Landon & Hope

Amikor a múltkor a celláknál beszélgettünk, éreztem valamit. Valami megkönnyebbülést, valami jót. Amit már rég nem. Az utóbbi években igyekeztem elkerülni minden olyan helyzetet, ahol közel engedhetek magamhoz embereket, mert akiket eddig magamhoz próbáltam édesgetni és meggyőztek, fontosak lettek számomra... elmentek vagy meghaltak. Azt hiszem ez egy elég erős indok arra, hogy miért vagyok ennyire ellenszenves sokszor és miért nem olyan könnyű meggyőzni az ellenkezőjéről. Most is rosszul esett, hogy először azt hittem, hogy Landon elfelejtett mindent ami történt, ám amikor kiderül, hogy lenyúlta a kést és lelépett... és most pedig tisztán látom, hogy nem felejtett el semmit abból, ami történt, még inkább dühös leszek. Hogy hagyhatott csak úgy minket azok után? Azok után ami kettőnk között történt... úgy tűnik ez neki nem számított semmit sem.
- Nem kell kísérleti patkánynak lenned! - Nyilván erre is megvannak bizonyos módszerek, de azért kicsit elbizonytalanodom a mondandóm végére, hiszen fogalmam sincs, hogyan tudnánk kideríteni, mi is ő pontosan. Az is furcsa, hogy semmit nem érzek rajta, hiszen én általában megtudom mondani, ha egy hozzánk hasonló kapcsolatba kerül velem... de ez most egy nagy kérdőjel számomra is. Nem bánnám, ha rá tudnám venni, hogy visszajöjjön velem.
Meglepetten figyelem, ahogy a kést előveszi a táskájából és felém nyújtja. Valahol mélyen azért csak reménykedtem benne, hogy nincs nála, de ez is szertefoszlott már. Persze nem habozok egy pillanatig sem, csak átveszem az említett tárgyat, amire vetek még azért néhány pillantást is, de nem teszem el, a kezemben tartom, hogy biztonságban tudjam.
- Hogy érted, hogy nem emlékszel rá, hogy elvetted? - Értetlenkedem kicsit, majd gyanús tekintettel pillantok felé. Ez most elég különösen hangzik, furcsa az egész helyzet, és ez engem pont hogy még inkább arra sarkall, hogy megpróbáljam meggyőzni őt arról, hogy jöjjön vissza velem.
- Ez veszélyes lehet, Landon, ki tudja, legközelebb mit tettél volna így, hogy nem is tudsz róla, úgymond... - Próbálok valami értelmes mondandót összeszedni. - Ha ezt elmondanánk Ricknek és a többieknek, biztosan nem okozna semmi gondot, hogy ott lennél. Raf is biztos örülne annak, ha nem lépnél le, főleg ezek után... Biztosan aggódik. - Próbálok a legjobb barátjának említésével hatni rá, de persze tudom, hogy megvan az eshetősége annak, hogy ezzel sem érek el semmit. Valahol megértem az aggodalmait és a sérelmeit amiért ezt tettük vele, na meg nem lehet piskóta, hogy csak úgy, egyik percről a másikra belecsöppen ebbe az egészbe és még kiderül az is, hogy valamiféle lény vagy épp valamiféle képességgel rendelkezik... Ez senkinek sem könnyű.
- Nem fogok könyörögni, de szeretném ha reálisan átgondolnád és jó döntést hoznál. A saját érdekedben. - Furcsa, de szeretném, ha visszatérne. Még ha kívülről kicsit ironikusnak vagy épp cinikusnak is tűnök. Le sem tagadhatom, hogy Mikaelson vagyok, olyan forró a vérem, mint a szüleimnek.

