To: Anie'

Éreztem azt, miszerint boszorkány, s ez mindennél jobban felkeltette bennem a gyilkos ösztönöm. Persze, akadtak kivételek, akikkel úgymond együtt tudtam dolgozni, de mindenki más felkerült a „megöllek” listámra. Ritkaságnak számított ugyanis, ha szövetkezésbe kerültem velük, főként, miután egy teljes koven sikeresen félreállított, így persze, nem volt csoda a bizalmatlanságom az irányukba. Meg amúgy is... természetfeletti lények, én pedig valamilyen módozatban vadásznak minősültem, tehát reálisan igen, nos a fejüket szerettem volna trófeának a szekrényem tetejére. Így voltam a mostani lánnyal is, aki ki tudja mióta él, de nem lehetett kezdő, tekintve, hogy kivédte a nyilacskámat.
- Ha jobban hangzik a számodra, akkor lehetsz a halottam is. - Incselkedtem vele, miként jól esett a szórakozás okozta öröm. Volt benne valami igazán egyedi, ami miatt nem állhattam meg azt, hogy erre ne válaszoljak neki vissza valamit. Tehát megtettem, s most örömmel fürkészhettem a reakcióját, miszerint mit is reagál minderre.
- Miből gondolod, hogy nem? - Érdeklődöm, felvont szemöldökkel. Naiv, ha azt hiszi legyőzhet. Nem egy mai vámpír vagyok, hanem lassacskán ezer éves, ami igazán soknak számító. A kor pedig tagadhatatlanul előnyökkel jár. Megtanulod elsajátítani a magad részére a fájdalmat, s megismerkedhetsz mindenféle szituációval, főként, ha egy szánalmas kis boszival sodor össze a sors. Milyen ironikus is, miként nekem mostanában csak velük van dolgom.. mi ez nálam? Valami átok?
- Nem is akarom, hogy egyből meghalj... - Jegyzem meg halkan, ahogy figyelem őt. Kitépi magából a nyilat, azért kár, hogy nem nyöszörög... - Csalódott lennék, ha hamar távoznál. - Teszem hozzá még vigyorogva, ahogy végül ellépek tőle a megjegyzett mondatom után. Szépen végig csúszik a földön, míg én magán a válaszon töprengek. Vajon mi lenne erre a megfelelő reakció, vagy netán lépés? Nem akarom leleplezni magam, de azt sem akarom, hogy... ne tudja.
- Túl öreg vagyok ahhoz, hogy egy magadfajta árthasson nekem.. - Fürkészem a vonásait, s ezzel minden egyes rezdülését. Valahogy fura volt, hogy minderre nem lép, nem támad, s meg sem rezdül. Miért nem teszi? Miért csak egyirányú a dolog? Valamit tudna, amit én nem? De azt... hogyan? Pislogva nézem egy darabig, mire megszólal, s ekkor döbbenten meredek felé. Ezt most komolyan megkérdezte? Istenem, gyere le.. Felsóhajtok, a szemeimet forgatva, és visszalépek hozzá, magamhoz fogva egy nyilat.
- Ah, kérlek, kedvesem... - Szabad kezemmel lerántom magamról a csuklyát, felesleges kis kellék, míg a fekete fürtjeimet összeborzolja a szél. - ...boszorkány vagy. - Hajolok le mellé, térdelő helyzetbe kerülve. - Én meg vadász. - Döntöm oldalra a fejem. - Rakd össze a kettőt. Személyesebb indokom nincs hozzád... - Emelem meg a kezem, hogy egy újabb nyilat szúrjak belé, ha csak meg nem állít. Ugyanis, ha megteszi, akkor nem ölöm meg, hisz' lám-lám a mellkasa felé lendítem a kezem. Mily' véletlen?! Oh, dehogy!

To: Anie'

Az éjszaka a végtelen fekete mélységbe ránt, s szinte árnyként olvadok be e palástba. A zord hangulat, a frusztrált légkör, a rideg képek.. -, mind egy-egy megélt helyzet, amely magát a temetőt tükrözi. Lassú, fürge, s kifinomult mozdulatok. Egyszerű, de mégis könnyed játék az, amelyet először az eldobott penge, s majdan másodjára a kilőtt nyíl képez. Újabb párosítás következik, ahogy a nőt figyelem, miközben a zsigereimben érzem, miszerint helyben képes lennék darabokra szaggatni. Azóta a bizonyos visszajövetel óta, nos minden másabbá vált. Intenzívebben reagálok a természetfeletti jelenlétre, százszorta kegyetlenebbül gyilkolom őket, ezáltal nem tűrve meg a létezésüket. Ösztönösen lépek egyet előrébb, s az elhangzott szavak értelmetlenül csengenek a fülemben. Nem válaszolok rá, ahogy meg sem mozdítom az eszközt, így támadásnak semmi nyoma a részemről. Mélyen töprengek, magamba burkolózva. Ügyesen tért ki a penge iránya elől, s egyetlen kézmozdulatával szelte ketté a gyönyörűen elkészített nyilat. Gyors reakcióval rendelkezett, ami egyébként nem lenne meglepő, ha éppenséggel vadásszal állnék szemközt, de egy mezei boszorkány...

