- Koncentrálj – s koncentrálok is én, amennyire csak tőlem telik, de az a rohadt gyertyatartó még csak meg se moccan.
- Faszság… figyelj már? Öreg vagy. Nem lehet, hogy összekeverted ott a betűket, én meg nem is vagy olyan…. kamakármicsoda? – mi másra tudnék gondolni? Nem akarom megkérdőjelezni őt. Nagy boszorkány, erre már rájöttem, mert egy csomó szerencsétlen felkeresi, meg a nyamvadt gyülekezetnek is folyton ontja az igét, de ember… tévedhet.
- Kicsivel több tiszteletet kisasszony. És nem… kizárt dolognak tartom, hogy tévedjek… volt szerencsém hozzád hasonlóval – fájdalmas pillantást lövel a falon lévő hatalmas bekeretezett képre, ahol egy boldog család vigyorog. A szememet forgatom, és hátra dőlök a kényelmes székben, mert a nosztalgiához nekem egyáltalán nincs kedvem.
- Az élet szar… elvesz tőled dolgokat… van, hogy úgy, hogy egy pillanatra se élvezheted, van, hogy kibasznak a kukába, mint egy ócska, megunt, selejtes dolgot. De… ez van – talán itt döntöttem el, hogy Bryan Tracy nyomdokaiba lépve, motivációs idiótaként fogok meggazdagodni, de találtam szerencsére jobb melót, így nem kellett erre fanyalodnom.

A hely kong az ürességtől, bár az utóbbi napok megfigyelései alapján, a nyitvatartási időben sem más a helyzet. Tény, az antikváriumok nem élik fénykorukat egyáltalán, de jól ellehet dugni dolgokat, ezt meg a nem túl eszes pojáca is tudta, aki kibérelte a helyet, hogy próbálja eladni a lomját. Nem, ami nekem kell, az bezzeg nem eladó, és már itt sincs, ami azt illeti.
Leülök szépen a fotelbe, amire ráférne némi VD-40, viszont a nyikorgása hót biztos ráhozza a frászt az illetőre, aki hamarosan betéved a nyitásra készülve.
- Még zárva vagyunk – hallatszik is nemsokára a várt hang, keményen, mégis értetlenül. Betörésnek nyoma sincs, akkor én, hogy kerülhettem be, ugye? Megvannak a kis trükkjeim, és az alkalmi főnököm is megmondta, tolvajként még jövőm is lehetne. Kár hogy ez engem nem mozgat meg. És úgy voltaképp semmi. Alkalmi melókból élek, eltűntetek ezt-azt, jobb belátásra bírok másokat, felárért cserébe pedig versenyeket is megbundázok, ha kell. Kipróbáltam tűnékeny életem során a McDonaldsot is – mert hát a jövő ott kezdődik -, de kénytelen voltam rövid időn belül búcsút venni, miután a kedves vendég torkán akasztottam meg a rendelt burgerét. Igen, türelem… na, az, ami nekem nincs. Meg lojalitásom sem, mivel amint lehetőségem lett rá, meg is pattantam anyám mellől, kiirtva magamról alkotott utolsó emlékmorzsáját is. Szoktam néha ránézni ennek ellenére.
- Ne is fáradozz azzal, hogy kinyitsz… mindketten tudjuk, felesleges – negédesen mosolygok, és nézem végig, ahogy az ember férfi ereiben meghűl a vér. Tudja, ki vagyok. Számított rá, hogy valaki felkeresi, csak nem sejtette, hogy hozzám lesz szerencséje.
- Joseph, Joseph… pedig én tényleg kedveltelek – nyomom meg a három szót, csalódottan ingatva a fejem, lassan kelve fel helyemről, s lépdelek felé.
- Csak még pár nap….
- Miiiiiindig, miiiiindig csak a haladék – forgatom meg a szemem, nagyot sóhajtva.
- De tudod, Joseph… a dolgok nem így működnek, a határidő pedig határidő – ezzel egy időben a falon függő kardok egytől egyig rá szegeződnek, mintha állna mögöttük valaki, én pedig keselyűként körzök körülötte.
- Talán nem kellett volna tegnap is kurvázni – ragadom hirtelen az állát, kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen. Ilyenkor mindig elgondolkodok, vajon mit láthatnak benne, amitől ennyire lesápadnak? De most foglalkozok ezzel sokáig, mint egy rongyot, lököm el, hogy aztán a földre érve, már egy tűpárnára hasonlítson.
Kilépve a kis boltból, ki is veszem az autómból az ELADÓ feliratot tartalmazó plakátot, jelenlegi főnököm elérhetőségével, és ráhelyezem az üzletre.
- És még élvezted is… gratulálok – szólal meg egy hang, közvetlen mögöttem. A gúny már szinte mar, az a vontatott taps pedig feljebb tornássza a vérnyomásom, így szikrákat szóró tekintettel fordulok meg, hogy megnézzem, kit kell az előbbi férfi sorsára juttatni.
De lemerevedek egy kósza pillanatra, talán kicsit meg is illetődök. Nagyon jól tudom, ki ő… az anyámnak igaza volt… ezt megérzi a féldémon.
- Szóval tényleg létezel, kár… - döntöm oldalra a fejem, amint visszanyerem a hangom, a lélekjelenlétemmel együtt.
- Örvendtem, pá édes – még egy puszit is küldök felé, mielőtt beülök az autómba. Indítok, a motort egyből felpörgetem, és meg sem állok a lakhelyemig.