudom. Eközben igyekeztem azzal a varázslattal, hogy lekössem őt és így Lizzie el tudjon menekülni. Na, igen… mert én azt úgy elképzeltem. Valahogy nem volt erőm, hogy normálisan véghez vigyem az akciót. Nem, hogy nem tudtam lekötni, ráadásul még a kezem közül is kicsúszott… hirtelen tűnt el a szemem elől. Kettőt pislogtam, végül Liz irányába tekintettem. A lány konkrétan három vagy négy métert tudott csak előre haladni… ennyit arról, hogy majd feltartom… szép volt Seraphim… Elbuktam. Egy feladatom volt, hogy Liz sikerrel járjon és megmeneküljön... de nem így lett... Teljes testtel feléjük fordultam. Mielőtt bármit is mondhattam volna… eléggé furcsa érzés fogott el. Valamilyen erő a földre kényszerített. Az arcomon lévő összes nyílásból vér kezdett el szivárogni. Először nem értettem, hogy mi folyik itt… de a lovas mozdulatából rögtön leesett, hogy ő csinálja ezt velem. Vörös folyadék tört fel belőlem… a számban is éreztem az ízét. Másodpercek kérdése volt, és már köhögtem is fel a lét. Egyre erőteljesebb volt, már szinte öklendeztem ki magamból. A történtek ellenére, próbáltam a kettejük beszélgetésére koncentrálni. Hihetetlenül bátran viselkedett az a lány a rém társaságában… talán túlságosan is bátor volt. Meglepett a tette, miszerint csak akkor adja át a kulcsot a gonosznak, ha az engem megkímél. Bevallom erre nem számítottam, sőt hihetetlennek tartottam… komolyan abban reménykedett, hogy a GONOSZ engedelmeskedik neki? Merész, de semmilyen esélyt nem adok erre. – Ajjaj, kislány… azt hiszem, el kell beszélgetnünk egy hangyányit… persze, ha kijutunk ebből a slamasztikából. – Gondoltam, majd figyeltem tovább mindkettejüket és közben próbáltam agyalni egy varázslaton… de mindhiába… túl gyenge voltam ahhoz, hogy bármivel is elő tudjak rukkolni.
A dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül. Nagyon. Szó szerint is, meg mindenhogy. Hisz Seraphim veszélyben van Nimue kezei között, a kulcs pedig épp kiröppen a zsebemből, és hirtelen úgy érzem, mindent elveszítek, ha nem teszek valamit. Így hát cselekszem. Abban reménykedem, hogy a robbanás épp elég előnyt ad Raphinak ahhoz, hogy megvédhesse magát, de így is bűntudatom támad, ahogy őt hátra hagyva menekülök. De úgy érzem, nem tehetek mást. Ezt kell tennem. Megvédeni a kulcsot. Hiszen a hang ezt mondta, de egyébként is logikusnak tűnik: Mivel az Apokalipszis egyik lovasának kell, egyértelműen bajt jelent, ha megkaparintja. A tervem azonban visszafelé sül el, és a helyzet tovább romlik. Egyenesen belerohanok a Háborúba, aki a semmiből terem előttem, majd anélkül, hogy valóban is a markában tartaná, vagy a pengéje éle újra felsértené, kezdi kivéreztetni az ősi boszorkányt.
- ELÉG! - Kiáltom el magam szinte pánikolva, mert a látvány borzalmas. Vér patakok csorognak végig az arcán, a nyakán... - Elég! - Mondom ezúttal halkabban, de legalább olyan határozottan, tekintetemet levéve a férfiról, visszavezetve az ellenségre. Csapdában érzem magam. Olyanban, amiből nincs menekvés. Nem választhatok a világot jelentő küldetésem és Seraphim között. És mégis meg kell tennem. Úgy érzem, én kevés leszek ehhez. De mi garantálja, hogy nem lesz ránk nézve végzetes, ha megteszem, amit Nimue kér? Megöl bennünket rögtön azután, hogy megkapja, amit akart. Vagy ki tudja, talán a terve végeztével az egész általunk ismert világnak vége lesz. Azonban... ha a kulcsok egy terv részét képezik a lovasok számára, azt később is megakadályozhatjuk. Seraphim azonban most haldoklik, őt aztán már késő lesz megmentenem.
