Az alattomosan hátulról támadó alak, ahogy Lizzie is ráébredhet, Seraphim, aki úgy tűnik, eljött egészen a lány elé, csak hogy biztonságban tudja - a kis boszorkánynak mégis olyan érzése lehet, hogy határozottan nem a férfit látta és érezte az imént, hanem valaki mást. Még ha hajlandó is beadni a derekát, hogy tovább induljanak kettesben az utcán, az érzés, hogy valaki figyeli, ugyanúgy vele marad, noha az ősi boszorkány jelenléte talán tompíthat túlfeszített érzékein.
Az utcalámpák vibrálni kezdenek, ahogy elvonulnak alattuk, ami egy idő után szemet szúrhat mindkettejüknek. A sárga fények mindig akkor zizegnek be, mikor Lizzie elsétál a fénygömbjük alatt. Enyhe, fagyos szél támad olykor, havat és egy női hang kivehetetlen, hátborzongató susogását hozva magával. Mintha a hőmérséklet percről percre lejjebb zuhanna, ahogy egyre mélyebbre érnek New Orleans utcáin. A veszély érezhetően körülöttük van, egyelőre mégsem mutatja magát azt az érzést keltve, hogy a páros teljesen egyedül van.

- Ouch, ouch, ouch! - szisszenek fel, ahogy barátinak szánt üdvözlésem közepén Liz váratlanul megragadja a csuklóm és csavar rajta egyet. Kissé rogyasztva oldalra dőlök, hogy ellen tudjak tartani és ne törje ki tőből a karom, pillanatnyi, fájdalmasnak ható sziszegésem ellenére azonban rögvest szétolvad egy széles és látszólag nagyon is elégedett mosoly az arcomon. - Szép csavar! Nem vagy egy kicsit paranoiás? - villantom rá legelbűvölőbb görbületemet, kicsit sem leplezve, mennyire örülök, hogy viszont láthatom - ahogyan annak is, hogy ilyen ügyesen reagált váratlan közeledésemre.
Röpke pillantással és erőtlen gesztussal jelzem, hogy visszahúznám a karom, ha engedi, és kiegyenesedve leporolom a kabátomról a havat, ami a várakozás közben temetett be.
- Szia, nyuszi. Jó újra látni. Habár vannak kétségeim afelől, jó ötlet-e ilyenkor egyedül mászkálnod a városban... - Tétován ingatom a fejem, majd zsebre dugom a kezem és állammal előre bökök az utcán, jelezve, folytassuk a sétát, elkísérem. Hogy mióta várok rá és honnan tudtam, hogy most jön, arról talán nem is feltétlenül kell minden részletet tudnia.

Legutóbb, mikor Elisabeth Saltzman New Orleansban járt, még tombolt a nyár. Talán még élénken éltek benne a néhány hónappal ezelőtti nyaralásának emlékei, bőrén érezhette a forróságot, ami kifejezetten jól jött, mikor a városba megérkezve térdig süllyedt a hóban. Ugyan Mystic Fallsban született és ott is töltötte élete nagy részét, mégsem emlékezett rá, hogy New Orleansban normális lenne, ha ennyi hó esik. Vagy egyáltalán hó esik.
A nap már jócskán lement, mire Mystic Fallsból ide ért. Ha három titokzatos kulcs jelenik meg a családod tagjainak, az nem igazán szokványos dolog még a te egyébként sem szokványos családodban sem. Lizzie hiába próbálta azonban felvetni az anyjának, hogy kérdezzék meg Seraphimet - hiszen ki más tudhatna többet titokzatosan megjelenő kulcsokról, mint egy majd ezer éves boszorkány? -, Caroline hallani sem akart róla, hogy holmi ősi boszorkányokat kergessenek a világ másik felén a szeretet ünnepén, a család ünnepén, egyébként meg ki az a Seraphim és az ő lánya miért áll szóba idegen, túlkoros férfiakkal. Így hát Lizzie-nek nem volt más választása, mint ikertestvére fedezésével vagy anélkül, de a családi ebéd után meglógni a házból.
És most itt volt. A hó tömött pelyhekben szállingózott a sötét égből, miközben a teljesen kihalt utcán sétált. Az érintetlen fehérség ropogott a talpa alatt, lehelete meglátszott a dermesztő hidegben. Az utcalámpák gyér világítása ijesztő árnyékokat festett körülötte a házak, épületek falára. Bármerre nézett, senkit sem látott maga körül. Csend és hó fogadta.
Talán csak a borzongató környezet miatt, de végig úgy érezte, hogy figyelik. Mintha égették volna a tarkóját a láthatatlan szemek, ahogy a nála lévő kulcs is enyhén izzott; ujjaival ösztönösen kereste annak melegét. Ahogy jobbra-balra szlalomozott a pillantása az utcán, az utcalámpa fénye, mely alatt épp elhaladt, enyhén pislákolni kezdett. Ha ez nem is vonta magára a figyelmét, az mindenképpen, hogy a szeme sarkából egy alakot vett észre az utca túloldalán. Magasnak tűnt és vörösnek, talán nőnek, ám mire odakapta a fejét, senki sem volt ott. Minden kihaltnak látszott.
Ekkor egy kéz megragadta a vállát a háta mögül.