191 words ♡ in my blood' ♡ note: csak éljük túl...
Nem emlékszem semmire abból, amit Kendra mond, de baromi ijesztően hangzik és nem akarom tudni sem, hogy mi ütött belém. Káosz uralkodik odakint, és ha én is megbolondulok, akkor ott már komoly bajok vannak, nem? Ehh. - Nem megyünk fel. Nem tudjuk, mi van odafent… - Jegyzem meg suttogva, majd nagyot nyelek. Nem tudhatjuk, hogy idelent egyáltalán biztonságban vagyunk-e, de jobb, mint a biztos halálba sétálni. A kérdésre egyből bólintok, de mire megszólalhatnék, Kendra átölel. Szorosan viszonzom és hozzá is bújok. Remegek. Fel sem tűnt. De félek, nem tagadom. – Önmagam vagyok, igen. És az is akarok maradni. – Nem engedem el akkor sem, ha ő elhúzódna. Félek, ha elengedem, újra valami szörnyűség történik. Az újabb hangos csattanásszerű hangra kapom fel a fejemet és nézek el a lépcsőfeljáró irányába. Nagyot nyelek. Megszólalni sem merek, hisz ki tudja, mi történt. Nem akarom felhívni magunkra a figyelmet még egy halk suttogással sem. Azonban úgy tűnik, nincs semmi odafent. Volt, de… már nincs. Talán. Remélem. Elegem van! Legyen vége ennek az egésznek. - Dom… és Conrad. Mi lehet velük? – Teszem fel a kérdést, ami végig ott bujkált bennem, és kimondva még rémisztőbb. Nem tudunk róluk semmit.
A lányok végre fellélegeztek: Charlotte újra önmaga volt, s habár mindketten szereztek kisebb sérüléseket, netán horzsolásokat, többé nem kellett attól félniük, hogy bármelyikük is rátámad a másikra. Azonban ettől függetlenül odafentről időről-időre hangok szűrődtek le, de már senki sem akart lejutni a pincébe. Egy biztos, hogy talán beletelt negyed órába is, mire újabb, nagyobb zajt hallhattak a lányok. Egy nagyobb csattanást, mintha robbant volna valami. Aztán onnantól síri csend uralkodott a házban. Bármi is volt odafent, már nem jelentett veszélyt. Egyedül a lányok képzelete kezdhetett el játszadozni velük. A pince sötétjében, az árnyékokból olykor alakok rajzolódtak ki. A fáradtság, a paranoia, a félelem jele volt ez, talán ennél nem volt több.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Habár nem volt túl kellemes leesni a lépcsőről valahogy mégis szerencsésnek érzem magam, mert Charlie ismét beütötte a fejét. Nem elég, hogy én fejbe vágtam annak érdekében, hogy ne fojtson meg, de most még egy ütés érte a fejét. De ez talán még jól is jött, mert a füléből egy undorító féreg jelent meg, amitől egy kicsit hátrébb csúsztam még mindig a földön kuporogva. - Ew..- Sosem szerettem a bogarakat, avagy férgeket, szinte ösztönössé vált, hogy megölöm őket, de hálás voltam azért, hogy ezt a szerepet most Charlie vállalta magára. - Egyik pillanatról a másikra megbolondultál és meg akartál ölni aztán a valószínűleg biztos halálba sétálni azzal, hogy felmész most az emeletre. - Nem tudom, hogy elmentek-e már azok, akik fent jártak, de nem is akarom kideríteni. Viszont már tényleg nem maradhatunk itt túlságosan sokáig, hiszen nem igen maradt már elegendő élelem arra, hogy sokáig kihúzzuk itt. - De rettentően örülök, hogy újra önmagad vagy. Mert az vagy, ugye? - Feltápászkodom és odamegyek, hogy átöleljem a barátnőmet abban reménykedve, hogy egy akadályt leküzdöttünk a kérdés már csak az, hogy mi lesz a következő lépés tekintve, hogy mennyire szorult helyzetben vagyunk.
114 words ♡ in my blood' ♡ note: csak éljük túl...
Nem kellemes a lezuhanás. Beverem a fejem újra és újra, csak az a csoda, hogy nem ájulok el. Nem mintha amúgy érzékelném, mi történik velem. Mindez akkor változik meg, mikor valami kirepül a fülemből és közvetlenül mellettünk ér földet. Amint meglátom, félig feltornázom magam a fekvő helyzetből és agyon nyomom valamivel, ami a kezem ügyébe akad. Aztán rémülten, ziláltan húzódok odébb, a barátnőmre pillantva. - Mi a fene folyik itt? Mi történt velem? – Értetlenkedem. A legutolsó emlékem az, hogy a falnál ülünk mindketten, aztán képszakadás. Nem értem. Mi volt ez a… ez az izé? Undorító. Remegek és félek. És ha ez nem lenne elég, nem tudom, mi van odafent. Felfelé indultunk, ugye? De miért?
