Boszorkánynak születtem és a fene, fenét eszik mielőtt megpróbálnék egy más fajhoz csatlakozni. Nem kis erőfeszítésnek köszönhetem, hogy ott tartok ahol ehhez pedig hozzájárul az, hogy mindenél előbbre került az erőm és annak folyamatos fejlesztése és növelése.
Család
Az meg mégis, mi? Mert az én szememben nem voltak mások csak árulók. Mindenki a húgomat imádta, mikor akkora szerencsétlen volt, hogy még a saját erejét se tudta megőrizni. Úgy babusgatták, mintha egyetlen gyerekük lenne, miközben engem semmibe vettek. Habár véletlen műve volt, hogy megöltem a szüleimet azt hiszem hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tenném meg újra és újra. Maximum egy kicsit kreatívabb és lassabb megoldást választanék, ahol nem a kontroll elveszítéséből történt minden. Hiszen az idő múltával ráébredtem, hogy mindenki szemében egy szörnyeteg voltam, semmi több. Így pedig már nem fogtam vissza magam többé azzá váltam, aminek mindenki gondolt. Egy utálatos döggé, aki nem méltó senkinek a szeretetére.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Boldogok voltak. Szinte már gyomorforgatóan boldogok. Egy olyan kis buborékban merültek el, amelybe szinte nekem megtiltották a bejárást. Mert akárhányszor próbáltam besétálni ezen buborék alá olyan volt, mintha teljesen megváltozott volna a légkör. Minden jó egyik pillanatról a másikra vált köddé. Hát, hogy is ne vehették észre, hogy miként viselkednek velem? A világuk közepe volt a testvérem, mintha én meg sem születtem volna a számukra. Nem számít mennyire igyekeztem, vagy próbálkoztam sosem vették észre, hogy én is a világon voltam. Nem voltak rám semmiért sem büszkék két percnél tovább és akkor is szinte érezni lehetett, hogy az érzéseik mennyire nem őszinték. Csak egy akadály voltam az életükben. De talán még annak sem nevezhetném magam, hiszen akkor legalább valamennyire kénytelenek lennének elismerni a létezésemet. Viszont egész életemben úgy éreztem magam, mintha leprás lennék, mert mindenki került engem és nem akart a közelemben lenni, ami miatt már nem is próbálkoztam. Akármivel igyekeztem elérni, hogy engem is szeressenek, hogy bebizonyítsam én is méltó vagyok a szeretetükre csúnya módon kudarcba fulladt. Ezek után már nem igazán próbálkoztam. Úgy éreztem, hogy egy életre kimerültem abban, hogy próbálok megfelelni azoknak, akiknek a létezésem is csak egy felesleges púp volt a hátamon. Néha tényleg azt éreztem, hogy keresztül néznek rajtam. Idővel azonban, habár elfogadtam, hogy a családom számára soha sem leszek fontos megpróbálkoztam külső kapcsolatokat kiépíteni. Én tényleg igyekeztem, de nem tudom, hogy mit csinálhattam rosszul. Ha be akartam mutatkozni valakinek inkább elrohant mellettem és mosolyogva invitálta a testvéremet játszani, mintha már ezer év óta ismernék. De ahogyan én is akkor láttam azokat az embereket először úgy neki is ez volt az első alkalom. Mégis olyan volt, mint egy mágnes, ami szinte mindenkit magához vonzott. Én is egyfajta mágnes voltam, de én ahelyett, hogy vonzottam volna bármit is folyamatosan eltaszítottam mindenkit. Senki nem akart a közelemben lenni. Még az a srác sem, akinek azt hiszem akarva-akaratlanul megnyitottam a szívemet. Fogalmam nincs, hogy mikor estem bele, de megtörtént. Igyekeztem mindent elérni annak érdekében, hogy legalább ő előrébb helyezzem engem, mint a testvéremet, de nem így történt. Állandóan Skyler társaságát kereste mígnem engem került. Egész életemben úgy éreztem, hogy valami el van cseszve velem kapcsolatban. Hogy kell legyen valami oka annak, amiért mindenki ilyen velem. Az évek múlása folyamatosan