Nem sokszor értettem egyet a nőstényördöggel, de az biztos volt, hogy az utóbbi időben valami igencsak megváltozott köztünk. És most újabb pillanat jött el, mikor egyet tudtam vele érteni valamiben. Bólintottam.
- Rám bízhatod a lázadók megölését… hisz már van hatalmam hozzá – Mosolyra húzódtak az ajkaim. Határozottan a pokol tüzére gondoltam, amit többé-kevésbé én is képes voltam már uralni, hála annak, hogy én és ő képesek voltunk igazi szövetségre lépni. És talán más is volt már köztünk, holmi szövetségi egyezségen túl. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, fontos lett nekem Katherine. De ilyet nem mondanék ki soha hangosan.
Ahogy a kastély ajtaját szó szerint berúgta valaki, a tekintetem egyből odaszaladt. Fogalmam sem volt róla, ki ez a kölyök. Kicsit sem volt ismerős. Biztos voltam benne, hogy sosem láttam még. Felvontam a szemöldökömet. Volt ebben a kölyökben valami különös és ismerős. Sőt, egy kicsit hátborzongató is egyben. A nő kérdésére csak megráztam a fejemet.
- Ne tőlem kérdezd – Jegyeztem meg morogva, ahogy továbbra is a fiút fürkésztem. Egyre közelebb ért hozzánk, de végül mégis tisztes távolságban állt meg. Felvontam az egyik szemöldökömet, majd felszegtem az állam. Baljós érzésem volt a kölyökkel kapcsolatban. Azt viszont egyből észleltem, hogy démon; legalábbis démoni vér csörgedezik az ereiben. De nem értettem, honnan ennyire ismerős. Mi a franc ez az egész? A kérdéssel csak még inkább összezavart.
- Hogy mi? Mégis miről beszélsz? Honnan kellene tudnom, hogy ki vagy? – Kitártam a karjaimat is néhány pillanatra, majd leengedtem magam mellé.
Ha nekem nem is esett le, ki ez a kölyök, talán a nőstényördög hamarabb összerakhatta, ha figyelt a démoni auránkra.
- Azonban, bárki is vagy, jobb, ha elkotródsz innen a démon haverjaiddal együtt, mielőtt meg talállak ölni titeket – Tettem hozzá sokkal élesebb hangszínnel, mint ahogyan az előbb beszéltem. Nem hagyhattam, hogy egy jött-ment gyerek a saját kedvére szórakozzon velünk.

Minden pompásan alakult. Az érkezésemmel drámai hatást szerettem volna kelteni, és ahogy végignéztem a két lény arcán, mit ne mondjak, tökéletesre sikeredett. A legszívesebben vállon veregettem volna magamat, de nem akartam kiesni a szerepből, így a karjaimat abban az ölelésre váró pózban hagytam még pár másodpercig. Igen… csak másodpercig, mivel… az apám… fújj… szóval, Kai… mondandója után már leengedtem a tagjaimat és csípőre tettem mind a kettőt. – Kölyök… hát ez vicces… – Jegyeztem meg magamnak szinte suttogva. Az előző erőltetett mosoly hirtelen váltott át komoly arckifejezésbe. A kezeimet csettintéshez készítettem, majd egy határozott mozdulattal jeleztem a hat megmaradt katonámnak, hogy a kijáratokat biztosítsák. Mindeközben a tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a célpontjaimról. Nem véletlenül említettem a hatos számot… tudom egy tucat démonnal indultam el a nagy „kalandra”, viszont sajnálatos módon, a pokolbéli utazásunk nem volt egyszerű főleg, hogy a bábjaim létszáma megfeleződött, amíg a palotához értünk…
Miután a sakkfiguráim elfoglalták a helyüket, az ujjbegyeim által egymáshoz érintettem a kezeimet és lassan elindultam a gerlepár felé. – Hmmm… Gyönyörű mondhatom… Így kell fogadni egy „vendéget”? – Kérdeztem tőlük érdeklődve. Bár értelmes választ nem is nagyon reméltem, hogy kapok. Ha válaszoltak is, nem nagyon figyeltem oda. Minden gondolatom azon volt, hogy ne bukjon meg a tervem. Ha rajtam múlna az egész, akkora mészárlást rendeznék, hogy a végén, a kezemen levő vért trófeaként hagynám odaszáradni, miközben lehuppannék kényelmesen a trónra. De nem… nem lehetek ennyire biztos a dolgomban. Nem tehetem meg. Főképp azért, mert az utca megtanított arra, hogy minden körülmények között résen kell lenni. Az meg egy másik dolog, hogy az előttem lévő két személynek volt egyfajta hírneve. Valamilyen szinten bármire fel voltam készülve, legalábbis a pletykák alapján, viszont a valóság az teljesen más.
Ahogy lassú tempóban haladtam, a köztünk lévő távolság elérte az öt métert, közben valahogy Katherine viselkedésén megakadt a szemem. Nem tudta hova tenni ezt a helyzetet. Megálljt parancsoltam magamnak és csak ingattam a fejemet jobba-balra, majd Parker-re néztem és neki tettem fel a kérdésemet. – Felvilágosítsam én, vagy te szeretnéd elmondani az egészet? – A mutatóujjamat a nőre szegeztem, mellyel jeleztem a férfi felé, hogy kénytelen lesz cselekedni.