- Megadom, amit kérsz... - emelem fel lassan a kulcsot rejtő kezemet a nő felé. - De előbb állítsd ezt meg! Hagyd abba, amit csinálsz vele! Ne bántsd! - mondom, ám közben óvatosan magamban elmotyogok egy varázsigét. Egy olyat, amit a családom már régóta jól ismer: az elrejtő igét, amivel mindent láthatatlanná tudunk tenni... akár egy kulcsot is. A tenyerem üres, amikor kinyitom. A kulcs már nincs a kezemben, és csak én láthatom, hová rejtettem, amíg a varázs hat. És az addig hat, amíg Raph vérzése el nem áll. - Megadom, amit kérsz, de csak miután elengedted őt! És elmondod, hogy mi a terved a kulccsal?! - próbálok határozottnak tűnni, de a hangom megremeg. Jobban félek tőle, mint azt mutatni szeretném.
CODAGE PAR AMATIS
Elisabeth Saltzman
Elszívó boszorkány
másból nyeri a mágiát
163
C szint: Kalmithil
D szint: Lamia
Ez az én történetem :
✩ Oh, she's sweet but a psycho
That's the thing about magic;
you've got to know it's still
here, all around us, or it just
stays invisible for you.
It's strange what desire will make foolish people do
A szemeit forgatja. Egyszerre tetszik neki a lány elszántsága és egyszerre untatja is. Unalmas, mert az emberek mindig elbuknak, bármit is tesznek és unalmas ugyanazt újra látnia. Bár talán az elmúlt évszázadok alatt fejlődtek némileg. De közel sem biztos. - Mindenkinek az a dolga, hogy megőrizze, mégsem képes senki sem betartani ezt az ígéretet – Magyarázza komolyan, miközben továbbra sem ereszti el a férfit a pengéi közül. Kész lenne megölni, de azt akarja, hogy átadja a kulcsot a lány. Egy cserét akar. De úgy tűnik, a lánynak fontosabb a kulcs, mint maga a férfi? Érdekes. Legalábbis ő ezt szűri le belőle, ahogy a lány elvégzi azt a robbantó bűbájt. Nimue időben kapcsol, így teljesen kitér előle, majd a lány előtt jelenik meg, így az beleütközik. - Hova-hova, kislány? – Seraphint egy mozdulattal állítja meg mindeközben és a földre kényszeríti. A férfi érezheti, hogy az orra vérezni kezd, majd a szeméből is folyni kezd a vérvörös folyadék, ahogyan a nyakát ért sérülésből is. Nimue a kulcsért nyúl. – Nem megyek el a kulcs nélkül és ha nem vigyázol, a barátod el fog vérezni… - A szeme sarkából néz el a férfi felé és látja, mit csinál, de akármilyen bűbájt is akart végrehajtani, nem sikerült. – A barátodnak van önbizalma… - Egy erősebb mágia hatással lenne rá is, de ezek szerint a vérveszteség miatt Seraphimnak már nincs elég ereje? Érdekes. Vagy talán logikus. Ha mindeközben Lizzie meg akarna lógni, elkapja és ezúttal az ujjait fogja a lány torkára, míg másik kezével a kulcsért nyúl. Talán elég volt a finomkodásból. Csak el kellene vennie és tovább állnia. Még van dolga. Nem is kevés! Hiszen a kulcsok összegyűjtése csak a kezdet.
