Egyre nehezebb az arcát fürkészni, a tekintetét keresni. Főleg, mert szinte nem is néz rám. Pedig én igyekszem felvenni a szemkontaktust, még úgy is, hogy piszkosul nehéz. Az évek alatt felhalmozódott fájdalom, a veszteség érzete kezd felszínre törni bennem. Letörlöm végül a könnyeimet, de a gombóc továbbra is a torkomban van. Teljesen kiszáradt a szám, a szavai hallatán pedig meg mernék rá esküdni, hogy ha most megpróbálok megszólalni, csúfos kudarcot vallok. Így hát körülnézek és elindulok a legközelebbi pad irányába, és valamilyen megmagyarázhatatlan késztetés következtében megragadom Kieran kezét és magam után húzom. Némán huppanok le a hideg lócára. Rögtön az jut eszembe, hogy az én szívem is milyen sokáig tűnt ilyen hűvösnek, keménynek, mint ez az ülőalkalmatosság. Hogy milyen sokáig tartottam magamban a valódi érzéseimet. Azt hiszem, féltem gyengének mutatkozni. Pontosítok: mindig is azt gondoltam, hogy az érzések gyengévé tesznek, sebezhetővé... - Nem akartam sebezhetővé válni... - Elsőre nem is esik le, hogy kimondtam hangosan a régóta elnyomott, már-már félelemnek nevezhető gondolatot. Ez most picit megrémít, egyúttal viszont érzem, hogy dőlni akarnak belőlem a szavak. Mintha lebontottam volna magamban egy gátat. Végre újra ráemelem a tekintetemet Kieranre. Sikerül elkapnom a pillantását, remélem, ezúttal nem néz félre. - Ne kérj bocsánatot. Tudom, úgy adtam elő, mintha életem tragédiája az lenne, hogy megtapasztaltam, milyen az, amikor víz folyik a szememből, de...valójában úgy fogom fel, hogy végre képes voltam érzelmeket rendesen kifejezni. Még ha...túl későn is. Nem haragszom rád, hogy is tehetném? Persze, sírtam miattad. De legfőképp azért sírtam, mert... - Na jó, nyugi Shaelyn, vegyél egy mély levegőt és bökd ki végre azt, amit oly sok éve kellett volna. Hirtelen felállok a padról és járkálni kezdek előtte. Olykor megállok egy-egy pillanatra Kieran előtt és szólásra nyitom a számat, végül inkább mégis némaságba burkolózva tovább sétafikálok. Elég ebből, nem vagyok már kislány és főleg nem egy ijedős nyuszi. Egy hatalmas, erős boszorkány vagyok, aki egyszer az életében végre valahára őszinte tud lenni ahhoz, aki a legjobban megérdemli. És persze önmagamhoz is. - Borzalmas dolgokon mentél át. Ahogy mondtam, nem vagyok dühös, megértelek, hidd el. De...bárcsak bíztál volna bennem. Tudom, nem adtam rá az évek alatt okot, hiszen te a tenyereden hordoztál, én meg sosem mutattam igazán annak jelét, milyen fontos vagy nekem. - Jaj, de óvatosan fogalmazok. - Pedig...az vagy. Jobban, mint képzelnéd. Mindig is te voltál az egyetlen, akit úgy tényleg közel éreztem magamhoz. Viszonylag hamar rájöttem az érzéseimre, de...fogalmam sem volt, hogy közölhetném veled. Szóval igen, megsirattalak. Ám leginkább azt sirattam, hogy mennyire gyáva voltam, és nem mondtam ki a közös életünk egyetlen napján sem, mennyire...szeretlek. - Az utolsó szót suttogva mondom ki, aztán kvázi megsemmisülve ülök le ismét a padra. A könnyeim immár megállíthatatlanok. A szégyen, az elvesztegetett boldogság és a megkönnyebbülés könnyei peregnek le az arcomon.
