A lovast szórakoztatta a két mitugrász. Egyik talán jobban is, mint a másik. Nem értette a furcsa, emberi érzelmeket, hisz ő maga senkihez sem kötődött. Még a sajátjaihoz sem igazán. Inkább úgy kezelte őket, mintha csak a „csapattársai” lennének egy nagy projektben. - Egy erős boszorkánymesterről van szó, aki különleges. Kiválasztott. Legalábbis az volt, de úgy tűnik, elbukott… - Utalt valamire, de konkrétan mégsem mondta ki. Ha viszont Rhys visszaemlékezett, Zack lelke vakítóan fehér volt, mikor a lovas kiemelte a testéből. – Mit adnátok cserébe a lelkéért? És apropó, mihez kezdenétek vele? Egy test nélküli lélekkel. Tudjátok, a lélekhez kellene egy test is. Melyikőtök adja át neki a testét, és vele együtt az életét? – Gúny érződött ki a hangjából, ahogy végignézett rajtuk. A kíváncsiság hajtotta a lovast, azért sem támadott.
Amíg a lovas beszélt, végig azon gondolkodtam, hogyan tudnám megtámadni őt – és már majdnem meg is tettem, mikor megpillantottam azt a vakítóan fényes dolgot. Valamiért az volt az érzésem, hogy ott van elzárva Zack. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, de határozottan éreztem, hogy igazam van. Talán elég lenne ellopnunk tőle – ez járt a fejemben. A kérdésre morrantam és nyitottam a számat, de a mellettem levő hamarabb megszólalt. Ezúttal igaza volt. - Nem számít, milyen terved van vele. Meg fogjuk menteni, mert ő az első ember nagyon régóta, akit a barátomnak tudok nevezni! – Morogtam azt a fajta vallomást, amit talán ki se kellett volna ejtenem a számon. De megtettem és már nem tudtam visszaszívni. Persze, ott volt számomra Lily, de ő egy másik kategória volt mégis. Ő a gyerekkoromtól kezdve ott volt, csak az élet szakított szét minket, de Zack új volt az életemben és fontos lett. Sajnos már kezdtem túl jól érteni a barátsághoz fűződő érzelmeket és a hiányt. Hiányzott Zack.
Sejtettem én, hogy az eredeti testtel nem megyünk sokra, de meg kellett kérdeznem, hátha Kai jobban képben van, mint én. Új tervet kellett kieszelnünk, ám hiába voltam jártas a mágiában, ilyesmivel még sosem volt dolgom, ahogyan a démonnak sem. Lovasok, apokalipszis... mint egy rossz akciófilmben. Kaira kaptam a tekintetemet, ahogy megszólalt, s nagyon nem tetszett mindaz, amit kiejtett a száján. A pokol említésére amúgy is mindig végigfutott rajtam a hideg, s mióta találkoztam a démonnal sokszor gondoltam rá, én vajon oda kerülök-e. De a libabőrnek most talán nem a pokolhoz, hanem a lovashoz volt köze, akinek a jelenléte olyan volt, mint... a halál. Hideg és üres. Ahogy megigazította a ruhámat, én elhátráltam. - Pont vele van terved? Csak játszadozol velünk. Kérdem én, miért? Nem a világ elpusztítása lenne a dolgod? - Nem akartam én még jobban felbosszantani, de amíg beszéltünk vele, addig volt időnk gondolkodni. Időhúzásra jó volt a faggatózás. - Azt üzenem neki, hogy meg fogjuk menteni. - vágtam rá magabiztosan. Ez még igaz is volt, hiszen nem engedhettem, hogy bármi baj essen Zack lelkének miattam. Valamit ki kellett találnunk.
◉ words: 181 ● note: mentsük meg a páratlan zokninkat! ◉
Hydra már-már szomorú volt, hogy nem értékelték a humorát vagy épp nem fogadták őt kitörő lelkesedéssel (ami amúgy nála egyet jelentett a félelemmel átitatott sikolyokkal). Hallgatta először Rhys, majd Kai szavait, de nem igazán értette, miért hiszik azt, hogy bármit kérhetnének tőle, és azt végképp nem értette, miért gondolják, hogy meg is teszi, amit kérnek. - Milyen viccesek vagytok – Mosolygott, majd lustán rádőlt Hádész nyakára, félig átkarolva, míg másik karja lelógott. Pont elérte Rhys nyakát, de ehelyett a ruháján igazított. – Miért hiszitek, hogy visszaadom a barátotokat? Mi van, ha nekem tervem van vele? Mi van, ha őt magunk közé akarom emelni? Úgy nem kell meghalnia veletek – Vállat vont. Esze ágában sem volt visszaadni az elrabolt lelket. Ahogy újra felült, avagy kiegyenesedett, a ruhája alatt egy rövid pillanatra előbukkant valami vakítóan fényes tárgy. - De hogy lássátok, milyen jó fej vagyok… mit üzentek neki? – Tekintetét a két férfi közt váltakoztatta. Hádész türelmetlenül dobogott, menni akart.