Hosszú percekig csak figyeltem kettejük beszélgetését, a pengék éle egyre szorosabban simultak a nyakamhoz. Nem hagyott mozgásteret, amint csak egy picit ficánkolni kezdtem, már nyomta is a bőrömhöz. Liz sem segített a helyzeten. Volt nála valami, legalábbis az aura arról áruldotott… én is éreztem kár lett volna tagadnia… viszont amikor Nimue a „kulcsot” követelte tőle, ő nem akarta átadni neki… vagy éppen olyan könnyedén hazudott a hollétükről, hogy azon én is meglepődtem. „Ez az kislány… ezt már nevezem!” Mondtam volna, de a pengék túlságosan közel voltak, így beszélni sem tudtam… főleg, hogy már megvágott, ezért sem akartam még jobban felsérteni a sebet… Próbáltam valami jó tervet kieszelni, amíg tart a tárgyalásuk… de egyszerűen semmi nem jutott eszembe. A nő aurája is szinte lebénított. Lizzie nem tudta átejteni a nőt, mert végig érezte, hogy a lánynál van az említett tárgy. A Lovas ezáltal egyre ingerültebb lett… A lány addig-addig ellenkezett, míg végül előkerült a tárgy és szinte kiugrott a zsebéből. Ekkor reflexből irányította a kezét és egy varázslatot küldött Nimue felé. Erre az alkalomra vártam. Egy kisebb robbanás tört ki a lába alatt. Ha sikerült kijutnom a pengék fogságából, akkor gyorsan odakiálthattam a lányak. – Liz, fuss! – A nyakamon lévő vért felhasználva, mágiát alkalmazhattam a Lovason, hogy leköthessem, amíg Liz elmenekül… Nem tudom, hogy sikerrel jártam-e, de csak reménykedni tudtam, hogy beválik, legalábbis addig, amíg a lány olyan messzire nem kerül, hogy már szabad szemmel látni lehessen.
Hogy modortalan volna, enyhe kifejezés. De nem akarok a részleteken lovagolni, mivel a továbbiakban elhangzottak épp eléggé aggasztóak ahhoz, hogy a jómodor érdekeljen most a legkevésbé. Ő itt maga a Háború! És ahogy ezt közli, a szavam is elakad, hisz az átváltozásától csak még hátborzongatóbbá válik. A vörös lobonc sem volt túl barátságos, de hófehér haj az eddigieket is felülmúlja, egyenesen földöntúli lesz.
Aggódó pillantást vetek Seraphim felé. Úgy tűnik, már nem bírja sokáig, attól félek, mindjárt elájul a szorítástól... vagy valami rosszabb történik vele. Miért nem tesz már valamit? Hisz ő az erősebb közülünk. Több mint ezer éves. Tényleg tőlem várja, hogy cselekedjek? A robbantás, amire az előbb célzott, vele is végezne. Vagy talán CSAK vele. Nem merek kockáztatni. De így viszont úgy érzem, cserben hagyom. - Nem tehetem... - közlöm a kulcsot követelő nővel. Nő egyáltalán? Vagy a látszólagos feminim külső csupán arra szolgál, hogy emberibbnek tűnjön? Beolvadjon? - Az a dolgom, hogy megőrizzem - jelentem ki közel sem olyan határozottan, mint szeretném, és a következő pillanatban már elő is libben az említett tárgy a zsebem rejtekéből. Kapnék utána, de már hasztalannak tűnik. Így hát ösztönösen azt teszem, amit Raph várt tőlem: robbantok. Az átkot a lovas lába felé küldöm, remélve, hogy elég lesz az eltereléshez, és talán a boszorkánynak sem okozok ezzel végzetes sérülést. Aztán előre ugorva megmarkolom a kulcsot, és futásnak eredek vele...
CODAGE PAR AMATIS
Elisabeth Saltzman
Elszívó boszorkány
másból nyeri a mágiát
163
C szint: Kalmithil
D szint: Lamia
Ez az én történetem :
✩ Oh, she's sweet but a psycho
That's the thing about magic;
you've got to know it's still
here, all around us, or it just
stays invisible for you.