soksok ●  
●●

Egy dologban biztos voltam. Mégpedig abban, hogy ebből semmiképpen nem jöhetek ki jól és meg fogom bánni, ha elmondom neki, hogy habár nem tudtam róla, de nálam van a kés. Viszont egy kicsit azért mégis jobban félek annak a következményeitől, hogy mégis mi lesz, ha ez a kés nálam marad. Plusz elég fontos lehet, ha utánam jött, mert azt mégsem gondolhatom, hogy azért jött utánam, hogy újra láthasson. Nem vagyok ilyen hatással az emberekre.
A bátorságom, hogy bevalljam fogja és elássa magát úgy hat méter mélyre, amikor rám förmed, hogy azután tűnt el, hogy én ott voltam. Mondjuk ha legalább úgy csináltam volna, mintha nem ismerném, akkor talán esetleg lett volna esélyem arra, hogy eljátsszam a tudatlant, de már megint csak az egész nem vezetne semerre bármennyire is igyekszem az egészet könnyedén megúszni. Nem fog menni.
- Most azt akarod mondani, hogy megvan az esély, hogy mégis csak közétek tartozom, de ahhoz, hogy meghatározzátok egy kísérleti patkánynak kellene lennem? - Amennyire szerettem volna tartozni valahová - ebben az esetben a Salvatore suliba - most annyira szeretnék a lehető legtávolabb lenni az egész helytől. Hiányozni fog Raf, de ez az egész kezd egy kicsit túl sok lenni nekem.
- Oké.. De hogy tisztázzuk egyáltalán nem emlékszem arra, hogy elemeltem nem olyan régen vettem észre, hogy egyáltalán a táskámban van. Nem tudom, hogy van-e erre valami magyarázatotok, de tényleg nem volt szándékos viszont azért oda mégsem sétálhattam vissza leadni a portán, ahol egyértelműen nem láttak szívesen. - Kihalászom a táskámból a kést, majd felé nyújtom. - Majd megleszek valahogy, de ha nem haragszol inkább távol maradnék a csodás iskolátoktól. Ezek után biztosan még kevésbé lennék szívesen látott személy, mint eddig. - Már megtanultam, hogy el kell fogadnom az esetek többségében hosszútávon sehol nem akarnak, vagy tűrnek meg. Ez sem más. Csak tovább kell lépnem és majd valahol kilyukadok, ahol egy kicsit jobb lehet. Az meg nem számít, hogyha valami idegen lény vagyok. Eddig is békében éltem az életem ennek tudta nélkül szerintem ezután sem lesz belőle bajom. Legalábbis remélem. Viszont, ha mégis legalább tudom kiket kell keresnem. Talán, ha nyakig benne leszek a bajban, akkor érdekes leszek az iskola meg Rick és Hope számára is.

Landon & Hope

Rég voltam már ennyire dühös. Az utóbbi időben meg kellett tanulnom kezelni valamilyen szinten ezt a problémát, hiszen ha mérges leszek, a Sivár is sokkal erőteljesebb és nem tudom már türtőztetni magam. Ilyenkor nem tudok ezeken a dolgokon gondolkodni, hiszen most ezer és ezer gondolat üti fel a fejét és csupán arra tudok gondolni, hogy Landon mégis miért vert át. Megbíztam benne, de kár volt, és amúgy is, az igézéssel eltűnt volna minden... erre most lelepleződtem és ki tudja, hogy hogyan adja mindezt tovább. Hiszen ő csak egy egyszerű ember... aki nem ebbe a világba született, akinek nem ehhez a világhoz kellene tartoznia. Elméletileg. De már ez is egy óriási nagy rejtély. Mint ahogy minden más is, ami körülöttünk történik.
- Hát, pedig akkor tűnt el, amikor te elmentél! - Vágom hozzá, vitatkozom tovább. Nem vagyok az a tipikus engedős típus, én inkább a saját igazamat zengem egészen addig, még esetleg meg nem győznek az ellenkezőjéről valami nagyon nagyon nyomós indokkal. Hát kíváncsi leszek rá, hogy Landon ezt most hogyan fogja véghez vinni. Mert nem bízom benne. Olyan tekintettel is vizsgálom őt.
- Nyilván, ha tudjuk, hogy nem működik a dolog, akkor megpróbáljuk megvizsgálni az okát... - Tekintetem és hangnemem egy cseppet sem nyugodtabb mint azelőtt. - Az igézés csak azokon nem működik, akik szintén valamilyen... lények. Ha nem szedsz vagy hordasz verbénát, mint ahogy az már kiderült, hogy nem, akkor ez csak azt jelentheti, hogy... - Valamilyen szinten talán megkönnyebbültem. Mégis aggaszt az a dolog, hogy nem érzem őt, nem tudom, miféle és ezért azt sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg benne. Mindenesetre ez a kés dolog, még mindig nem tiszta és akármennyire is tűnik úgy, hogy végeztünk, még nagyon nem. Közelebb lépek hozzá.
- Add ide a kést. Visszajöhetnél az iskolába, beszélhetnénk Rick-kel és talán ők tudnának választ adni a kérdésedre. Nem egy cellában... - Nem biztos, hogy kedves lenne a fogadtatás az után, hogy ellopta a kést. De viszont ha ő is egy közülünk, ő is valamiféle fajhoz tartozik, akkor az iskola helyet kell, hogy adjon neki. Ettől kicsit nyugodtabb leszek. Még haragszom rá, ezt hallani lehet a hangomban, de talán már nem ölném meg, nem olyan tekintettel közeledek felé.

