Négy alak jelent meg a reggeli szürkületben. A borússzürke égből kövér pelyhekben hullani kezdett a hó, tömött, fehér páncélba borítva a pusztát. Bármerre mentek, a szokatlanul zord idő követte őket; lépteik nyomán jégbe fagyott az egész világ. A lovasok tisztes távolságra megálltak egymástól. Egy darabig nem lehetett mást hallani a távolban elsuhanó autók neszezésén túl. - Mindenki megszerezte? - kérdezte egyikük, egy karcsú, női alak lobogó, élénk vörös hajjal, mely a csatamezőn megsebzett, vérfürdőbe fulladt holtak képét idézte fel. Nimue volt ő, maga a Háború. - Ti is éreztétek, nem? - vágott vissza a Betegség, egy vékony, sápadt alak, kinek beesett arcán torz mosoly ült, és akire a történelem Júdásként emlékszik. A Mikaelson fivérekbe elzárt, különös erő attól a perctől hívta, vonzotta őket, hogy az átok megtört és kiszabadultak fogságukból. Kiszakítani Sivár egy-egy részét a vámpírok testéből nem volt nehezebb, mint levegőt venni ezen a hűvös, decemberi hajnalon. - Indulhatnánk már? Ez a hely kibaszott lehangoló - Mindhárman a Halálra néztek, a magas, jóvágású férfira, de Hydra nemtörődöm szórakozottsággal forgatott az ujjai közt egy ezüst gyűrűt, amit a legutóbbi kalandjából szerzett. Az Éhínség csak nevetett és hátradobta hosszú, göndör, fekete haját. Helah nem kívánt belefolyni a társalgásba, mielőbb indulni akart. Ellopott kincsei szólongatták. - Akkor menjünk - vette át a szót ismét a Háború. - Éjfélkor, ugyanitt. A lovasok összenéztek, hosszú, mély pillantást váltottak egymással. Arcukon eltökéltség, várakozás és türelmetlenség ült. - Ne késsetek - tette hozzá Nimue, ám ekkor már teljesen egyedül ácsorgott a kietlen síkságon.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."