Amikor New Orleans-ba jöttem, az volt a legfontosabb, hogy Charlie-t biztonságban tudjam. A Mystic Falls-i eset után, ez nem is volt meglepő… Azt viszont nem gondoltam volna, hogy a lovasok helyett, teljesen más lényekkel kell majd megküzdenünk… – Valóban… furcsa. – Bólogattam, miközben a kezemet a csípőmre tettem. – Azt sajnálom, hogy annyira keveset tudtam a támadóról… ha legalább a gyengéjét tudtam volna, akkor hamarabb szabadítalak meg tőle. – Magamat ostoroztam… a tudatlanságom miatt… kellett volna hoznom magammal Celian könyveiből egyet-kettőt… de a franc se gondolta, hogy szükségem lenne rá. Alapból érdekesen nézett volna ki, ha a harc közepén elővettem volna egy könyvet és ott helyben tanulmányoztam volna… és akkor még az lett volna abszurd, ha a szörnyet megkértem volna, hogy „lassabban szívjad a vérét, kérlek… olvasok…”. Neeem… Persze az igazsághoz hozzájárul az, hogy merőben megkönnyítette volna a helyzetemet. Legalábbis nem lövöldöztem volna vaktában. Meglehet, hogy semmit sem tudtam volna kezdeni az információval… de ki tudja. Egy kicsit parancsolóan álltam elő, de nem késlekedhettünk tovább. Mind a ketten meg akartuk találni a lányokat, így a mondandómra Conrad határozottan mondott igent. A lábával kapcsolatosan csak figyeltem és nem szóltam semmit. Láttam, hogy nincs minden rendben vele, de nem is nagyon volt időm rákérdezni, mert megragadta a karomat és mentünk is ki az utcára. Érthető volt a cselekedete. Egy pillanatra szakadtunk el egymástól és azonnal bajba is kerültünk… Amikor Con-t vittem be az épületbe, csak pár másodpercre tudtam megfigyelni a környéket… nem azzal voltam elfoglalva… azonban most, hogy kiléptünk… nem véletlenül volt ismerős. Ahogyan szemeztem az utcatáblákkal, már amelyik épen maradt a káoszban… megállapítottam, hogy négy utcányira lehetünk a lányoktól… persze, ha nem mentek el a házból. Conrad megérezhette, hogy ezen járt az agyam, mert a felém intézett kérdései alapján ő sem volt benne biztos, hogy mit csinálhattak… – Őszintén? Fogalmam sincs… – Nyeltem egy nagyot. – Csak remélni tudom, hogy maradtak a lakásban. – Válaszoltam neki. – Viszont, ha jól látom, nem vagyunk annyira messze, szóval… ha sietünk, kideríthetjük. – Fogtam meg a vállát, majd a környéket vizsgáltam meg… valamilyen szinten tiszta volt a terep, így nyugodtan indulhattunk tovább…
Nehéz volt szavakba önteni mindazt, amit láttam, átéltem és éreztem. Így elsőre csak egy bólintásra telt tőlem, aztán a második kérdésre szintén bólogattam. - Mindkettőre igen a válasz. Furcsa volt az egész. Azt sem értem, hogyan hallhattalak téged, ha… az a lény fogvatartott – Magyaráztam, majd kíváncsian hallgattam Dominicot. Valahol meglepett, hogy ennyire aggódott értem és a szívén viselte a sorsom. Nem ismertük még annyira egymást. Bár az tény, hogy én is mindent megtettem volna érte, ha ő került volna szorult helyzetbe. - Igen! – A lábam nem volt száz százalékos, de nem nyavalyogtam. Amint megálltam a lábamon, már indultam is kifelé, megragadva Dom karját. Nem akartam újra elszakadni tőle. Talán ez volt legutóbb is a vesztünk, hogy valamennyire szétváltunk és rést hagytunk a „védelmünkön.” Az épületből kiérve nekem is összeállt a kép arról, hogy hol vagyunk. És a lányok hol vannak. Bár maga a látvány szinte sokkoló volt újra. A pusztítás miatt. Csoda, hogy a föld nem nyílt meg alattunk. - Szerinted otthon vannak egyáltalán? Vagy... utánunk indultak? – Kérdeztem a szemem sarkából rápillantva a fiúra, miközben elindultam a helyes irányba. Reménykedtem benne, hogy semmi sem jön közbe és gond nélkül hazaérünk, de ebben a káoszban semmiben sem lehettünk biztosak.