soksok ●   bocsánat a sok késésért :(
●●

Hiába szerettem volna megtervezni a jövőmet néhány óra alatt erre végső soron semmi esélyem sem volt. Meg amúgy sem kell hosszútávra terveznem így csak az időmet pazaroltam a Grillben, ahol talán még nagyobb bajba sodortam magam azzal, hogy segítettem valakin. A jó szívem fog egyszer a sírba vinni. Mert azért mondhatnánk azt is, hogy kegyetlen vagyok, vagy önző, de ezek egyike sem igaz rám teljesen. Vannak helyzetek, amelyekben előfordul, hogy önző vagyok, de ez elég kevés esetben valósul meg ténylegesen. Egy totális idióta vagyok, aki szinte imád egyenest belesétálni a veszélybe még akkor is, ha nem is tud róla semmit sem. Technikailag az egész emlékkitörlés szerintem nem lett volna rám különösebb hatással.
Ahogy megvádol beugrik a tudatomba a kés, ami a táskám alján pihen valamilyen oknál kifolyólag, de nem tudom, hogy mégis miként is került oda igazából. Viszont a mérges tekintetét figyelve abban sem vagyok biztos, hogy okos ötlet lenne beismerni, hogy tényleg még engem is meglepett, mikor a táskám alján találtam, szóval inkább ki is akartam verni a létezését a fejemből, mert éppen elég dolgon kattogott szüntelenül az agyam így a titokzatos kés nem kapott szerepet a jelenlegi fontossági sorrendemben.
- Én nem loptam el semmilyen kést.. - Ami igaz is volt, mert nem emlékszem, hogy elemeltem volna, de azt sem tudom, hogy mégis kinek állt volna szándékában a táskámba csempészni.
- Ha tudnám, akkor elhiheted, hogy nem töltöttem volna egy éjszakát egy nyomott cellában. - Akárminek is akarják őket hívni, hogy jobban érezzék magukat tőle az akkor is egy cella volt. Bár tény, hogy neki köszönhetem, hogy sokkal kellemesebb volt tőle az éjszakám, hiszen égbolttá varázsolta a fojtogató plafont, illetve mivel nem működött az igézés még a csókunk is elég éléneken élt az emlékeimben, de nem hiszem, hogy ez olyasmi lesz, amit valaha is megismételnék abból kiindulva, hogy mennyire mérges rám jelenleg pedig csak önmagamat kívántam óvni azzal, hogy eljöttem, mint aki semmire nem emlékszik.
- Elnézést, de nekem nem igazán volt helyem az iskolában és nem állt szándékomban ott maradni, hogy kitaláljátok még egy éjszakát maradjak, majd még egyet hátha valami ultra erős kábító cucc van bennem, hogy nem tudtok rám hatni aztán meg ki tudja, hogy meddig lettem volna bezárva, mire kiderül, hogy nem tudjátok kideríteni, hogy mégis miért.. - Nem volt szükségem igazából válaszokra, hogy miért nem működött ők azonban azt hiszem nem álltak volna le addig míg nem kapnak valamit, de a tényen nem változtat még ez sem. Nem vagyok odavaló így persze, hogy elsétálok és továbbállok anélkül, hogy még több kellemetlenséget kelljen túlélnem. Pontosan tudom, hogy milyen az, ha nem akarják, hogy ott legyek.