455 words ✦ lift me up ✦ megkésett, béna, de szeretettel teli
Came to you with a broken faith Gave me more than a hand to hold
Igazat ad, amin nem kellene meglepődnöm és azt hiszem, nem is teszem. Nyilván ő is úgy érzi, hogy hiba lett volna a házasságunk és ezért tényleg nem hibáztathatom őt. A sors úgy akarta, ne legyünk együtt és igaza volt. Jobbat érdemel, olyat, akitől gyereke lehet, akivel megöregedhet együtt. Én nem tudok már neki nyújtani semmit. Tudom, talán túlságosan is nyers vagyok vele és rá is jövök azonnal, hogy nem kéne elmarnom magam mellől, így korrigálok, bocsánatot kérek. Nem mintha lenne jelentősége, mert ettől még baromira elszúrtam és nem ma, nem most, hanem már réges-régen. Őszintén örülök, hogy láthatom út és hogy a sors, annak ellenére, ami történt, egymás mellé sodort minket, mégis, ez inkább keserédes öröm a számomra. Hallgatom a válaszát, hol ránézve, hol pedig másfelé emelve a tekintetem. Nehéz hallgatnom őt, mert mindent, amit mond, látom a lelkiszemeim előtt. Látom, ahogy gyászol, ahogy sír… igen, el tudom képzelni, annak ellenére, hogy sosem volt egy sírós fajta. Nem is tudom, hogy tudta mindig magába fojtani a fájdalmát. Lassan ránézek, annál a résznél, mikor arról beszél, űr keletkezett a szívében. Miattam. Nehéz elhinnem, hogy ennyire sokat jelentettem neki és hogy… ez talán nem is változott. A szemeit kezdem fürkészni. Őszinteséget olvasok belőle, bár meg sem lep. Mindig is őszintének, ártatlannak láttam és ismertem őt. - Nem… - Megköszörülöm a torkom a hangomat keresve, ami most rekedtes és szinte nincs is. - …nem kellett volna sírnod – Először csak ennyit tudok kipréselni magamból és ezt kivételesen nem azért, hogy ezzel eltaszítsam magamtól, hanem mert nem szerettem volna őt soha sem sírásra késztetni. És ez a jövőben sem fog változni. Nem akarom bántani Shaelynt, aki a legfontosabb a számomra, még most is. – Sajnálom, hogy arra késztettelek, hogy sírj. Nem akartam. De… - A földet kezdem figyelni. Kezd zavarni, hogy egy helyben ácsorgunk és a járókelők talán minket bámulnak, hallgatnak. - …nem jöhettem vissza. A családom halála, és a sajátom, meg a visszatérésem elég megrázó élmény volt. Nehezen küzdöttem talpra magam, de idővel sikerült. Viszont mindig is úgy gondoltam, hogy mindazzal, ami történt, talán szabad lettél – Újra ránézek, nagyon halvány mosollyal az arcomon. – Hisz most már szabadon dönthetsz arról, kivel vagy, nem? Úgy értem, remélem, hogy a szüleid nem akartak több házasságba belekényszeríteni. Olyanba, amit nem akartál – Aprót rántok a vállamon. Hozzá akarom tenni, hogy én szívesen leéltem volna az életemet, de mégsem jön ki hang a torkomon. Ha tudnám, hogy szeretett, hogy szeret, elmondanám… talán. De talán akkor sem. Amíg magammal nem jutok közös nevezőre, addig lehet, hogy hiba az érzéseimről beszélni.
Már abban a percben megbántam a szavaimat, amint kiejtettem őket a számon. Mégis mit gondoltam? Biztos úgy éli meg, amikor csak a vámpírlét téma van terítéken, mintha karót döfnének a szívébe. Oké, ez is béna hasonlat volt, de legalább ezúttal nem mondtam ki hangosan. Istenem, úgy megölelném, de... sosem voltam az a nagy érzelemnyilvánítós típus, miért most kezdeném el? Plusz azt sem szeretném, ha azt hinné, csak sajnálatból, lényegében szánalomból borulok a nyakába. Így is pengeélen táncol a sok-sok éves kapcsolatunk. Jelenleg azt sem tudom, mi van köztünk...vagy egyáltalán van-e bármi is köztünk? Úgy sejtem, erre ő sem tudna választ adni. Szeretett engem régen, de vajon még most is ugyanígy érez? Rákérdezhetnék, de azzal lehet, csak olajat öntenék a tűzre. Egyébként is van most elég baja, nem kellek még én is koloncként a nyakába. Meg aztán most tényleg biztos meggyanúsítana azzal, hogy hazudok, ha bevallanám neki, hogy szerelmes vagyok. Hogy még így is szeretem, hogy egy teljesen új fajhoz tartozik. Jesszus, még fejben is ijesztően furcsán hangzik ez a mondat, ő meg ezt éli meg nap mint nap. Elképesztően erős, mert ahhoz képest egész jól viseli, legalábbis látszólag. Én meg itt belerúgok a röhejes és igenis bántó megjegyzéseimmel. Mi ütött belém, de tényleg? A válaszával az elevenemre tapint. Ezúttal én érzek úgy, mintha egy tőrt forgatna a szívemben. Egyrészt megérdemlem, amit mond, meg is értem őt, másrészt viszont...fáj. Pokolian fáj, de főleg az, hogy éveken át ilyen ostoba voltam. És azt hiszem, nem is ma fogok elkezdeni