A fák sűrűn eltakarták a tópartot, melynek vizén játszi könnyedséggel felcsillant az éjszakai égbolt. A gyönyörűen ezüstös Hold szinte még ki is rajzolódott, míg az ezernyi csillag egy-egy megjelölt, olykor a széltől megrezzent víz hullámaitól függő pontokban ragyogott. A hideg nyirkossá változtatta az időt, és a kései órák szinte jelzésértékűvé tették, hogy jobb lenne nem kint tartózkodni jelenleg. Lassú, megfontolt lépéssel kerültem előrébb, ahogy megfeszítettem a fegyvert.
- Mond csak, készen állsz? - Kérdeztem lágy suttogású, de mégis eltökélt hangon, ahogy a tőlem pár méterre álló nőre pillantottam - Stephanie-ra. - Ha esetleg szeretnél meghátrálni... még megtehetted. - Hangom a végére kissé megremegett, ahogy a felettem lévő peremre tekintettem. Szinte éreztem, hogy megfeszülnek az idegszálaim. Féltem attól, hogy a nyíl eltalálja, s ezzel megsebzem, azaz fájdalmat okozok neki. Sosem akartam volna ártani... számára nem. Túl értékes volt, attól eltekintve, hogy minden körülöttem lévő másik egyed, szinte ellenezte volna e titkos románcot. Az apám, a bátyám...
Jobb kezem ujjai megremegtek a nyílvesszőn, feljebb emelve ekkor a célzási pontot. S amint nem mutatott ellenkezést, nos elengedtem. Hagytam, hagyj süvítsen tova a levegőben, s vágtázzon át egyenesen Steph homloka felé. Tökéletes lövés volt, mint mindig, míg ő... ő kezdőnek bizonyult e téren. Mégis gyakoroltunk. Ő és én... én és ő... az éjszakába olvadva.

A szavak, az ezt követő varázslat, s majdan a fájdalom..
Reflexszerűen rogytam térdre, s az átmeneti gyötrelem egy pillanat múlva köddé veszett. Kizártam, odébb dobva, s a mélységbe lökve. A porba esett ezzel egyaránt az íj, és vele együtt landolt természetesen a nyíl. Gyilkos ösztön csillant fel ekkor az íriszeimben, s mély dühvel telt morgás szökött ki belőlem. Gyűlöltem...
- A végzeted vagyok, kedvesem. - A szavak szinte csengtek a ridegségtől, és a hűvös gyilkolási vágytól. - S mint ígértem... - Álltam fel, meg se rezzenve a fejfájástól. - ...megöllek. - Suttogtam elhalón, s mégis mérhetetlen hévvel. Előrébb léptem egyet, ahogy a tegezből előhúztam a pillanatok tört része alatt egy nyilat, majd a nőt a fának szegeztem. Nem volt több ez az idő, mintsem pár másodperc. S míg a fának csapódást érezhette hátulról, nos addig előröl a gyomrába került egy szépen faragott kis nyíl. Régen is magam készítettem, s most sem volt ez másként. Szinte minden egyes darab árulkodott a gazdájáról -, rólam.
- Szóval... - Hajoltam egészen közel hozzá, ahogy a leheletem szinte a fülét cirógatta. - ...mielőtt lebecsülsz valakit, nos mérd fel az adottságait, az éveinek a számait, és a tapasztalatának a mértékét. Túl elhamarkodottan ne ítélj, boszi. - A csuklyám a lány arcához ért, s amint ez megtörtént, nos rögtönzötten mozdultam hátrébb, míg ő maga lecsúszhatott a talajra, és megküzdhetett a hőn szeretett nyilának fájdalmi érzetével.
Szenvedő alany - futott át az elmémen egy röpke pillanatra, míg senyvedő alakját bámultam az éjjeli sötétségben.

To: Anie'