Landon & Hope

Nem igazán tudom, hogy mit kezdjek most a bennem tornyosuló érzésekkel. Még talán soha nem voltam ennyire dühös és egyszerre csalódott, a szívembe markoló apró fájdalom pedig valami különös volt. Igazán jól éreztem magam a tegnapi nap Landonnal, felgyújtott bennem valamit, valami pluszt, amit még soha nem érezhettem azelőtt... de amikor ma reggel felébredtem, szinte tudtam, hogy ennek megint csak nem lesz jó vége. Senkit sem volt szerencsés magamhoz közel engedni, hisz vagy átvernek, megcsalnak, elhagynak, meghalnak... a legrosszabb eset az, ha meghalnak. A családom jó példa erre, mindig történik velünk valami, amiért el kell szakadnunk egymástól. Mégha ez a dolog, mondjuk az utóbbi időben Én vagyok is...
Látom, ahogy szaporázni kezdi lépteit, én pedig egyre közelebb és közelebb érek hozzá. Egyszer csak váratlanul fékezek be, állítom le a kocsit, és szállok ki. Még a háta mögött szólalok meg, mert reménykedtem benne, ha a hangomat megismeri, majd megáll és legalább számítok neki annyira, hogy értelmes magyarázatot adjon a tetteire. Értetlen tekintete viszont semmi jót nem sejtet, de én továbbra is dühösen kémlelem őt, mit sem foglalkozva az érzéseivel.
- A kés amit elloptál az iskolából! - Mordulok rá ismét. Együtt nézegettük azt a könyvtárban, ugyan ki más lehetett volna, ha nem ő? Ne nézzen már madárnak. Még egy kicsi és tuti át fogom tapizni, én amúgy sem vagyok az a szégyenlős fajta, főleg amikor a dühöm irányít. Mostanság ha felbosszantanak, egyébként is igen kezelhetetlen leszek.
- Mi vagy te? Miért nem hatott az igézés? - Lépek egy lépéssel közelebb. Nem tudom, hová tegyem ezt a helyzetet. Kitálaltam neki és igazából ez aggaszt a legjobban, nem is az, hogy ő micsoda valójában. Valahol mélyen, a dühöm alatt nyilván a remény egy apró szikráját látom, amiben ő is az iskolánk diákja lehet... de ezt most jó erősen elnyomja a másik érzés, hisz átvert, mindannyiunkat átvert és csak úgy... lelépett. - Hogy léphettél le csak úgy? - Milliónyi kérdésem van hozzá és nem is fog szabadulni most egy jó ideig innen,... legalábbis addig nem, még ki nem szedek belőle mindent.

soksok ●  
●●

Talán jobb lett volna egyenesen visszapottyanni a tudatlanságba, aminek következtében még mindig lenne biztos tető a fejem felett. Habár az igazat tudva sosem tudnék oda visszamenni. Azok az emberek, akikben már-már kezdtem megbízni képesek voltak ördögűzést alkalmazni a testvéremen, akit szintén hátra kellett hagynom, mert nem vagyok elég különleges, hogy abba az iskolába járhassak. Eléggé nevetséges, hogy a kívülállókat igyekeznek felkarolni, de legalább annyira kirekesztenek másokat, mint ahogyan őket kirekesztenék a közösségekből, ha tudnák az igazat.
Habár volt egy kis tartalékpénzem még a Grill-ben ledolgozott napjaimból azért igyekeztem ezzel spórolni addig amíg nem lesz biztos bevételem valamilyen forrásból. Bár nem tudom, hogy ki fog engem alkalmazni úgy, hogy még fedél sincs a fejem felett, de már rosszabb helyzetből is kihúztam magam úgyhogy ez csak igazából a kezdet.
A buszt inkább sétálással igyekeztem megspórolni, hogy majd inkább csak a tényleg szükséges utakra tartogassam a pénzt. Habár kezdtem egy kicsit fáradni, de még ötletem sem volt rá, hogy hol fogom tölteni az éjszakát. Igazából nem volt sok ötletem, hogy mihez is kezdek az életemmel most, hogy már láttam a világnak egy olyan oldalát, amit nem gondoltam másnak, mint egyszerű mesének. Mégis ki az, akinek, ha valaki azt mondja, hogy léteznek vámpírok és vérfarkasok, meg ki tudja mi minden más még rajtuk kívül, aki minden hitetlenkedés nélkül elhiszi? Persze azért itt azokról beszélünk, akiknek józan ítélőképességük van. Nem azokról, akik álomvilágban élnek. Mondjuk én sem hittem volna egyszerű szavaknak, ha nem vagyok én magam is szemtanúja a történéseknek. Meg én is csak egyike lennék a semmiről sem tudó embereknek, ha sikerült volna megfosztaniuk az emlékeimtől.
Az út szélén sétálva még a fülemet bedugva is hallom az autó közeledését, illetve a lámpájának fénye igen csak árulkodó ezért automatikusan még lejjebb húzódom. Amikor viszont nem halad el mellettem csak egyre közelebb kerül hozzám a lépteim is szaporábbak lesznek, miközben a zenét is teljesen lenémítom. Nem tudom, hogy ki az, vagy mit akar, de nem akarok megfordulni, hogy megtudjam.
Azonban a hang, ami a kocsiból kiszálló alakhoz párosul olyan hatással van rám, hogy szinte rögtön megtorpanok. Az autó irányába fordulva pillantom meg őt, de még így sem hiszek a szememnek. - Hope? - Ezek szerint lebuktam, hogy nem működött az igézés. Máskülönben nem keresett volna fel. - Kés? Milyen kés? - Zavarodottan nézek rá, a kezeim mélyen a kabátom zsebeiben pihennek.