Az esés következtében Charlie beverte a fejét többször, így az őt bábuként mozgató pokolféreg kiesett a füléből, közvetlenül Zoe feje mellé, aki viszont megúszta néhány könnyebb ütéssel. A jó hír az volt, hogy Charlie visszanyerte maga felett az irányítást, a rossz pedig, hogy továbbra is be voltak szorulva a pincébe és már nem lehettek biztosak benne, hogy biztonságban vannak. Habár a hangok elhaltak fentről, egyikük sem tudhatta, hogy tényleg magukra maradtak-e. De rajtuk múlt, felmennek-e mégis körbenézni, vagy továbbra is lent raboskodnak, ahol talán ugyanúgy nem voltak biztonságban. A pokolféreg, hacsak nem taposták agyon valamelyiken már, ezúttal Zoe lábára mászott.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Továbbra sem vagyok ura a cselekedeteimnek, épp ezért vagyok mozgatható, akár egy rongybaba. Kendra visszahúz, de végül mégis csak felfelé indulok. Tudni akarom, mi van odafent. Vagy mondjam inkább, hogy a bennem lakozó valami akarja tudni? Hallom a vékonyka hangot, ami azt kérdezi, van-e itt valaki. Még válaszolnék is öntudatlanul, mikor rosszul lépek és megbotlok, majd azzal a lendülettel Kendrának esek és lesodrom magunkat vissza a pince aljára. A kérdés csak az, megúszom-e néhány zúzódással és Kendra is, vagy most jól elintéztem magunkat.
Nem tudom, hogy mi történhet odafönt, de a zajokból ítélve semmi jó. Lehet, hogy akik betörtek tönkre fogják tenni az egész házat. Aminek én egyáltalán nem örülök. A következő pillanatban hallom, hogy valaki a pinceajtót feszegeti, be akar törni. Urrá lesz rajtam a jeges rémület. Amikor azonban megszólal a félelmem azonnal eltűnik, inkább azt érzem, hogy szeretnék segíteni az illetőnek. A hangja olyan, mint egy gyermeké és ha valóban az és egyedül is van, akkor meg kell őt óvnunk. De egy gyermek nem tudta volna betörni a bejárati ajtónk. Akkor most mégis ki lehet odafönt? Vagy a szüleivel érkezett és így akarnak minket előcsalogatni? Vagy talán ez egy csapda? Látom ahogy a barátnőm elindul felfelé és én követni kezdem. Bárki, vagy bárkik tartózkodnak a házunkban nem engedhetem fel egyedül a lányt. Kettőnknek együtt több esélye lehet. Bár a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem foglalkoznánk a fenti dolgokkal. Itt lent még biztonságban vagyunk. Ahogy Charlie megbotlott egy lépcsőfokban elindult visszafelé és magával sodort engem is. -Aú – szólok miután földet érek.
Habár Charlotte megállt, mikor Kendra megfogta a kezét, de a következő pillanatban elhúzta tőle azt. Azonban nem mozdult semerre, viszont fejét az ajtó irányába fordította, mintha csak fülelt volna. Fentről további zajok szűrődtek be, majd valaki megállt a pinceajtó előtt és megpróbált benyitni. Feszegette is a zárat, de a lányok belülről még első nap gondosan bezárták és a kulcsot is benne hagyták, így kívülről esélytelen volt kinyitni. - Van ott valaki? - Ez volt az egyetlen mondat, ami beszűrődött kintről; halk, vékony, kissé talán sírós hangon, mintha csak egy gyerek száját hagyta volna el. Még egy ideig ott ácsorgott az ajtó előtt, járkált előtte, majd a hangok egyszerűen elhaltak. Charlie ismét elindult felfelé a lépcsőn, de az egyik foknál megbotlott és ha Kendra elindult utána, akkor valószínűleg lesodorta vissza a pince aljára, kisebb-nagyobb ütéseket elszenvedve.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
111 words ♡ in my blood' ♡ note: csak éljük túl...
Nem tudom, mi történik velem, nem én irányítok és mintha… mintha valójában a sötétben tapogatóznék. Vaksötét van. Hallom, mi folyik körülöttem, de nem vagyok rá hatással. Azt viszont érzékelem, hogy Kendra leüt valamivel. A földre kerülök, azonban csak néhány pillanatig tart ez az állapot. Mintha kiesnék a szerepemből, aztán azonnal vissza rázódok bele. Mi történik velem? Bárcsak tudnám. Üres tekintettel meredek Kendrára, majd a hangokat érzékelve felfelé indulok, mit sem törődve vele. A hangok vonzanak egyszerűen és tudni akarom, mi van fent. Vagyis nem én akarom tudni, hanem valami, ami bennem van, vagy ami irányít engem. Nem értek semmit. Csak haladok felfelé a lépcsőn, mikor megragadja a kezem a barátnőm. Megtorpanok.
