Rettentően magányosnak éreztem magam. Azóta a nap óta, hogy Enzo és Damon szó szerint felszívódtak, nem telt el úgy egy óra sem, hogy ne gondoltam volna rájuk. Számomra mindketten fontosak voltak. Helyesbítve ők voltak a legfontosabbak talán az életemben. A szerelmem és a legjobb barátom. Bár Damonnal még akadt elszámolnivalóm amiatt, hogy csak úgy szó nélkül képes volt koporsóba feküdni, cserbenhagyva mindenkit, akit csak ismer. Megértettem, hogy Elena nélkül az élete szörnyű és sivár, de én mellette álltam volna és tudtam, hogy képes lenne egy Elena mentes életre. De feladta és gyáván elfutott. Magamra hagyott. Ezt talán sosem fogom neki elfelejteni.
Stefan és Caroline boldogsága cukormázas volt és émelyítő. Szerettem őket, örültem a boldogságuknak, de egyre csak arra emlékeztetett, hogy nekem senki sincs, akihez fordulhatnék, akihez odabújhatnék. Néha úgy éreztem, hogy minden egyes áldozat, amit hoztam, letört belőlem egy apró darabot. Mintha útközben mindig veszítettem volna valamit azzal, hogy önzetlen voltam. Nehéz lett volna egy olyan döntéssel együtt élnem, ahol magamat helyezem előtérbe és nem a barátaimat, akikért tűzbe tenném a kezem.
Egészen addig megmaradtam ennél az álláspontomnál, amíg Arcadius el nem kezdte a piszkos kis játékait. Enzo és Damon megkerültek, de az a játszma, amit az Ördög űzött velünk, velük… az kétség kívül borzasztó volt. Választanom kellett közülük, hogy ki maradjon életben. Arról nem beszélve, hogy végig kellett néznem, hogyan esnek egymásnak. Damon mindent bevetett, hogy életben maradjon. Önző volt és csakis magára gondolt, mint mindig. Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy itt az ideje magamra gondolni és a saját érzéseimre.


„I choose Enzo”
Végül hiába választottam Enzot, a sors elragadta tőlem. Mintha az évek alatt hozott áldozataim nem lettek volna elegek. Kellett még egy utolsó. Az a nap, az a pillanat… azt hiszem, bennem tényleg eltört valami. Még mindig tisztán emlékszem arra a napra.
Enzo belement abba, hogy bevegye a gyógyírt. Leélhettünk volna egy emberi életet, együtt öregedhettünk volna meg. Csendben meghaltunk volna 40-50 vagy 60 év múlva… és mikor ez megtörténik, Elena magához tért volna, hogy Damonnel legyen. Ez kerek lett volna és talán mindenki megkapta volna a „boldog befejezést”. De Cade közbeszólt. Damonéknek jött egy terve, ami használhatónak tűnt. Már a házban voltunk Enzoval, mikor kaptuk a telefonhívást.
Nem tudtam, hogyan döntsek. A saját boldogságomat akartam, mert a terv nem tűnt ezer százalékosnak és ha ez így van, akkor a gyógyír örökre elveszett volna, mindenféle lehetőséggel együtt.
- Szóval Elena itt van – Enzo a szoba felé pislogott, ahol a koporsó is volt. – Őmiatta vetted meg a házat.
- Elhozattam a brooklyni raktárból, miután Damonnel eltüntetek. A biztonság kedvéért. – Miközben beszéltem, egyre beljebb sétáltam. Nem tudtam, hogyan hozakodjak elő azzal, hogy lemondtam a boldog jövőnkről.
- Hallottam a beszélgetésed Damonnel. – Rám nézett. Nem így akartam, talán sehogy sem akartam, de muszáj volt.
- Igaza van. Most nem szabad önzőnek lenni. Cade legyőzése a legfontosabb. – Sóhajtva néztem körbe, a fejemet csóválva. – Olyan közel vagyunk ahhoz, hogy megkapjunk mindent, amit akarunk… itt van előttünk. – Próbáltam mosolyogni, de Enzo talán grimasznak látta. – És nem kaphatjuk meg.
Enzo felém fordult és kitárta a karjait, majd maga felé intett.
- Gyere ide, Love! – Nem kellett kétszer kérnie. Szorosan átöleltem a nyakát és még szorosabban bújtam hozzá. Bosszantott a helyzet, hogy megint elestem attól, ami nekem lett volna fontos.
- Sosem kaphatom meg, amit én akarok. Mindig feladom… mindig azt teszem, ami helyes. – Lassan szakadtam el tőle, felnézve rá, keserédes mosollyal. – Mindenki másért. – A tekintetem könnyektől csillogott, de nem adhattam utat nekik.
- Meg akarod tartani a gyógyírt? – Kérdezte jogosan Enzo, mire a fejemet ráztam.
- Nem. Segíteni akarok. Cade-n akarom használni, csak szívás. – Fürkésztem. Jó lett volna tudni, mennyire haragszik rám, vagy haragszik-e rám egyáltalán.
- Nos, az önzetlenséged tesz azzá, ami vagy. – Mosolygott. – És én melletted leszek, bármi is történjen.
- Sajnálom, hogy beígértem a jövőnket, amit talán sosem kapunk meg.
- Bonnie. Akkor is szeretni foglak, ha vámpír maradok. – Ez volt az a mondat, ahol tudtam, hogy tényleg nem neheztel rám. – Még mindig lehet jövőnk.
Nem sokkal később a ház kivetette magából Enzot. Elkezdődött az a pokol, amire nem voltam felkészülve egy fikarcnyit sem.
A következő kép, amire tisztán emlékszem, hogy Enzo összeesik és mögötte Stefan bukkan fel, a kezében Enzo szívével. Tisztán cseng a fülemben a saját sikolyom.
Ilyen elveszíteni valakit végleg.

Azonban nem adtam fel. Mindenáron vissza fogom hozni Enzot. Tudom, hogy képes vagyok rá. Bízok magamban és az erőmben.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.