Évek teltek el a visszatérésem óta, s mégis annyira szokatlan még most is e világ. Maga a létezés gondolata, ahogy szinte végig húzhatom az ujjaimat egy-egy tárgyon, ahogy méterekkel távolabbról is tökéletesen hallok mindent, míg persze, az éjszakai látványkép sem bánthatja az íriszeimet. Érzek felfokozottabban, lélegzem feleslegesen, és újra ösztönlényként tengődhettek. A fajtársaim mellett sétálok el nap, mint nap, s voltaképpen nem kellene őket bántanom, de mindenben a fegyvert látom. Azelőtt másabb volt, hiszen csak emberekre vadásztam, nem felidézve a múltam zálogsorát, de most... e pillanat hevében, nos elfeledtem mindazt, ki voltam. A halotti lét megváltoztató, elgondolkoztató, s eltipró. A túloldalon állni őrjítő érzés, hiszen nem támaszkodhatsz másokra, mintsem magadra. Az egykori szeretteid nincsenek jelen, az életed pedig egy örökké tartó börtönnek tűnik. Elzár a magány, megöl az üresség, és kitép belőled mindent a fájdalmas emlék. Olyan ez az egész, mintha láncra vertek volna, és fogolyként lennél nyilvántartva. Vergődhetsz, ordíthatsz, és küzdhetsz ellene, de... el nem törölhetted. Vele kell élned, bele kell törődnöd, és meg kell szoknod. Tudod milyen az, amikor a halálod után nem kaphatsz megnyugvást? Éreztél már végtelennyi űrt a mellkasodban, melyet semmi sem tölthet be? S mond csak, túlélted volna ép ésszel, ha mindezt megélve visszakerülhettél volna az élők közé? S gondoltál már arra, hogy milyen meghalni?
Álmatlan éjszakák gyötörnek, rémisztő képek üldöznek, s megannyi emlék... emlék villan be az elmémbe, amelyre nem szívesen emlékszem. A kollégium szinte kihaltnak tűnt, ahogy elhagytam, s utamat vettem egy ismeretlen város felé. Újabb vadászatnak néztem elébe, s ezzel egy éjszakának, amellyel megpecsételtem a sorsom. Régen annyival könnyebb volt, ahogy az apám utasításait követve fejlődtem, ahogy a testvéremmel együtt gyakorolhattam, s ahogy esténként titokban találkozhattam azzal, akit igazán szerettem. Könnyedén olvadtam bele a sötétségbe, s rejtőztem el az árnyékok végtelenségében. Lépteket tettem, melyekkel ismeretlen övezetre léptem, s mindaddig meg sem álltam, míg egy üdvözlő tábla, nos arra nem késztetett. „New Orleans” - állt rajta a felirat, s egy ravasz félmosollyal már tovább is indultam.
Utcáról utcára haladtam, ám egyetlen kóbor lélekre sem akadtam. Az áldozatok nem jöttek könnyedén velem szembe, mintsem általában. Vészjósló volt ez a hatalmas csend, amelyet megszokott módon, vihar előtt tapasztalunk. Mégis türelmetlenül mentem tova, átszelve a házak sorait, elhagyva a főteret, és belemászva valami egészen sötétbe. Nem sokkal később, egy temető környékén kötöttem ki.
Áthaladtam a „Lafayette cemetery” felirat alatt, és a közvetlenül nyitott kapuk között. Egy ideig csak a sírok átfogó sorai közt bóklásztam, a neveket bámulván, mintsem egyféle rejtélyt. Figyeltem a néhol megcsillanó ezüstös Holdat a sírkövek felületén, míg máskor az üresség hangját hallgattam. Csupán percek múltak el, s mégis óráknak tűnt az idő. Egészen mélyen szívtam magamba a levegőt, és vettem az irányt egy nem messze álló kriptához. A vámpírgyorsaságomat használva ugrottam fel a tetejére, és szinte hangtalanul landoltam. Megbújtam, lehúzódtam, és guggoló helyzetből hallgatóztam. Semmi... színtiszta hangtalanság, s tökéletes csendesség. Körül pillantottam, míg íriszeim szinte gyilkosan csillogtak a holdfényben. Lassan kúsztam odébb, és egyetlen ugrási kísérlettel, nos megkapaszkodtam az egyik erősebbik faágban. Felhúztam magamat, aztán ugrándozva, s fürgén a tetején voltam. Csendben elrejtőztem a lombok mögött, de a hallásom minden apró kis neszt észrevett, míg nem valós emberi léptek ütötték meg a fülem. Ilyenkor... mégis ki van itt? A szívverését, egészen messziről hallani lehetett, sőt nem beszélve a lélegzéséről, míg a hab a tortán a származása volt.
A sötétkék szövetkabátom belső zsebéből, máris előkerült egy gyönyörű csillag alakú dobópenge, amelyet se szó, se beszéd nélkül képes voltam elhajítani, amint közelebb ért hozzám. A célzás tökéletes volt, de a reflexszerű mozdulat már csak rajta múlott. Egyetlen szökkenés, és máris a talajon kötöttem ki. Térdre érkezvén, pillantottam rá a jéghideg íriszeimmel, és egy rideg mosolyra húztam az ajkam. A következő pillanatban pedig fürgén eltűntem a szeme elől, a kripta háta mögött voltam, aztán pedig a tetején. Leszedtem a hátamról az íjat, amihez társítottam egy nyilat. A kettő összegzésével pedig készen álltam az újabb támadásra. Célba vettem a nőt, és megfeszítettem az eszközt. A zsigereimben éreztem, miszerint boszorkány... de nem mostani származású, hiszen erősebb volt a kisugárzása, és annyira ismerős. De nem tudtam mire vélni az érzést..
- Ne aggódj, ígérem, miszerint gyors halálod lesz. - Hirtelen szerűen állok fel a kripta tetején, és engedem el a nyilat, amely tökéletesen célba veszi őt. - Szóval értékeld, kérlek, ugyanis általában nem vagyok ennyire kegyes. - Ugrom le, ahogy egy újabb nyilat feszítek ki. Lássuk csak mennyire erős..