ezen változtatni. - Igen, azt hiszem, igazad van. A sors elvégre biztos jobban tudja, mint mi, hogy mi jó nekünk, nem? - Ezt most miért kellett? Miért kell rákontráznom a hülyeségére? Hiszen nem értek vele egyet. És pontosan tudom, hogy csak azért gondolkodik így, mert elveszettnek érzi magát, mintha nem tartozna sehova. Ismerem már ennyire. Teljesen meg is tudom őt érteni. Ám legfőképp miattam tapogatózik ennyire a sötétben. Mert sosem világosítottam fel őt a valódi érzéseimről. Azt tudta, hogy szeretem, de azt biztos nem, hogy mennyire tiszta szívemből és lelkemből árasztom felé a mély és őszinte szerelmet! Szóval részben én is hibás vagyok, hogy most olyan, mintha feladta volna. Mintha elengedte volna a múltunkat, ami azért nem 1-2 évre nyúlik vissza. Gyerekkorom óta az életem része ez a férfi, és ha rajtam múlik, életem végéig az is marad. Nem érdekel, ha ehhez hegyeket kell megmozgatnom. Azt hiszem, van is ilyen varázslat valahol...de mi is kell hozzá? Na jó, nem szabad elkalandoznom, most Kieran a fontos. Nem tudom, mit kéne reagálnom a félbehagyott mondatára. Az mondjuk nem lep meg, hogy észrevette kettőnk közt a feszültséget. És igaza is van. Valószínűleg csak annak nem tűnt fel a körülöttünk lévők közt, aki szemellenzőt visel vagy valami álomvilágban tengeti a mindennapjait. Aztán a következő mondatával eléri, hogy megtorpanjak. Tetőtől talpig átjárja a testem egy különös bizsergés a suttogása hallatán. Veszek egy mély levegőt, aztán felé fordulok. - Hát elhiheted, én sem. Kieran, azt hittem, hogy meghaltál, a fenébe is... Gyászoltalak. Nem akartam elhinni, hogy nem vagy többé. Életemben nem éreztem még olyan fájdalmat. Basszus, elsírtam magam. Addig a napig azt sem tudtam, milyen érzés zokogni. Tudod jól, sosem sírok. De a hiányod miatt egy olyan űr keletkezett a szívemben, amit képtelen voltam másképp feldolgozni. Szóval...bármi is ez most...még mindig törődöm veled. Ez sosem fog megváltozni. - A monológom vége felé már szinte szavanként teszek irányába egy-egy újabb lépést, míg végül meg nem állok tőle pár centire. Most miért látok homályosan? Úristen...ugye nem? Már megint könnyezem. Letörölhetném az arcomról a könnycseppeket, de kivételesen nem akarok erősnek tűnni. Szeretném, ha érzékelné, hogy amit mondtam, az mind igaz. Ráadásul ha már nincs annyi önbizalmam, hogy konkrét szerelmi vallomást sajtoljak ki magamból, akkor ez a minimum. Alig tudok a szemébe nézni. Félek, akkor teljesen összeomlanék és nem tudnám fenntartani a karakán nő látszatát. Bárcsak ne agyalnék ennyit mindenen. Főleg azokon a dolgokon, amik Kierannel kapcsolatosak.
Came to you with a broken faith Gave me more than a hand to hold
A döbbentség azonnal kiül az arcomra a rossz poénját hallva, amit nem is tudom, poénnak szán-e egyáltalán, vagy a fajomat bírálja. Bárhogyan is, nem tehetek róla, hogy azzá váltam, ami… néha azt kívánom, bár meghaltam volna a családom többi tagjával együtt. Akkor nem kellene viselnem azt a szégyent, hogy boszorkányból egy vérszívó lettem. Valószínűleg látja rajtam, hogy mennyire nem tudom hova tenni a megjegyzését, így korrigál és helyrerak, már amennyire tőle telik. Nyitom a szám, hogy lereagáljam, de folytatja és esélyt sem hagy arra, hogy megszólaljak. Minek is az, ugye? Meglep, hogy zavarja a feszültség, vagy hogy egyáltalán észrevette ő is. Elmerengve nézek félre, majd magam elé és odébb rúgok egy kavicsot, ami az utamba kerül. - Már nem az vagyok, aki akkor, szóval lényegében tényleg idegen vagyok neked, nem? Sőt, talán sosem ismertél igazán – Nézek rá a szemem sarkából. Nem tudom, mit akarok pontosan, mert nem akarom ellökni magamtól, szavaimmal mégis ezt éreztetem, szóval, a fenébe is. – Talán a sors szólt közbe amúgy, nem? Az érdekházasságok amúgy sem tartanak örökké. A miénk sem tartott volna… - Újabb lökés a nő felé, magam felé meg egy képzeletbeli pofon. Sóhajtok. – Bocs, ne haragudj, nyers vagyok, csak… tényleg nem tudom, hogyan kellene viselkednem. Igazad volt, feszkó van köztünk, ezt biztos a többiek is érzik, de őszintén? Tényleg lövésem sincs, hogy mindazok után, ami volt… - Vállat vonok, még a karjaimat is kitárom, ahogy végül megállok. Shaelynt figyelem, remélhetőleg nem megy tovább nélkülem. – Sosem hittem, hogy újra látlak – Teszem hozzá halkabban, szinte suttogva, mintha egy titok lenne. Annak idején nem véletlenül nem kerestem őt fel, miután vámpírrá változtam. Úgy éreztem, hiba lenne és… inkább higgye azt, hogy halott vagyok, minthogy lássa, mi lettem. Hát, már mindegy. A sors csúnya játékot űz velünk és fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