It's strange what desire will make foolish people do
Nimue érdeklődve hallgatta a kisboszorkány reakcióját, felvont szemöldökkel, egy csepp kíváncsisággal megfűszerezve, majd ahogy ez jött, úgy tűnt el az arcáról. Végtére is mindegy volt, mi volt a terve az ősinek, a lány nem állt készen rá – nem volt hozzá talán elég ereje, vagy bátorsága, netán egyik sem. Inkább arra fordította figyelmét, hogy a pengékkel szorosabban fogja a férfi torkát. A vére vékony csíkban folyt végig a nyakán, de nagy kárt nem okozott. Még. Hisz bár azt mondta, nem akar vérontást, de nem ígérhette, hogy senkinek sem esik bántódása, amennyiben nem készségesek vele szemben. A lány hazugságát hallva átsuhant az arcán egy újabb mosoly. Tényleg nem akart harcolni, sem időt húzni. Mondhatni idő szűkében volt. Vissza kellett érnie időben a társaihoz, ahogyan megbeszélték. Igaz, addig volt még néhány óra, de nem akarta a véletlenre bízni a dolgot. - Modortalan vagyok, ugye? A Háború vagyok. Bár néhány feljegyzés szerint az egyik alternatív nevem Nimue. Nem tudom, kielégítő volt-e a válasz, de elég a mellébeszélésből. Add át a kulcsot, boszorkány! Nálad van, érzem a belőle áradó energiát – Közölte hideg hangszínnel, miközben a barna haja is lassan átváltott hófehérre. Kezdett némileg idegessé válni, ezt pedig a férfi sínylette meg, akinek a torka körül talán még inkább szorult a képletes és fizikális hurok is. A lányra fókuszált közben, a tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. Aztán az erejét használva a kulcs előbukkant onnan, ahová Lizzie rejtette. Fénylett, akár csillag az égen. - Utoljára kérem: add oda a kulcsot. Az enyém. – Sziszegte.
// Seraphim leadásra került, így a kalandot ketten fejezzük be - kérlek, amint tudsz, írj, nem baj, ha késel vele, tekintettel a helyzetedre. //
Bizarr ez az egész helyzet, a semmiből feltűnő kulcs, a lovasok és a világ vége gondolata... Bizarr és ijesztő, és bár sok mindent tapasztaltam már rövid életem során, ez minden eddigit felülmúl, ezért azt gondolom, valóban ez volt a leghelyesebb, amit tehettem, hogy elszöktem otthonról. Egy kicsit mégis bűntudatom van amiatt, hogy ha erre a szüleim rájönnek, valószínűleg aggódni fognak. Nem is kicsit. De hát aggódnának egyébként is. Ezekkel a kulcsokkal nagy felelősség hárult ránk, úgy értem, minden őrzőre, és már az első pillanattól egyértelmű, hogy ez nem lesz veszélytelen küldetés. Szóval... remélhetőleg tényleg Raph mellett vagyok a legnagyobb biztonságban. Azt mondjuk továbbra sem sokan tudják, hogy egy megbűvölt gyűrű köt össze az ikremmel, ami baj esetén visszahozhat az életbe bennünket... bár még sosem próbáltuk ki, hogy valóban működik-e. Kai Parker miatt készítettem őket, de a mi életünkben sosem tudni, mi jön.
- Tehát ez az egész az aljas terved része volt? - kérdezem felszegett fejjel, enyhe rosszallást színlelve, mégis pici szégyenlősséggel. Igyekeznék lazán fogadni a pasi közeledését, flörtölését, vagy bármi is legyen ez, mert alapvetően nagyon is tetszene, de... néha tagadhatatlanul zavarba hoz a gondolat, hogy kábé százszor annyi éves, mint én, és nagyjából ugyanennyiszer tapasztaltabb is... minden téren. Ennél fogva valószínűleg csak szórakoztatónak találja az ártatlanságomat, és ez tulajdonképpen csak játék a számára...
Az egyik pillanatban még egymást ugratjuk – ha nem is teljesen gyanútlanul, mert már az érkezésem pillanatától fogva volt egy fura érzésem - , aztán meg minden úgy összekuszálódik. Az idegen vörös hajú nő, mint a rongybabákat, úgy dobál bennünket két felé, és egy pillanatra Kai jut eszembe, hogy mennyire tehetetlennek és védtelennek éreztem magam vele szemben. Ezt erősíti bennem Seraphim korábbi kijelentésének visszhangja is, hogy még évek kellenek, hogy elég erős legyek, és amikor futásra biztat, azzal még tovább táplálja ezeket az érzéseket. Mégsem menekülök, magam sem tudom, miért.
