Sok minden történik körülöttem. A felhők gyülekeznek a fejem felett, zivatart ígérve, és egyszerűen nem tudom, miképp ragadhatnék gyeplőt, vehetném kezembe az irányítást. Aggódom a bátyám miatt, és a nővéremmel sem stimmel valami, anyánkról meg ne is beszéljünk.
Mégis itt ülök az ágyamon, görcsösen szorongatva egy nyamvadt borítékot. Kezeim remegnek, ahogy feltépem. Olvasok. Nézem a betűket, de egyetlen szót leszámítva semmit nem vagyok képes felfogni a leírtakból.
Felvettek.
Mióta beadtam a jelentkezésem, mióta elintéztem mindent az ösztöndíjjal kapcsolatban, azt hittem, életem legjobb napja lesz ez. Napokon át izgultam, éjjeleket voltam fent B, C meg akár D tervet is készítve arra az esetre, ha a LA-nek nem kellek. Ott a legjobb a művészeti képzés. Olyan professzorok tartanak előadást, akiknek „unalmas” jelzővel gyakran illetett könyvei, mind a polcomon roskadoznak, s egy-egy közülök már meg is viselődött, annyit volt nyitogatva.
Elindul az első könnycsepp. A falhoz sétálok, leülök mentén a földre és neki vetem a hátam. Behunyom a szemem, mert csak arra tudok gondolni, a zöld fal túloldalán van valaki. Valaki, aki nincs jól, valaki, akivel dolgok történtek, amiket rajtam kívül talán senki más nem ért meg. És szüksége van rám.
- Mégis hogy tudnám őt itt hagyni? – halkan suttogok, felnézve a vállamat érintő kéz tulajdonosára. Ő volt egyedül beavatva az én majdnem magán akciómba. Az anyám. Mert én meg nélküle nem tudok létezni.
- Tudom, ő is ezt akarná, nem lenne önző, hagyna elmenni, de…. nem – azzal az elánnal gyűröm össze az álmomat jelentő papírt, és hajítom a szemetesembe. Nem leszek önző, sose voltam, és nem fogom itt hagyni a trutyiban a testvéremet. Biztos lesz lehetőségem máskor is… mikor minden rendben lesz. Még ha nem is az LA egyetemen.
- Mindig is féltékeny voltam rátok kicsit – ül le anya mellém mosolyogva, és a hátam simogatja közben.
- Ugyanakkor büszke is vagyok. Ez a feltétel nélküli szeretet, a tény, hogy képes vagy bármikor magad elé helyezni őt, és tudod…. kétséged sincs afelől, hogy ez fordítva is így működik… az ilyen nagyon ritka, hisz nézz meg minket. A nővéremet évek óta nem láttam, az öcsém meg inkább szemen köpne, mióta a nagyiék meghaltak… Ígérd meg nekem, hogy veletek az sosem fordul elő… történjen bármi, ne felejtsd el, micsoda Caleb neked, rendben? – biccentek, bár kétkedve, mert egyszerűen nem értem. Magukat a szavakat természetesen igen, csak a mögöttük rejlő gondolatokat nem. S ahogy édesanyám kezéhez nyúlnék, ő egyből el is rántja azt, felállva mellőlem.
- Ácsi kisasszony, azért mindent neked se kell tudni – kacsint, mosolyog… én viszont gondolatolvasás nélkül is látom, mennyire nem volt ez őszinte.