Vámpír. Kieran már egy vámpír. Azóta próbálom ezt feldolgozni, hogy megtudtam, mivé vált az, aki előtt nem is annyira régen még a lehetőségek tárháza nyitva állt, hogy a jövő nagy varázslói közé tartozzon. Most pedig...vérszívó lett. Mégsem nézek rá másképp. Mármint persze, furcsa ez a helyzet, kissé rémisztő, mondhatjuk, hogy nem kevés idő kell még, hogy túllépjek ezen. Mégis, amit valójában érzek, az a hála. Mert él...fogjuk rá. Mert velem van. Ez pedig többet nyom a latba, mint az, hogy agyarai nőnek, amikor elfogja a táplálkozhatnék. Amire viszont tényleg nem számítottam, az az, hogy Astrid összerak minket, hogy dolgozzunk együtt. Toborozzunk embereket. Kb. köpni-nyelni nem tudtam, amikor ezt kijelentette. Mármint helló, a halottnak hitt vőlegényem állt velem szemben. Még csak arra voltam akkor képes, hogy nagy nehezen megálljak a két lábamon és átvészeljem a nagy találkozást ájulás nélkül. Erre kitalálta, hogy melózzunk közös erővel? Oké, most már örülök neki, hogy így lett - na meg én voltam az, aki csapot-papot hátrahagyva rohantam az ismeretlen felé, amikor megtudtam, hogy valamilyen csoda folytán mégis életben van -, de akkor, abban a percben minden olyan szürreális volt. Mintha lebegtem volna, amikor megjelent előttem Kieran. Mindegy, most nem akarok ezen agyalni. Azért vagyunk ma is úton, hogy az Ellenálláshoz szervezzük be az embereket. Mi pedig ezt is fogjuk tenni, ahogy az elmúlt időszakban szinte állandóan ez volt terítéken. A köztünk lévő feszültség még mindig nem oldódott fel. Viszont úgy gondolom, itt egyszerűen csak arról van szó, hogy egyikünk sem tudja, hogyan kéne kezelnie a szituációt. Részemről legalábbis biztos nincs érzelembeli változás. Oké...sosem mondtam el neki, mennyire szeretem, és az aktuális helyzetet tekintve nem is hiszem, hogy pont ma este közlöm vele, ám tudom, hogy akár vámpír, akár boszorkány, ugyanúgy érzek iránta. Egyelőre nem tapasztaltam a jellemében sem változást, maximum picit...hogy is mondjam..."borongósabb" lett. Merengőbb. Igen, ez a jó szó. A hangja zökkent ki a gondolataim sodrásából. Az ételárus felé pillantok, aztán egy halvány mosoly kíséretében megengedek magamnak egy poént. - Éhség alatt mit értesz? Mert ha az árust kell felzabálni, arra nem vagyok vevő. - Így kimondva talán már nem is annyira vicces. - Ne haragudj, én nem...nem úgy gondoltam. Csak picit...na jó, akkor bele a közepébe: úgy érzem, van köztünk némi feszkó, amit valahogy oldani kéne, mert lassan két évtizede ismerjük egymást, és mégiscsak össze akartunk házasodni, mostanában pedig úgy viselkedünk, mint két idegen, akiket csak a munka köt össze. - Aha, ezután biztos pikkpakk feloldódik a már említett feszültség köztünk. Hogyne. Inkább lemondó sóhajjal és fejbiccentéssel adom tudtára, hogy együnk valamit és elindulok az árus felé.
Came to you with a broken faith Gave me more than a hand to hold
Amikor csatlakoztam Astrid csapatához, fogalmam sem volt róla, hogy szembesülök a múltammal. Egy részével. Egy fontos, nagyon fontos részével. Shaelyn jelenléte minduntalan felkavart, nem tudtam logikusan gondolkozni, kerültem és próbáltam a feladataimra koncentrálni, hisz Astrid nem véletlenül bízott meg egyes dolgokkal. Tennem kellett ezeket és nem szabadott hagynom, hogy az érzelmeim magukkal ragadjanak, de őszintén? Vámpírként az érzelmek jobban magukkal ragadtak. Intenzíven pulzált minden érzékszervemben és húzott, vonzott magához… Shaelyn. Ő, akiért mindvégig odavoltam és akit szerettem. Akit szeretek. Nem tagadhattam le, nem is akartam, ugyanakkor kimondani sem mondtam. Minek? Shaelyn sosem mondta, sosem éreztette, hogy tényleg érdekelném őt. A kötelesség hajtotta. Barátok voltunk, semmi több. Barát-zónába kerültem már gyerekként, de hajlandó lettem volna kockáztatni az esküvőn. Elmondtam volna neki mindent, hátha ő is úgy érez, mint én. De már nem vagyok naiv. Nem lehetek az. Ő jobbat érdemel nálam. Olyat, aki él és lélegzik, akinek a teste nem jéghideg, akiben több a remény. Nem én kellek neki. Sosem kellettem. Már 20 perce sétálunk és eszem ágában sincs megszólalni. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Mondjuk, ha lakatot teszek a számra és tényleg nem fogok megszólalni, az kínosabb, mint bármi más. Mondanom kellene valamit. Ahogy megpillantok egy árust, a lányra, mit beszélek? Nőre nézek. - Nem vagy éhes? – Fejemmel az árus felé biccentek. Én idejét se tudom megmondani, mikor ettem utoljára emberi étket. Pedig érzem az ízét, és hiányzik is, de inkább csak egy emlékeztetője mindannak, amim már nincs. Nem lehetek újra élő.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