- Az... oltárral? Na jó, Te tuti megőrültél - ingatom a fejemet elképedve, kikerekedett szemekkel. - Vagy csak simán meg akarsz halni? Nem az előbb mondtad, hogy “évek kérdése”? - emlékeztetem rá, hogy én ehhez még nem vagyok elég jó. Ha a robbanás sikerülne is, az számára is csúnya véget érne, attól tartok.
- Baráto...? A kulcs? - akadnék meg a megfogalmazáson, aztán egy éles kanyarral elengedem ezt a témát. Erre nem ez a legalkalmasabb pillanat ugyebár. - Az nincs nálam - hazudom szemrebbenés nélkül. - Elrejtettem, amint New Orleansba érkeztem. A hang azt mondta, védjem meg, szóval így tűnt a legjobbnak. De talán elárulom, hol van, ha te elmondod, mi a terved vele. És egyáltalán ki a fene vagy? - Most komolyan. Azt mondja, nem akar harcolni, de mégis azzal indított, hogy három métert hátra hajított, majd egy késsel fenyegeti Raphit. Tippelhetnék, hogy valamelyik lovas, de nem barkochbázni akarok, hanem válaszokat. Ez a szitu már amúgy is épp elég zavaros.
CODAGE PAR AMATIS
Elisabeth Saltzman
Elszívó boszorkány
másból nyeri a mágiát
163
C szint: Kalmithil
D szint: Lamia
Ez az én történetem :
✩ Oh, she's sweet but a psycho
That's the thing about magic;
you've got to know it's still
here, all around us, or it just
stays invisible for you.
It's strange what desire will make foolish people do
A nő tekintete érdeklődővé vált, ahogy Lizzie közelebb lépett hozzá. Hosszabban elidőzött a boszorkányon a pillantása, és mintha felfedezett volna pár titkot benne, arcjátéka kíváncsivá vált. Nem sejtette, miről beszélnek azok ketten az oltár kapcsán, de nem is foglalkoztatta különösebben. Az Őrzőben rejlő potenciál lekötötte a figyelmét. - Odaadom a barátodat, ha te is odaadod a kulcsot. - Ennyit felelt végül, és hogy Seraphim ne mocorogjon annyira, szorosabbra fogta a pengék közt a torkát. Ikerkardjának éle felsebezte az ősi boszorkány nyakán a bőrt, de nem vágott mélyre. Nem állt a nő szándékában a vérontás, bár a Lizzie-ből áradó aura valahogy azt a hatást keltette, nem fogja kevesebb áron megszerezni magának a kulcsot. - Nem kívánok harcolni veletek - szögezte le egyből, felkészülve rá, hogy mégis megtegye, ha bármi gyanússal próbálkozna valamelyikük.
- Akkor milyen ürüggyel taperolnálak? - Megjátszott ártatlansággal vonom meg a vállam, de mivel nem úgy tűnik, hogy annyira zavarná a karolásom vagy különösképpen undorodna tőle, így elégedetten elkönyvelem, hogy neki is hiányoztam. - Én? Kétség kívül. Te? - Rövid hatásszünetet tartva ingatom a fejem. - Évek kérdése. - Inkább tovább ugratom, minthogy beismerjem, tehetségesnek tartom. Ahhoz még nem puhított el kellőképpen a hiánya, de tény, hogy egész jó úton járok. A mosoly kiszélesedik az arcomon, ahogy visszaidézi az első találkozásunkat, aztán a nőt megpillantva egészen elkomorodok. Nem kell túl nagy varázserővel rendelkeznem ahhoz, hogy innen is érezzem, mennyire nem emberi. Már épp magam mögé parancsolnám Lizt, amikor egyetlen pillanat alatt kisodródik a karomból. A nő gyorsasága meghökkent, mire mozdulnék, két penge zárja közre a torkom, az idegen aura pedig kényelmetlenül belesimul a gerincembe. - Azt hiszem, ez a tökéletes idő arra, hogy elfuss - közlöm a lánnyal, már a következő lépésemet tervezgetve közben. Egész biztosan fel tudnám tartani az idegent addig, míg Lizzie elég messzire jut, ám hogy utána pontosan mihez tudnék kezdeni vele, abban már kételkedtem. Habár feltett szándékom volt biztonságban tudni a kis boszorkányt és azt a valamit, amit annyira őrizgetett, de a vibráló auráját érezve ösztönösen elmosolyodom. - Emlékszel rá, mit csináltunk az oltárral? Igazán kipróbálhatnád most is. - Még ha tartanék is tőle egy egészen kicsit, hogy a nő helyett az én fejemet robbantja le, nem igazán látszik rajtam. Teljes nyugalommal kacsintok Lizre azon töprengve, vagyok-e elég gyors, hogy kibújjak a pengék alatt, vagy előbb nyisszantják le a kardok a fejem.