táplálta bennem a féltékenységet, a dühöt és a hiányát az őszinte szeretetnek. Mindentől a saját testvérem fosztott meg. Elszívtam az erejét, mert egy gyenge kis senki volt az anyaméhben és ezért nekem kellene bűnhődnöm? Azért, mert ő gyenge volt? Egyáltalán nem éreztem fair alkunak, de mivel már csak az erőm volt az egyetlen biztos pont az életemben még azt sem mondhattam, hogy feláldoznám azért, hogy szeressenek. Mert akkor már nem vágytam mások szeretetére. A gyűlölet egy olyan magas szintet ért el nálam, hogy olyan volt már, mintha a szívem folyamatosan pumpálná az ereimbe a gyűlöletet. Csak idő kérdése volt, hogy robbanok, mint egy időzített bomba. Utálom, hogy elveszítettem az irányítást és talán eleinte gyűlöltem magam azért, amiért olyan sok mindenkinek fájdalmat okoztam. Darren.. Skyler.. A szüleink.. Aztán rádöbbentem, hogy ők sokkal több fájdalommal és kínszenvedéssel ajándékoztak meg, amit egy normális embernek el kellene viselnie. Megijedtem és elmenekültem. Nem tudtam szembenézni önmagammal, de ahelyett, hogy nyalogatni kezdtem volna a sebeimet, amiért anyuci meg apuci és a semmirekellő testvérem nem szeretett, eldöntöttem, hogy pontosan az leszek, akinek annyi éven keresztül tartottak. Az a szörnyeteg leszek, amelyet ők láttak bennem, miközben az igazság mindvégig az volt, hogy ők kreáltak engem. Miattuk lettem olyan, amilyen. Mert képtelenek voltak emberszámba venni.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘D szint℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.
❝Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.❝
Drága Astrid!
Akármennyire is vagy rossz, örülök, hogy itt vagy köztünk. Nélküled nem lenne ugyanaz a világunk, hisz minden történetbe kell egy sötét folt, egy gonosz, egy megmentésre váró hercegnő. Szerintem te ezeket mind-mind megtestesíted egymagad. A sötét foltot az életemben. A gonoszt Denverben. És a megmentésre váró hercegnőt Darren életében. Bármennyire is akarod ellökni magadtól, nem fog menni - és talán én sem haragszom rád úgy, mint azt te elvárnád. Igen, utálom, hogy miattad olyan helyzetbe kerültem, hogy el kelljen szöknöm az Ötöktől. Utálom, hogy elvetted az emlékeimet és még jobban utálom, hogy visszaadtad őket. Habár az életemet azzal töltöttem, hogy vissza akartam szerezni őket, de nem hittem, hogy ilyesfajta "titkokra" lelek majd. Sosem hittem volna, hogy ennyire gyűlölsz. Én sosem utáltalak. Anyáék sem utáltak téged, csak... nem tudom, nem láttam a fejükbe, és nem is mondtak soha semmit erről. De én nem azt szűrtem le, hogy utáltak volna. Inkább csak te utáltad saját magad... nem? Az egész lap, a történeted visszaadja a negatív érzelmeidet, a borús világnézetedet, valamint a magányt. A sorok között a magány az, ami a leginkább szembetűnő annak, aki tényleg meg akar érteni téged. Nem húzom tovább az idődet, Astrid - köszönöm, hogy jöttél és remélem, jól fogod érezni magad ebben az alakodban is nálunk! Az biztos, hogy Darren már nagyon vár, én meg még duzzogok egy kicsit, mielőtt újra felkereslek. Habár azt hiszem, hogy az Ötökkel kell majd újra szembekerülnöd... és nem biztos, hogy le tudom őket beszélni arról, hogy ártsanak neked. Elvégre egy vezetőt Miattad veszítettünk el. Jó, nagyobb részben miattad.
Kezdőlap
Haragudnom kéne rád,
Az biztos, hogy Darren már nagyon vár, én meg még duzzogok egy kicsit, mielőtt újra felkereslek. Habár azt hiszem, hogy az Ötökkel kell majd újra szembekerülnöd... és nem biztos, hogy le tudom őket beszélni arról, hogy ártsanak neked. Elvégre egy vezetőt Miattad veszítettünk el.
Aztán futhatsz a játéktérre! 