346 words ••• Somebody ••• note: Family... ••• kredit

Kainak és én igencsak hosszú utat jártunk be, mire eljutottunk addig, hogy rendezzük a sorainkat. Elcsesztük, mindketten, sokszor. Valahogy mégis sikerült újra egymásra hangolódni, s még a birodalomban is nagyjából rend volt. Az oszd meg és uralkodj elv sokáig nem volt ínyemre, ám végül ráébredtem, hogy mindenkinek jobb úgy. Ráadásul az uralkodáson kívül is egymásra találtunk, bár ez egyáltalán nem volt meglepő. A démon részéről egy kissé talán az volt, vagyis inkább a számára volt meglepő, míg a pokol lakói fellélegezhettek, hiszen ha öljük egymást továbbra is, azzal valószínűleg magát az otthonunkat pusztítottuk volna el idővel. Talán épp emiatt kötöttünk békét. Ha más nem is, a pokol mindkettőnknek fontos volt.
- Inkább végezzünk velük. Az évek alatt eleget harcoltunk már, nem gondolod? Idelent béke van, odafönt pedig káosz. Ennél többet nem akarhat egy pokolfajzat sem! - morogtam az orrom alatt az utolsó néhány szót. Mindent megkaptak, amire vágytak, sokkal többet, mint amit Arcadius valaha is kínált nekik. S lám, még ez sem elég, ezeknek pedig soha nem is lesz elég semmi. Teljesen fölöslegesnek láttam kínlódni velük.
Kaira emeltem a pillantásom, várakozóan a további szavaira, helyette viszont egy csattanás hallatszott közvetlen közelről, az ajtó pedig olyan erővel vágódott be, hogy csaknem kiszakadt a helyéről. Az egész terem beleremegett az ismeretlen érkezésébe, mire azonnal dühödt pillantást lövelltem a kis csapat felé. A fiú mondandója viszont annyira meglepett, hogy elkerekedett szemekkel fordultam a mellettem álló démon felé. Elgondolkodtam, mégis mire próbált utalni mindezzel, de abban biztos voltam, nem én teremtettem a fiút, s szinte abban is biztos voltam, hogy nem is Kai. A több száz évem alatt egyetlen gyermekem született, aki már nem volt az élők sorában, aki nem volt olyan romlott lelkű, hogy idelent kössön ki, s békére lelt. Kai viszont sokat tartózkodott odafönt, esetleg... kérdőn meredtem rá, kidüllesztett szemekkel.
- Valaki világosítson fel. Mi is történik most? - kapkodtam a fejemet, hol az idegenre, hol Kaira nézve. Azért felkészültem egy esetleges támadásra, mert egyértelműen okkal tört ránk a hívatlan vendégünk.

Sok évbe telt, míg a nőstényördöggel elfújtuk a békepipát, de azóta minden elrendeződött. Még a hatalommegosztásba is belement végül és… nos, a helyzet az, hogy én és ő, azt hiszem, hogy valamifélemódon együtt is vagyunk. Mint a pokol hivatalos és megmásíthatatlan uralkodói persze. Egymás mellett, békességben, egyeduralomban, néha egymás ágyában kikötve. Oké, lényegében a kis rejtek szobámból már átköltöztem hozzá. De számít ez? Nem, nem igazán. Avagy mondjam úgy, hogy ez az én dolgom és neked semmi közöd hozzá?
Lett volna némi dolgom a kastélyban, hisz lázadók mindig voltak és lesznek is, de nem volt időm ezzel törődni, mert az egyik démon olyan bejelentéssel jött, aminek nem túlzottan örültem. Oh, igen, a lázadókon agyaltam épp, hát most meg is kaptam, egy csapatot belőle.
- Listát kéne vezetni a lázadó démonokról. Vagy írjuk fel lassan az összeset, K.P.? – Léptem közelebb hozzá, kissé bosszúsan. Voltaképpen a démonok örülhettek volna a mi uralmunknak, hisz lényegében mindent megkaptak, amiről csak álmodhattak. A Földet is mi uraltuk, hellyel-közzel, a pusztítás óta, ami történt néhány éve.
Épp nyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, mikor megéreztem valami furcsát, de nem tudtam volna szavakba önteni, mit. Ekkor rúgta be valaki a kastély ajtaját, amitől ott álltunk néhány méterre. Az ismeretlen hang irányába fordultam és nem csak a szavak, de a fiú láttán is kissé ledermedtem. Mi a fenéről beszél? Értetlenül néztem vissza a nőre mellettem, majd a fiúra.
- Van fogalmad róla, mégis kinek a kastélyán „kopogtatsz” te be, kölyök? – Inkább figyelmen kívül hagytam az apucis-anyucis kijelentését, hisz nem nagyon értettem a dolgot, betudtam annak, hogy kissé őrült a gyerek. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy nem teljesen démon. De persze, az a néhány alak, aki körülvette őt, ők tényleg a mi fajunkba tartoztak. Nyílt lázadás? Lehet próbálkozni.