Felvonom a szemöldököm a szavaira, majd a fejemet ingatom. Még hogy bájos! Ezt ő sem gondolja komolyan. Mármint egy képeslapon valószínűleg jót mutatna, de így élőben...? A szél a legrosszabb, azt hiszem.
- ÉN nem szóltam időben?! - kérdezek vissza enyhe felháborodást mímelve. Igazából szórakoztat a párbeszédünk, jelenleg éppen eléggé ahhoz, hogy könnyebb legyen elviselni ezt a fagyoskodást. - Cch! Mondhattad volna, hogy sarkvidéki időjárásra készüljek, mielőtt elindultam - csóválom ismét rosszallóan a fejemet. Persze hamar megenyhülök - szó szerint is, meg mindenhogyan – amikor fél karral átölel. Így azért nem is olyan rossz.
- Azt mondod, együtt legyőzhetetlenek vagyunk? - elvigyorodom. Valójában nemigazán hiszem, hogy így volna, de attól még tetszik a gondolat. Olyan... Bonnie és Clyde-os. Leszámítva, hogy az ő történetük nem végződött túl szépen, úgyhogy talán nem ártana jobb hasonlatot keresnem.
- Hmm... a lakásodon... Jóval kellemesebben hangzik, mint idekinn bárhol, vagy... például egy templom üres padján... Az utóbbi túl veszélyes és kiszámíthatatlan - nevetem el magam. A mosoly azonban hamar az arcomra fagy, amikor megpillantom a vörös hajú nőt. Nem csinál semmit - egyelőre - csak ott áll, valahogy mégis fenyegetőnek tűnik. Magam is átkarolom Seraphimot, ezzel is közelebb préselődve hozzá. A következő pillanatban mégis úgy szakít el tőle egy erősebb széllökés, akár egy tollpihét. Egy oszlopba kapaszkodva éppen hogy csak sikerül megtartani az egyensúlyomat.
- Cseréhez? Mégis miről beszél? - értetlenkedek. Sejtésem persze van, de próbálom az időt húzni, hátha kiötlök valami okosat. - Engedje el! - teszek feléjük egy óvatos lépést. Nem akarok rögtön fenyegetőnek tűnni, a levegő mégis azonnal vibrálni kezd körülöttem.
It's strange what desire will make foolish people do
A macska-egér játék drasztikus hirtelenséggel ér véget, mikor a következő lámpaoszlop hóra vetített fénygömbjében magas, vékony női alak jelenik meg. Egyenesen a párossal szemben áll, egyetlen szempillantás alatt került oda a semmiből. Régies ruhái más kort idéznek, nem úgy tűnik, mintha hiányosnak ható öltözete ellenére különösebben zavarná őt a hideg; lángvörös haja dús hullámokban omlik szét a vállán. Csak áll ott és a párost nézi, türelmesen várja, hogy észrevegyék és nem tesz semmit, mellyel - jelenléténél jobban - felhívhatná magára a figyelmet. Akkor sem mozdul, ha észrevették. Kihívó tartása mintha azt üzenné: itt vagyok, nézzetek meg jól, hogy aztán a következő pillanatban ismét eltűnjön a szemük elől. Egyetlen pislantás az egész, és már mögöttük áll. Lizzie erős széllökést érezhet, mely eltépi őt Seraphimtól - ha nem elég ügyes, könnyen el is csúszhat a hóban. Az ősi boszorkányt vele ellentétesen hátrafelé rántja egy erő, és mielőtt ficánkolni kezdhetne, hűvös penge nyomódik neki a torkának. A nő hátához rögzített ikerpengék ezúttal az erős kezekben vannak, pengéjük laza x-et formáz, köztük Seraphim torkával. A nő azonban egyetlen pillantásra sem méltatja a fogságba ejtett férfit, végig a lányon pihenteti a tekintetét. - Mit szólnál egy cseréhez, kedves?