{ i don't know who you think you are but before the night is through i wanna do real bad things with you }
A sikoly, amit hallatott nevetésre késztetett és végtelen kéjjel töltött el. Imádtam a tudatlan halandókat, ahogyan lepergett előttük, valóban olyasmivel állnak szemben, amivel nincs esélyük. És én élveztem azt a pánifélelmet, amely a szőke lányból áradt, ahogyan íriszeim, s halandó börtönöm szeme fehérje eltűnt, s előtűnt a lelkem maradványát visszatükröző sötétség. Bár ne lettem volna bezárva emberi börtönömbe, úgy egészen más módon is sikításra bírhattam volna a lányt… De egészen szórakoztató lesz a vadásszal a fejemben, aki kénytelen ezt is végig nézni, pontosan azt, hogyan kínzom meg a szöszit és hogyan fog szenvedni. Valószínűleg ha egyszer megszabadulok majd Dylan húsától, s ő véletlenül mindezt túlélné, beleőrül majd mindabba, amit általan elkövetett. Már ezért megérte ez a kis kaland a testében. Nem volt nehéz elkapni a lányt, akinek a galériában amúgy sem volt hová bújnia. Gyenge próbálkozása a késsel nevetséges volt, és a gonosz élű mosoly csak szélesedett, ahogyan a fém csattant a kövezeten. Ellenkezését és próbálkozásait, hogy ártson nekem, szintén élveztem nézni, hiszen semmi volt hozzám képest, még így is… Kísérleteit megjutalmazva a pulthoz vágtam, így a homloka a kemény lappal csókolózott, hogy aztán végre nyugton maradjon, amíg a hátsó helyiségekből újra előre nem vonszoltam és bele nem löktem a székbe. – Szerinted nem készültem, Isabelle? Tudom, hogy apád nem tud róla, azt is, hogy anyád egy semmirekellő kurva, aki széttette apádnak is a lábát, te meg becsúsztál, ahogy a halandók mondani szokták. De ne aggódj, elintéztem, hogy az apucid ide jöjjön ma este – nem finomkodtam, már csak azért sem, mert kurvára nem érdekelt, hogy megbántom-e a lányt vagy sem. Démon voltam, minden empátia, ami valaha megvolt bennem, már az emberi bosszúhadjáratom során elveszett, az átalakulásom óta pedig minden elveszett belőlem. – Úgyhogy ma családegyesítés lesz. Lufikat nem hoztam a bulira, de azért remélem örülsz – jegyeztem meg gúnyosan, miután felhasítottam az arcát, az ujjaim között szorongatott késsel. Ide volt elkezdeni játszani, bár ebben úgy tűnt a szöszke nem lesz partner… szinte beletörődve ült a székben, mintha semmi sem számítana neki. Az elfúló kérdésére azért gonosz vigyort villantottam rá, és az állát megfogva rántottam magam felé a fejét, hogy a fekete szemekbe nézzen. – Abban hol lenne az élvezet, kicsi Isabelle? – ahogy elengedtem, szinte ellöktem magamtól, letöröltem a bőréről a kicsordult vérét, majd lenyaltam az ujjamról. – Azért érdekelne, mit tudsz az apádról? Mert tudod, ő tisztában van a boszorkányok és démonok, meg minden egyéb létezésével – kérdeztem, majd felegyenesedtem. Kíváncsi voltam, hiszen később valószínűleg már nem lesz képes válaszolni majd. Ekkor megcsörrent a mobilom. A boszorkány telefonszáma jelent meg a készüléken, értetlenség csengett a hangomban, amikor felvettem a készüléket. – Angelique, éppen valaminek a közepén tartok – a vonal másik végén egy hosszú pillanatig csend volt, majd erőtlenül szólt bele a nő. – Sajnálom Dylan, én… képtelen vagyok erre. Elengedem a lányt, nem akarom hogy bánts és… – elöntötte az agyatamat a düh. – Ne baszakodj velem, Angelique, megegyeztünk! Egyesével tépem ki a fogaidat, ha el mered engedni! – ekkor rám rakta a telefont. A zár mintha kattant volna, én pedig hátra rohantam, hogy benézzek a konyhába, de a gyertya lángja már nem égett, a kékes vibrálást megszűnt. – Kinyírom a boszorkányt! – csikorgattam a fogamat, ahogyan előre siettem.
{ deadly fever, please don't ever break
be my reliever 'cause i don't self medicate and it burns like a gin and i like it put your lips on my skin and you might ignite it, hurts, but i know how to hide it, kinda like it }
Az álarc mögött :
{ szuszu }
Pént. Május 15, 2020 12:28 pm
To: Drezath
Take a look at the future. Who knows what's ahead?