Napok óta egy hatalmas kő nyomta a szívemet. Legfőképp a lányok miatt alakult ez ki bennem, de persze a Conrad-dal történtek sem segítettek könnyíteni az egészen. Sőt, érte is aggódtam. Szerencsére a fiú azóta magához tért és úgy tűnik, hogy semmi baja a helyzethez képest. Emiatt csak egy picit tudtam megnyugodni… mivel még mindig nem tudni, hogy mi van a lányokkal, így az aggodalom bennem azóta sem csillapodott. Több száz kérdést fel lehetne tenni… de azzal csak az idegességemet erősíteném, ezért nem próbálok ezen annyit agyalni… Nem tudtam levakarni magamról a mosolyt… hiába vagyunk egy érdekes helyzetben, hiába lehetnek veszélyben a lányok… mégis örültem, hogy legalább Con visszatért. – Egy egész életet? – Szaporán pislogtam felé. – Hallottál? – Szóval valamilyen szinten sikerült elérnem, de kevésnek bizonyult, mivel nem tért magához… – Próbáltalak felébreszteni… konkrétan üvöltöttem veled, de nem segített… sajnos. – Sóhajtottam közben el-elfordítottam a tekintetemet. Amit Charlie-ékról mondott, arra csak bólintottam egyet. Én is ebben reménykedtem, hogy semmi bajuk… viszont az aggodalom, és ami Cel házában történt, amiatt csakis a rosszra tudtam gondolni… semmi másra. Igaza volt, ha sietünk, akkor minél hamarabb megtudjuk, hogy vannak. – Rendben, menjünk! Nem időzhetünk itt tovább! Meg kell találnunk őket! – Megvártam, míg felkelt a matracról... észrevettem, hogy valami nem stimmelt vele, de mivel siettünk, így nem kérdeztem rá. Amikor jónak látta elindultunk a kijárat felé.
Meglepett az öröme. Részben legalábbis. Hisz nem voltunk túl régóta ismerősök – hisz barátságnak még nem mondtam volna, ami köztünk volt, de értékeltem, amit értem tett. Egyértelmű volt, hogy miatta voltam életben, ez nem is volt kérdés. Az ölelése ledöbbentett, de visszakaroltam neki. Furcsa volt. Az illúzióban ő is benne volt és tudtam, éreztem, hogy a barátom volt ott és fontos volt a számomra. Nehéz volt kivernem a fejemből az egész álomképet. Mintha csak az álomjövőm lett volna. Lassan elengedtem és hallgattam tovább a szavait. Nagyot nyeltem. - Igen, rémlik már. Egy egész életet leéltem, amíg nem voltam magamnál… - Nevettem halkan, majd félrepillantottam. –Furcsa belegondolni. Egyszer hallottam a hangod… - Ránéztem újra. Ahogy a környékre tett megjegyzést, megörültem. Ez azt jelentette, hogy hamarosan hazajuthatunk hozzájuk. - Remélem, jól vannak… remélem, megúszták ezt az egészet, nem úgy, mint mi… - Fürkésztem, majd körbepillantottam a helyiségben. Nem mi voltunk az egyedüliek. – Menjünk. Minél előbb tudjuk meg, hogy vannak, annál jobb. – Feltápászkodtam a földről, de a sérült (nem friss sérülés) térdem nem volt a legjobb formában. Fájt.