Kemény napok, hetek, hónapok állnak mögöttem, és talán még magamnak sem merném beismerni, mennyire hiányoltam közben Liz mosolyát. Mindig olyan életvidámnak, derűsnek mutatja magát - ez az ösztönös törekvés a boldogságra belőlem az évszázadok során valahogy kikopott. Noha kettőnk közül ő az elszívó, mégis az együtt töltött nyár alatt - és még azóta is - gyakran érzem úgy, hogy valójában én táplálkozom az ő erejéből, ő a kapaszkodóm akkor, amikor képtelen vagyok megtenni több lépést már ezen az úton. - Igen? Szerintem bájos. - Elégedetten pillantok körbe a határozottan hátborzongató tájon, hogy aztán ártatlan vigyoromat a lányra villanthassam. Csak idegesíteni akarom, teljesen biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem normális ekkora hó New Orleansban. - Ugyan, ha ennyire vágysz rá, hogy rád terítsem a kabátom, előbb kellett volna szólnod... Le nem venném a dzsekim ebben a hidegben - Fázósan összébb is húzom magamon az említett darabot, bár a borzongása láttán azért mégis csak átsuhan a fejemen, hogy magamra szabadítok egy tüdőgyulladást és a kabátomba bugyolálom, mielőtt cuki jégszoborrá fagy mellettem. Már épp azon vagyok, hogy felhozzam a furán viselkedő lámpák jelenségét, mikor megszólal. Közelebb húzódom hozzá és átkarolom a vállát, ha hagyja, fél karral odahúzom magamhoz. - Héé, megszakadna a szívem, ha azt hallanám, hogy elfelejtetted az átkokat, amiket a nyáron tanítottam. Márpedig azok ismeretében, egy ősi boszi mellett mégis ki lenne elég ostoba ahhoz, hogy megtámadjon? - Őszintén szólva fel tudnék vázolni néhány ötletet, de mivel az a célom, hogy megnyugtassam Lizt, egyelőre nem teszem, inkább finoman dörzsölgetni kezdem a távolabb eső felkarját, hogy némi rögtönzött meleget csiholjak belé a lelki bátorításon túl. - Mindjárt a lakásomon vagyunk. Addig tartsd rejtve... - Nem konkretizálom, mire gondolok, a karomat viszont szorosabbra fonom körülötte és a lépteimet is kicsit sietősebbre igazítom. Egyáltalán nem tetszik az elénk táruló utcakép, minél előbb fedezékbe akarok érni a lánnyal, meg a fura varázstárggyal, amit rejteget.
Kezdőlap
••• 
A dolgok kezdenek kicsúszni a kezeim közül. Nagyon. Szó szerint is, meg mindenhogy. Hisz Seraphim veszélyben van Nimue kezei között, a kulcs pedig épp kiröppen a zsebemből, és hirtelen úgy érzem, mindent elveszítek, ha nem teszek valamit. Így hát cselekszem. Abban reménykedem, hogy a robbanás épp elég előnyt ad Raphinak ahhoz, hogy megvédhesse magát, de így is bűntudatom támad, ahogy őt hátra hagyva menekülök. De úgy érzem, nem tehetek mást. Ezt kell tennem. Megvédeni a kulcsot. Hiszen a hang ezt mondta, de egyébként is logikusnak tűnik: Mivel az Apokalipszis egyik lovasának kell, egyértelműen bajt jelent, ha megkaparintja. 
//
••• 
//