Hallottam a férfi szavait, ahogy lassan, szótagoltan próbálta meg beetetni velem, hogy az a nő, aki az előbb kilépett a kis galéria épületéből, egy boszorkány, és hogy ő pedig egy démon. Egy szavát sem hittem, bár ahhoz kétség sem fért, hogy ez a férfi az életemre akart törni, legyen démon vagy sem. Szemei őrültséget tükröztek, amitől a frász jött rám, az ajkain virító gyilkos mosoly pedig egyre inkább futásra késztetett. Én mégis lecövekeltem az ajtóban, nem tudtam megmozdulni a félelemtől, azt sem tudtam, hova futhatnék innen, amikor az ajtó ki sem akart nyílni nekem! - Az apám? – Egyre kevésbé kezdtem érteni ezt a helyzetet. – Az apám a létezésemről sem tud, arról meg pláne, hogy itt vagyok. Ha azt hiszed, fel tudsz használni ellene, akkor nagyon nagy tévedésben élsz – vágtam vissza neki remegő hangon, s habár szavaimnak magabiztosságot kellett volna tükrözniük, annyira bizonytalanul csengtek, hogy még én sem hittem el őket. De legyen bármelyikünknek is igaza, az én helyzetemen nem segített egy cseppet sem. Tudtam, halott ember vagyok, ha nem jutok innen ki most rögtön. Aztán a következő pillanatban a férfi eltüntette szeme fehérjét, s mintha maga az ördög bámult volna rám éjfekete tekintettel. Egy hatalmas sikoly szökött fel torkomból. Több nem is kellett, egyből futásnak indultam, be a galéria belsejébe, remélve, hogy találok egy hátsó kijáratot, vagy akár egy ablakot, amin kimászva elmenekülhettem innen. A szívem zakatolt, de még így is hallottam a férfi szavait, amiket utánam kiáltott. Nem érdekeltek. Befordultam az első ajtón, ami egy kisebb konyha helyiségbe vezetett. Reflexszerűen csaptam volna be magam mögött az ajtót, és zártam volna be azt, ám ekkor megláttam, hogy a retesz, ami korábban biztosította a kicsiny szoba zárhatóságát, már sehol sem volt, így nekem sem biztosított menedéket. Ablak nem volt, azonban a pulton megláttam egy nagy és éles kést. Soha nem használtam még ilyet, pláne nem egy ember ellen, de felkaptam azt, majd már futottam is a következő helyiségbe, ami egy WC volt. Láttam az ablakot, még fel is tudtam volna mászni oda, a rácsok azonban megakadályozták még csak a próbálkozásaimat is. Nem tudtam volna kitörni onnan. Hallottam magam mögött a férfi kényelmes lépteit, ahogy egyre közelebb és közelebb ért hozzám, miközben én egyre inkább csapdába estem. Gondolataim sebesen cikáztak a fejemben, hogy most mégis mitévő legyek. Egy hirtelen indulattól vezérelve csendben becsuktam a mosdó ajtaját, és az ajtó nyílásával ellentétes oldalhoz álltam. Vettem egy mély levegőt, igyekezve lenyugtatni lélegzetemet, miközben a nagy húsvágó kést védelmezően szorítottam magam elé. Amint a férfi kivágta a mosdó ajtaját, én már lendültem is felé, magasba emelt késsel, hogy a mellkasába szúrjam azt, ám ő könnyed mozdulattal kiverte az éles fegyvert a kezemből, majd a tarkómnál fogva megragadt. Szorítása nagyon erős volt, tudtam, nem fogok tudni szabadulni, de ez nem gátolt meg abban, hogy felhagyjak a próbálkozásokkal. Próbáltam megkarmolni, össze-vissza rúgkapáltam, abban reménykedve, hogy célt találok, de csak a levegőt értem, jutalmul pedig belevertem a fejemet a pultba. A látásom elhomályosult, csak pontokat láttam magam előtt, miközben a férfi kivonszolt a mosdóból, végig a kis folyosón, majd beledobott az irodai székbe. Lényem egy része küzdeni akart tovább, ellenkezni vele, másik részemen azonban úrrá lettek az emlékek, s nem is a férfi volt az, aki igazán letörte ellenállásomat, hanem emlékeim béklyója. Egyszer elkerültem már a halált, amikor az anyám egyik kuncsaftja majdnem agyon vert, de tudtam, ezúttal nem fogom tudni elodázni azt, ami, úgy látszik, egy ideje fente rám a fogát. - Az apám nem fog a megmentésemre sietni, azt sem tudja, hogy itt vagyok – válaszoltam neki erőtlenül. Talán félnem kellett volna az éles késétől, éreztem, ahogy a húsomba mart a penge, ahogy vér bugyogott elő a bőröm alól, rajtam azonban úrrá lett a beletörődés a végbe, abba, hogy meghalok. Felesleges lett volna kegyelemért könyörögnöm, vagy üres ígéreteket tenni a férfinak, amikor a napnál is világosabb volt, hogy ez csak egyféleképpen érhet véget: az én halálommal. Felesleges lett volna küzdenem, tudtam, nem nyerhetek. – Miért nem spórolod meg magadnak az erőfeszítést, és végzel velem most rögtön? – kérdeztem tőle erőtlenül.