Landon & Hope

Miután megtörtént az a dolog Landonnal, talán életem egyik legjobb éjszakáját töltöttem el a Salvatore suliban. Egyszerre voltam izgatott és bánatos, kissé dühös és elutasító, de mindezek ellenére még egy apró reményszikra ott maradt bennem, valahol mélyen. Amikor viszont másnap reggel az ablakban állva néztem, ahogyan elsétál és vissza sem néz, egy nagy kő nehezedett a szívemre. Nem biztos, hogy éreztem ilyesmit valaha, de tudtam, hogy ennek itt és most szakadt vége, nem kellene jobban belelovalnom magam. Ennek tudatában kissé rosszkedvűen telt a napom további része, de igyekeztem elkerülni a kellemetlen találkozásokat, értelmetlen kérdéseket. Egy ideig sikerült is... ameddig ki nem derült, hogy egy kés hiányzik az iskola gyűjteményéből.
Nem haboztam egy kicsit se, hamar felkerestem Rick-et aki óvatosan elárulta, hogy szerinte Landon volt az aki elvitte. Értetlenül álltam mindez előtt, hiszen ha így történt volna, akkor az igézés nem hatott, akkor simán lelkiismeret furdalás nélkül nyúlta le ezt az igen régi ereklyét, ami ki tudja mire képes amúgy. Rick egyértelművé tette minden ellenkezésem ellenére, hogy szinte biztos abban, hogy Landon tette, hiszen az utóbbi órákban, napokban még a helyén volt a tárgy, valamint senki más nem hagyta el az iskola területét, és biztos, hogy nem az itteniek emelték azt el.
Csalódottság, düh és tettvágy öntötte el a testemet. Nem tudtam először mi tévő legyek, de a szobámba sietve azonnal előkaptam az igekönyvemet amelyben egy kissé veszélyes, de annál pontosabb helymeghatározó bűbájt találtam. Ugyan egy pillanatig sem voltam benne biztos, hogy ezt szeretném, hogy biztosan jó döntés e megtalálni őt, de átverve éreztem magam, kiöntöttem neki a szívemet és ha minderre még emlékszik... és ha tényleg ő vitte el a kést... akkor azt hiszem, bajban vagyok. Vagyis vagyunk. Ezek a dolgok, amik velem történnek, mindig azt bizonyítják, hogy milyen naiv vagyok és időről időre újra beleesem ugyan azokba a hibákba.
Mivel a bűbáj amit el akartam végezni igényelt némi segítséget, az egyik legmegbízhatóbb emberhez mentem, akinél ugyan egy csöpp meggyőzére is szükség volt. Josie végül kénytelen volt segíteni nekem, mégha tudtuk is mindketten, tiltott ez a mágia az iskolában, de tudnom kellett, nem érdekelt mi az ára. A képek, amiket láttam, egyértelműen megmutatták, hogy Mystic Falls városhatárában bolyong a keresett személy, hogy a főút közelében igyekszik kifelé a városból. Talán még megköszönni is elfelejtem Josie-nak a segítséget, azonnal felpattanok, a könyvemmel visszasietek a szobámba, ahol összeszedek néhány szükséges cuccot és a garázsokhoz igyekszem. Könnyűszerrel térítek el mindenkit, majd nyúlom le Rick kocsiját, amivel gondolkodás nélkül a főút felé veszem az irányt. Talán dühösebb vagyok a kelleténél és talán nincs aki visszafogjon, de igazából fogalmam sincs, mit fogok majd mondani Landonnak ha meglátom.
Árgus szemekkel kémlelem az út szélét, nagyjából pontos képem volt arra, hogy hol is lehet most. Természetesen ebben benne lehet az is, hogy időközben meggondolta magát, másfelé igyekszik vagy beindul az erdőbe, de a jelen dolgok tudatában biztosan nem olyan bolond, hogy ezt megtegye. Ha tényleg nem hatott az igézés, ha tényleg ellopta azt a kést... Aztán meglátom. Kicsit távolabb tőle parkolok le a kocsival az út szélén, mély levegőt veszek, megszorítom a kormányt, de nem nagyon tudok hatni az indulataimra. Kiszállok, hevesen csapom be az ajtót, és megindulok Landon felé. Nem köszönök, nem kedveskedek, csak a tényeket kérdezem.
- Hol van a kés? - Szegezem neki, a reakcióját figyelem, a tekintetem pedig dühös, bizonytalan. Összefonom magam előtt a karomat, nem tudom mire számíthatnék igazán. Mi ő? Miért nem hatott az igézés? Milliónyi kérdésem van amúgy, de nem tehetem fel őket egyszerre, mert akkor túlságosan is elragadtatnám magam és nem szeretném, ha az érzéseim most is felülkerekednének rajtam. Az egyikünknek sem lenne biztató.

soksok ●
●●