Gubbasztottam a férfi mellett és vártam a csodára… igen, csodára. Nem mentem semmire, bármit is csináltam, már csak abban reménykedtem, hogy valahogy magához tér Con. Az alkaromon pihentettem a homlokomat… persze egyszer-kétszer felnéztem, csak a biztonság kedvéért. Vigyáznom kellett rá, de… az egész helyzet, ami kialakult… leszívta az energiámat… fáradt voltam. Legszívesebben aludtam volna egy teljes napot. Ahogy rádőltem a karomra, talán egy pillanatra el is szenderedtem volna, de akkor hallottam meg, hogy valaki a nevemen szólít. Hirtelen felkaptam a fejemet. Kitágult szemekkel néztem a mellettem fekvő barátra. – Con… CONRAD!! – Nem hittem a szememnek. Visszatért! – De örülök, hogy magadnál vagy! – Nem törődve semmivel egyszerűen megöleltem. Jó magamhoz szorítottam. – Most megkönnyebbültem. – Veregettem meg a hátát. – A körülményekhez képest jól vagyok. – Sóhajtottam. – Röviden, Téged elkapott az a szörnyeteg a motelben, a véredet szívta, majd miután szerencsével elszakítottalak tőle, ebbe a romos házba hoztalak… és addig, míg fel nem keltél, mozdulatlanul feküdtél mellettem… – Válaszoltam, miközben a fejemet vakartam, ahogy átpörgettem az eseményeket a fejemben… De a lényeget elmondtam neki. – Amilyen állapotban voltam, nem tudtam jól megnézni, hol is vagyunk, de a környék ismerős volt. – Tettem hozzá a mondandómhoz. Most már csak a lányokat kell megtalálnunk… de nem lesz könnyű dolgunk…
Kesergésnek nem volt helye, Dom mégis úgy érezte, hogy képtelen megmenteni Conradot. A helyében talán bárki ugyanezt érezte volna. Azonban a Dzsinn hatása elkezdett megszűnni és Conrad lassan kikászálódott az illúzió világból. Az elképzelt jövőből. Mintha csak összeomlott volna a világa, az élete. Aztán magához tért. Újra a valóságban volt és eleinte fel sem fogta, mi történt vele. Amint sikerül a fiúknak megemésztenie a történteket, elkezdhetnek azon gondolkozni, hogy tényleg hazajussanak. Ha Dom figyelt, mielőtt betért erre a menedékhelyre, eszébe juthat, hogy nincsenek messze Conradék lakásától. Talán két utcányira, vagy háromra, de nem többre. A kérdés csak az, hazajutnak-e, vagy újabb akadályokat gördít eléjük a sors.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Nem tudtam, mi történik velem. Egy valamit tudtam, avagy tapasztaltam: a világ elkezdett összeomlani körülöttem. Lassan elkezdtek eltűnni körülöttem az emberek. Először a távolabb levők, majd a közelebbiek… a barátaim, Kendra. Végül teljesen magamra maradtam, majd hirtelen minden megszűnt, amiben addig a pillanatig hittem. Úgy tértem magamhoz, mint aki víz alól érkezik fel; levegőért kapkodtam, ahogy felültem. Remegtem. Nem értettem, mi történt. A fejem zsongott, fájt, ahogyan a szívem is a mellkasomban. Odanyúltam, hogy felmarkoljam a ruhámat, de ekkor szúrtam ki Dominicot magam mellett. Nem volt jól. Mi a… mégis mi a franc történt? - Dom… Dom? Jól vagy? – Újabb kérdést tettem volna fel, ha nem realizálom közben magamban, hogy nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. Vagyis… mi az ördög? Értetlenül ráncoltam a homlokomat. – Mi történt velem, Dominic? – A fejem továbbra is fájt. Az emlékek. A valóság. Az.. az valóság volt, nem? Vagy ez a valóság? A kezeimre pillantottam. Össze voltam zavarodva.
Felszabadult érzés volt, miután kijutottunk végre a motelből. Körülnéztem, de mindenhol a káosz uralkodott. Menekülő vagy éppen sérült emberek lepték el az utcát… Törmelékek tömkelege… egyszerűen a pusztítás lett úrrá a város felett. Veszélyes lett volna kint maradnunk, így az első épület felé vettem az irányt, amin a szemem megakadt. Körülbelül öt perc alatt oda is értünk. Bent rengeteg ember volt, a legtöbben sérültek, de akadt olyan is, aki segített másokon. Nem igazán törődtem senkivel, csak a hátamon lévő férfi foglalkoztatott. Az egyik sarokhoz vittem Con-t, szépen lassan leemeltem a hátamról és lefektettem a földön heverő szakadt matracra. – Ah, a semminél jobb. – Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, egyre jobban lettem ideges. Egyrészről jó volt, hogy megmenekültünk a rémtől. Másrészről viszont rossz volt, mert Conrad még mindig eszméletlen volt. Egy férfi közeledett, hozzánk, de mikor ránéztem, sarkon fordult és ment vissza. Szerintem leolvashatta az arcomról, hogy jobban teszi, ha nem jön közelebb. Meglehet, hogy segíteni akart, de a szellem támadása után nem tudtam, kiben bízhattam. Con-ra szegeztem a tekintetemet, majd a szememből pár csepp könny gurult végig az arcomon. Elpattant bennem valami. A tehetetlenség. Megragadtam a ruháját és rázni kezdtem. – CONRAD! Térj végre magadhoz! Kendra-nak szüksége van rád! Veszélyben van! – Bár ebben nem voltam biztos, csak sejthettem. – Meg kell találnunk a lányokat! Ne csináld ezt velem! – Tőlem zengett az épület… de nem érdekelt. Valahogy fel akartam kelteni a srácot… bár nem láttam, hogy bármit is segített volna a próbálkozásom. Elengedtem, majd mellé ültem a falnak dőlve… a karomat a térdemre raktam és a fejemet pedig úgy támasztottam rá. – Charlie, Kendra… Sajnálom. – Szomorkodtam, miközben vigyáztam a srácra, hogy ne érje semmilyen veszély…
Miután Dominicnak sikerült kivinnie Conradot az épületből, arra is volt lehetősége, hogy besurranjon egy másik menedékhelyre a közelben. Odabent mások is voltak, a legtöbben sérültek és néhányan olyanok voltak, akik segítettek másoknak. Domnak viszont Conraddal kellett törődnie, hisz a fiú még mindig nem volt magánál, annak ellenére, hogy a Dzsinn már nem szívta a vérét. Sietnie kellett, ha vissza akarta hozni a fiút. Talán már így is túlságosan elmerült abban az álomvilágban, amibe a Dzsinn taszította.