A legjobb barátnőm támadására egyáltalán nem voltam felkészülve. Agyrém, hogy pont ő támad rám. Nem gondoltam volna, hogy majd idebent nagyobb veszélyben leszek, mint kint. A könnyeim folynak és Charlie keze csak nem akar elereszteni. A földön kezdek kotorászni. Egy könyv akad a kezembe. Nem értem, hogy kerülhetett a pincébe és azt pláne nem, hogy miért a földön volt. De most nincs időm ezen gondolkozni. Kezembe kapom és egy kicsit bátortalanul, de ráütök vele Charlie fejére. Aminek hála, végre elenged én pedig felállok és néhány lépéssel arrébb állok. Nézem a lányt és nem értem mi történik vele. Ahogy ő is feláll, egy kicsit megijedek, hogy ismét rám fog támadni, ezért még távolabb megyek tőle. De a következő pillanatban zajokat kezdek hallani az emeletről. Nem tudom ki vagy kik vannak ott, de nem kéne felmenni megnézni. A barátnőmre pillantok, aki viszont már elindult felfelé. Nem teketóriázhatok, meg kell őt állítanom. Amennyire csak tudom csendesen, de gyorsan lépkedek a lányhoz. Nem szólok semmit, csak elkapom a kezét, hogy megállítsam őt. Remélem ennyi is elég lesz ahhoz, hogy ne akarja megtudni mi zajlik odafönt.
Kendrának nem jutott eszébe semmi, amivel megpróbálhatta volna észhez téríteni a barátnőjét. A levegő egyre csak fogyott és fogyott, a könnyei folyni kezdtek. Ekkor akadt a kezébe valami a földön. A túlélési ösztönei elkezdtek benne igencsak éledezni, így a következő pillanatban leütötte Charliet. Ezzel ugyan nem jött helyre a lány, de legalább elengedte annyira, hogy Kendra el tudjon tőle menekülni. Charlie néhány pillanatig feküdt csak a földön, mintha elvesztette volna az eszméletét, de közel sem volt így: hamar feltápászkodott, ezúttal üres tekintettel meredve a szőke lányra. Nem mondott semmit, nem is tett semmit ezúttal. Hosszas bámulás után indult el az emelet felé. Fentről azonban furcsa zajra lehettek figyelmesek, helyesbítve csak Kendra. Mintha betörte volna valaki az egyik, vélhetően a bejárati ajtót. Nagy eséllyel valaki vagy valakik betörtek a házba, hogy felforgassák azt. Kendra jobban teszi, ha megállítja Charliet, aki ekkor már az első fokokat teszi meg felfelé a lépcsőn.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
263 words ♡ in my blood' ♡ note: csak éljük túl...
Boldog voltam, hogy Dominic aggódott értem és eljött hozzám. Azt hittem, ezt az idilli állapotot semmi sem tudja tönkretenni, de tévedtem. Olyan gyorsan dőlt romba minden, hogy felfogni sem voltam képes. Dominic farkassá változott és elfutott, Kendra barátja pedig utána. Mi pedig ott maradtunk a házukban. A kialakult helyzetre való tekintettel a pincébe költöztünk, és reméltük, hogy ez csak egy rossz rémálom és hamarosan minden újra rendben lesz. Emlékszem Kendra kérdésére, amire csak a fejemet ráztam. Nem tudtam semmiről. Nem tudtam, hogy Dominic vérfarkas, de különösebben ez nem zavart. A vámpírokról régóta tudtam, tehát furcsa is lett volna, ha más természetfeletti nem létezik. (…)
A tartalékaink oda és napok teltek el. Ha nem lenne nálunk mobiltelefon, akkor azt sem tudnám, hányadika van. Bár a mobilunk sem sokáig működőképes már. Az akkumulátor merülőben. Csodás. De annyi sütnivalóm még van, hogy felnézzek az internetre, és értesüljünk arról, mi történik odakint. Kendra szavait hallva fordulok felé, a számat húzva. - Remélem, jól van és Dom is – Suttogom neki, majd újra a telefonomra nézek, amit végül elrakok. Semmi értelme a híreket olvasni, nem leszünk okosabbak. Talán ideje lenne kimenni innét. De mi van, ha pont itt vagyunk biztonságban? Végigmászik valami a karomon, de nem érzékelem. Csak utólag érintem meg a karom, hogy végigsimítsak rajta, majd nagyot sóhajtok. Még van egy gondolatom, amit kimondanék a barátnőmnek, de a következő pillanatban, mintha lekapcsolnák az elmémet. Fekete szemekkel bámulok Kendrára és a testem magától mozog, nem én irányítom. Ujjaimat fonom a torka köré, mintha fojtogatni akarnám. Én nem akarom. De a testem igen. Nem én vagyok ez, nem én irányítok.