{ i don't know who you think you are but before the night is through i wanna do real bad things with you }
Figyeltem, ahogyan a boszorkány távozott, szórakoztató volt a kislány döbbenete, miközben megpróbálkozott újra, hogy ő is elhagyja az épületet. Igazság szerint örültem is, hogy a boszi megtudta úgy oldani ezt a varázslatot, hogy távozzon utána, mert amit a lánnyal terveztem művelni, ahhoz nem kellettek szem és fül tanúk. Felnevettem, amikor a lány zavarodottan beszélni kezdett, nevetségesen tudatlan volt ahhoz képest, hogy anyuci milyen nagyon szerette hangoztatni, hogy egy vadásztól volt az egy szem kicsi lánykája. – Elmondom lassabban: a nő – mutattam az ajtóra, és valóban lassabban beszéltem, hogy a szöszinek legyen ideje feldolgozni az információt – egy boszorkány és sokkal komolyabb dolgokra képes, mint Harry Potter. Én démon vagyok és ami azt illeti, jelenleg a legrosszabb rémálmod – gonosz, gyilkos fény ült meg a tekintetemben, nagyon is rám fért már hogy kiéljem a gyilkos hajlamaimat, amelyekre ebben az emberi bőrben igen nehéz lett volna megtenni, ám a kiscsaj könnyű préda volt. Kövezzen meg, aki akart ezért! – Te pedig egy eszköz vagy, hogy a drága apucid válaszokat adjon nekem – folytattam, majd a szemeim feketébe fordultak, eltűnt a halandó test szürkés írisze, és a szemgolyó fehérjéje, semmi nem maradt, csak végtelen sötétség, a legmélyén pedig mindaz, ami démonná válásom óta éltetett. A lány ekkor felsikoltott, a hangja betöltötte a teret, szinte visszhangot vert, majd elrohant mellettem a hátsó szobák felé. – Esélyed sincs, Isabelle! Csak te és én vagyunk itt – kiáltottam utána, és gyilkos nevetés tört fel belőlem. Remekül szórakoztam, hónapok óta először éppen úgy, ahogyan a pecsét előtt. Szinte éreztem, hogy a vadász, akinek a testében voltam, ahogyan őrjöngött, de ez is csak abban erősített meg, hogy remekül fogom magamat érezni. Kényelmes léptekkel elindultam a hátsó szobák felé. Kettő volt, az egyik egy teljesen átlagos kis konyharésznek volt kialakítva, kávéfőzővel, egy kisebb hűtővel, mindenféle olyasmivel amire egy halandónak alap esetben szüksége lehetett. A második egy kis fürdőszoba volt. A lányka szerencsétlenségére egyik ajtó sem volt zárható, még retesszel sem – felkészültem: ennek nyomait ő is észre vehette, mert egyszerűen csak kitéptem a reteszeket a falból, kulcsok pedig sehol sem voltak. Ablak csak a második helyiségen volt, kívülről pedig rácsot szereltek rá, de persze a szöszi akkor sem tudott volna elmenni, ha nem lett volna a rács. Ott égett a gyertya a konyhás részen a pulton, furcsa kékes fénykör vette körbe, s amíg el nem aludt a láng, addig a lányt a galériához kötötte mindez. Elfújni nem lehetett, és az az igazság, hogy komoly erő kellett volna ahhoz is, hogy hozzáérjen valaki, így elég biztosított volt a helyzet. A terv az volt, hogy ha értesítem a boszorkányt, ő elmondd egy igézetet, amelytől megszakad a varázslat. De ez még nagyon messze volt. – Isabelle! Nem bújhatsz el, nincs hová – elég nagy erővel löktem be a wc ajtaját, miután a konyarészen sehol sem volt a kiscsaj. – Gyere szépen! – ha volt nála kés, azt könnyűszerrel kivertem a kezéből, és magam felé rántottam a kezénél fogva. A tarkójánál kaptam el, az ujjaim a hajába téptek, és kirángatták a kis csempézett szobából. – És most elszórakozunk egy kicsit – kegyetlen mosolyt villantottam a szőkére, aki felőlem aztán üvölthetett, sikíthatott, rúgkapálhatott, zokoghatott, amit csak akart, hiszen bőven erősebb voltam nála. Ha nagyon ellenkezett, lefejeltettem vele a pultot, éppen annyira, hogy nyugton maradjon, de még ne ájuljon el. – Fogd fel úgy, Isabelle, hogy segítek neked megtalálni apádat – mondtam, miután átrángattam az első szobán is, ahol felkaptam egy kést. Durván belelöktem az irodaszékbe a mögött, majd lehajoltam hozzá, és magam felé fordítottam a fejét, hogy egészen közelről a fekete szemeimbe nézhessen. – Te pedig segítesz nekem meggyőzni őt, hogy árulja el, amire kíváncsi vagyok. Ugye segítesz nekem? – ez persze költői kérdés volt, s ha csak bólintott vagy elrebegte az igenlő választ – persze ha nem, akkor is –, ez gyorsan mozdulattal, éppen hogy de felhasítottam az arcán a bőrt a kés hegyével. Kiserkent a vére, bár tudtam, nem okoz neki komolyabb sérülést: a célom inkább az volt, hogyan az apja ideér majd, vegye komolyan, hogy ártanék a lánykájának.
{ deadly fever, please don't ever break
be my reliever 'cause i don't self medicate and it burns like a gin and i like it put your lips on my skin and you might ignite it, hurts, but i know how to hide it, kinda like it }
Az álarc mögött :
{ szuszu }
Szer. Ápr. 22, 2020 8:31 pm
To: Drezath
Take a look at the future. Who knows what's ahead?
