Négy alak jelent meg a reggeli szürkületben. A borússzürke égből kövér pelyhekben hullani kezdett a hó, tömött, fehér páncélba borítva a pusztát. Bármerre mentek, a szokatlanul zord idő követte őket; lépteik nyomán jégbe fagyott az egész világ. A lovasok tisztes távolságra megálltak egymástól. Egy darabig nem lehetett mást hallani a távolban elsuhanó autók neszezésén túl.
- Mindenki megszerezte? - kérdezte egyikük, egy karcsú, női alak lobogó, élénk vörös hajjal, mely a csatamezőn megsebzett, vérfürdőbe fulladt holtak képét idézte fel. Nimue volt ő, maga a Háború.
- Ti is éreztétek, nem? - vágott vissza a Betegség, egy vékony, sápadt alak, kinek beesett arcán torz mosoly ült, és akire a történelem Júdásként emlékszik. A Mikaelson fivérekbe elzárt, különös erő attól a perctől hívta, vonzotta őket, hogy az átok megtört és kiszabadultak fogságukból. Kiszakítani Sivár egy-egy részét a vámpírok testéből nem volt nehezebb, mint levegőt venni ezen a hűvös, decemberi hajnalon.
- Indulhatnánk már? Ez a hely kibaszott lehangoló - Mindhárman a Halálra néztek, a magas, jóvágású férfira, de Hydra nemtörődöm szórakozottsággal forgatott az ujjai közt egy ezüst gyűrűt, amit a legutóbbi kalandjából szerzett. Az Éhínség csak nevetett és hátradobta hosszú, göndör, fekete haját. Helah nem kívánt belefolyni a társalgásba, mielőbb indulni akart. Ellopott kincsei szólongatták.
- Akkor menjünk - vette át a szót ismét a Háború. - Éjfélkor, ugyanitt.
A lovasok összenéztek, hosszú, mély pillantást váltottak egymással. Arcukon eltökéltség, várakozás és türelmetlenség ült.
- Ne késsetek - tette hozzá Nimue, ám ekkor már teljesen egyedül ácsorgott a kietlen síkságon.