// Nincs kockadobás; Dominic, ha kitartóan próbálkozik, visszahozhatja Conradot. Sorrend: @Dominic Arback, @Conrad Ambrose//
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Hihetetlen, hogy mikre képes az ember, ha a helyzet úgy kívánja. Nem gondoltam volna, hogy ily módon fogom adni a véremet azért, hogy megmeneküljünk. A szeretteiért bármire képes az ember, nemigaz? Persze mondhatnám, hogy a srác egy idegen… de nem. Már kicsit sem az. Aki veszi a bátorságot, hogy akár a saját életét feláldozva teszi ki magát a veszélynek azzal, hogy engem védelmezzen mindenki mástól és persze saját magamtól is, hogy farkas alakban ne tomboljak... Azt nem nevezhetem idegennek. Ő a barátnőm barátnőjének barátja… hmm, vicces. Szóval ő az én Tripla B-m… szerintem maradjunk csak a barátnál, az teljesen megfelelő szó. Elgondolkodtam ezen, miközben a holttestet tartottam magam előtt. Úgy tűnt, hogy a szörny végre felfigyelt az előző áldozatára. – Most már érdekel, mi? – Jegyeztem meg… Lassan letettem a pultra a testet, majd ahogy levált Con-ról és elindult a nő felé, én viszont vele együtt mozogtam a férfi irányába. Nagy ívben kerültem ki a lényt, hogy még véletlenül se támadjon rám. Odaértem a fiúhoz… még mindig eszméletlen volt. Visszanéztem a szellemre és láttam, hogy már sokkal jobban szórakozik a vérben áztatott hullával, mint korábban Conrad-dal. – Na, húzzunk el innen! – Nem totojáztam tovább, csak felkaptam a hátamra a testét és amilyen gyorsan csak tudtam, kivittem magammal az épületből.
Conrad hiába hallotta meg Dominic kiáltását, akinek valahogy sikerült áttörnie bizonyos falakat; a fiú végül nem tudta kihez vagy mihez kapcsolni a hangot. Az illúzió továbbra is magához ölelte és nem tervezte elengedni. Egyre mélyebbre került benne, ahogy a Dzsinn továbbra is a vérét szívta. Ki akarta szipolyozni teljes egészében. Végül aztán Dominic ténykedésére a Dzsinn felfigyelt. A friss vér szaga az orrába mászott és vágyakozni kezdett utána. Ahogy a fiú magára hagyta az áldozatot a friss vérrel lefröcskölve, végül elszakadt Conradtól és elindult felé, hogy rávethesse magát. Dominicnak lehetősége nyílt arra, hogy kivigye a barátját.
// Conradnak nem szükséges írnia ebben a körben. //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Minden olyan volt, akárcsak a mesében. Épp a kislányom kabátját húztam fel, előtte guggolva, mikor meghallottam Dom hangját. Többször is a nevemet mondta, így elnéztem felé; épp Charlie mellett állt, engem nézve, de a szája nem mozgott. Mégis újra hallottam a hangot. - Hm? Dom? Szóltál? – Álltam végül fel és fordultam teljesen felé. Értetlenül meredt rám, a fejét rázva. - Nem. Meg se szólaltam… - Pislogott rám. – Jól vagy, Con? – Aggódva méregetett, én pedig a homlokomat ráncoltam, végül megvontam a vállam. - Persze, minden oké – Visszafordultam a kislányom felé, majd rápillantottam Kendrára, aki ekkor lépett be az ajtón. Mosolyogva nézett ránk, csípőre téve a kezét. - Mehetünk? – Kérdezte és szélesre tárta maga mögött az ajtót. Odakint szakadt a hó.