Utolsó lehetőségként kiáltottam a férfi után, reménykedve abban, hogy ez az egész csak egy rossz vicc. Rettegés áradt szét csontjaimon, a pánik már ott kopogtatott az ajtón, miközben kétségbeesetten próbáltam kinyitni az ajtót, de az csak nem mozdult el a helyéről. Sarkon perdültem, ahogy meghallottam a lépcsőn egy pár cipő kopogását. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, még egy gyenge mosollyal is megpróbálkoztam, amikor a férfi visszakérdezett, ám a következő szavai lehervasztottak a mosolyt az ajkaimról. Az első gondolatom az volt, hogy honnan tudta a nevemet, amikor soha nem említettem neki. Nyugodt mozgása egy ragadozóéra emlékeztetett, amelyik készen állt arra, hogy a prédájára vesse magát. Aki ezúttal én voltam. Nagyot nyeltem. Az említett nő felé kaptam tekintetemet, akit „Dylan” boszorkánynak nevezett. Éreztem, ahogy reszketnek a tagjaim a félelemtől, s lábam mintha gyökeret vert volna a padlóban. Minden idegsejtem azt súgta, hogy meneküljek, fussak messzire, ameddig csak a lábam bírja, és hátra se nézzek, én pedig szívesen engedelmeskedtem volna ennek a sürgetésnek, ha az ajtó kinyílt volna. Amikor azonban a nő csak úgy simán kisétált az épületből, szó szerint tátva maradt a szám. Egyből utána is kaptam, hátha sikerül kijutnom innen, azonban egy láthatatlan erő visszatartott. Most aztán már tényleg nem értettem, hogy mi folyik itt. Kénytelen voltam hát megint a férfival szembe fordulni. Ismét nyeltem egy nagyot. - Ez most valami kandikamerás rászedés, igaz? Nem tudom, hogyan sikerült az ajtó bezárást megoldani úgy, hogy én ne tudjak kimenni, az a nő pedig igen, de most már fejezzük be, kérlek, ezt a viccet. Még valami szállás után is kell… - A pánifélelem megeresztette a nyelvemet, próbáltam nem túlreagálni a helyzetet, vagy elhinni, hogy valóban valami természetfeletti dologról van szó. Próbáltam a realitás talaján maradni, azonban ahogy megpillantottam a férfi gyilkos mosolyát, megfagyott a vér az ereimben. Csak pislogtam rá nagy szemekkel, ám amikor az övé sötétbe váltott, hangos sikoly szakadt fel torkomból. Egyáltalán nem értettem, hogy mi ez az egész, és hogy miért velem történik mindez, de ezeket a gondolatokat elmosta a fejemből a rettegés. Elkezdtem szaladni arra, amerre láttam. A pult mellett jobbra kanyarodtam, és reméltem, hogy bárhova is vezet a belső helyiség, fogok találni valami kijáratot. Akár egy ablakot. Bármit. Nem maradhattam itt, ebben egészen biztos voltam.
{ i don't know who you think you are but before the night is through i wanna do real bad things with you }
Minden szót éppen úgy mondtam el, ahogy azt a boszorkány fejéből kiolvastam órákkal korábban az összes képregénylapról. Számomra nem jelentett mindez semmit, sőt úgy éreztem lealjasodtam, s már nem csak emberi testben kellett léteznek, hanem úgy is kellett viselkednem. Türelmetlenül vártam, hogy a kis mágia megkösse a lányt végre, s vége szakadhasson ennek a nevetséges színjátéknak. Persze mindebből a szöszi semmit sem vett észre, mi több rendkívül le volt nyűgözve. Végül leszaladt a lépcsőn, felkapta a holmiját, és az ajtó felé rohant, amely persze már régen bezárult előtte, s csak akkor engedte a szabad kijárást számára, ha a hátsó szobában égő gyertya elaludt majd. De persze ez sem volt olyan egyszerű, a boszorkány gondolkodott róla. Komótosan sétáltam csak a felső szint korlátjához, perceket várva miután utánam kiabált, s már a kilincset rázta hasztalanul. Zsebre dugott kezekkel sétáltam le a lépcsőn. – Valóban? – a hangomban elégedettség csengett, miközben lefelé haladtam. – Kedves Isabelle, engedd meg, hogy bemutassak neked egy igazán kiviteles boszorkányt – intettem a nő felé, aki időközben kijött hátulról. – Ő itt Angelique, aki volt kedves és segített nekem bezárni ide téged – hagytam hadd pánikoljon csak a leányzó, hiszen úgy sem tudott semmit sem tenni már, a markomban volt. – Mehetek végre, Dylan? – kérdezte a boszorka, én pedig bólintottam. Természetesen ő sem tudta a démoni nevemet, elővigyázatosabb voltam annál, hogy ezt csak úgy kiadjam bárkinek is. Pláne nem kellett, hogy aztán a kiscsaj apja megtudja és megidézgethessen csak úgy, szórakozásból. A boszorkány, ha végre a szöszke abbahagyta a kiábrándító próbálkozást, hogy elhagyja a galériát, akkor egyszerűen kisétált az ajtón, gondos tulaj révén még a zárva táblát is kiakasztotta. Nem mintha most bárki is be akart volna ide jönni… Láttam, ahogyan a lányra egy sajnálkozó pillantást vetett, de az alkunk része volt, hogy elhúzza innen a csíkot. – Nos, Isabelle, biztosan érdekel, miért történik ez veled, olyan sok nehéz év után, nemde? – kérdeztem neki támaszkodva a pultnak, kissé oldalra billentve a fejemet. Az arcomon gyilkos mosoly terült el, s a kifejezett hatás miatt átváltottam a démoni fekete szemekre, amelyeket szerencsére a pecsét sem tudott kiiktatni. Így nézek aztán a lányra, és tudom, hogy ettől egészen, csontig hatolóan átjárja a félelem majd, mert semmit sem tud arról, mi is történik igazából és arról sem, én mi voltam.
{ deadly fever, please don't ever break
be my reliever 'cause i don't self medicate and it burns like a gin and i like it put your lips on my skin and you might ignite it, hurts, but i know how to hide it, kinda like it }
Kezdőlap
}