Rávágtam volna, hogy az új test pontosan előttem van, sőt, vele beszélek, de végül nem tettem. Próbáltam kontrolálni magam, ami nagy szó volt, de mégis csak közös volt a célunk és nem kellett volna idő előtt elveszítenem őt is. - Kétlem, hogy bárhol is meglenne… - Amúgy sem tudtam, hol temették el, ha egyáltalán eltemették. Pedig gyakorlatilag a teste csak néhány éve lehetett halott, de hogy épségben maradt volna? Kizártnak tartottam. De egyelőre mindegy is volt, hisz Zack lelke nem volt velünk. Előbb ő rá kellett koncentrálnunk. A „halál lovasa” említésére felhorkantottam, majd ahogy az emlegetett a közelünkbe ért, a tekintetemmel követtem, ahogy körülöttünk ugrált azzal a nyamvadt lóval. Rhys érvelése se volt sokkal jobb, mint amit a lovas kiejtett a száján. Nem tudtam, mégis miért bízom abban, hogy hasznát veszem ennek a… - Arra kell neki, hogy felbőszítse a poklot – Léptem be én is az eszmecserébe, tekintetemet a lovasra szegezve.
Csak bólogattam válaszképp, többre nem futotta. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy egyáltalán hol kezdjük el keresni a lovast, hiszen ő kellett Zack megmentéséhez. Nála volt a lelke, így ha őt megtaláltuk, a lélek is megvolt. A legnagyobb gondunk viszont nem a megtalálása volt. - Igen, ezzel van egy kis probléma. Van ötleted, kinek a testébe helyezhetjük át? Vagy... mennyi esélyt van rá, hogy az eredeti teste még ép? - Néztem kíváncsian a démonra. Nem lepett volna meg, ha az eredeti testét mágiával védte volna le, de volt egy sejtésem, hogy ez nem így történt. Ha nem kaptam volna vissza a nővéremet, s még mindig úgy hittem volna, halott, felajánlottam volna a saját testemet, de ezt nem tehettem meg vele. Nem engedhettem, hogy átélje azt a borzalmat, amit nekem kellett az elvesztése miatt. Így ez az opció nem volt működőképes, más kárára nem játszottam el a hős szerepet. Ha csak Zackről lett volna szó, megtettem volna érte. - Pontosan. Ő lenne a... Halál lovasa? - kérdeztem. Nem voltam biztos benne, nem mintha bemutatkozott volna. Ha csakugyan, valóban őt láttam egyik nap, és nem hallucináltam a dolgot, márpedig már nem gondoltam így, akkor egész biztosan egy kaszát láttam nála. Ez még akkor is csak feltételezés volt. A patkódobogást még régen egy kellemes hangnak tartottam, de mindez már nem volt így. Gyűlöltem ezt a hangot. Nem kellett sok idő, míg a ló gazdája is megjelent előttünk. - Mert átvertél. Azért adtam át a kulcsot. - szögeztem le. - Mire kell neked az a lélek? Keress helyette másikat. Ha úgyis vége a világnak, mert feltételezem ez a tervetek, legalább a barátunk társaságában haljunk meg, a tiéd helyett.
◉ words: 272 ● note: mentsük meg a páratlan zokninkat! ◉
Rég élvezett valamit ennyire. A sok-sok évnyi bezártság, sötétség után igazán szórakoztatónak találta a világ rombolását, avagy annak pusztulását. Örömmel nézte végig az elmúlt napokat és nyúlt bele itt-ott a világ sorsának alakulásába, habár tudta, pontosan tudta, hogy mindenkinek egy nap jut, amikor a reflektorfénybe kerülhet. Ez nem érdekelte. Jól elszórakozott a minap egy vadásszal, annak múltját babrálva, vagy épp szelt ketté a Kaszájával másokat, mikor kedve úgy tartotta. Nem ismert kegyelmet. De egy valami, akármennyire is tagadta, foglalkoztatta. Elkezdett érdeklődni az emberek iránt, helyesbítve azok gondolkodása iránt. Nem felejtette el a boszorkánymestert, aki habár az utolsó pillanatban, de átadta neki a kulcsot, és nem felejtette el azt a családot sem, ahol mindenki egy egységként küzdött ellene és azért a lányért. Érdekesnek találta az embereket, nem is kicsit. Hádész hátán lovagolva járta be New Orleans utcáit. A legtöbbet lángba borította; és onnan a magasból csapott le áldozataira a Kaszával, vagy ragadta el a lelküket. Egyre közelebb ért ahhoz a kihalt utcához, ahol Rhys és Kai futottak össze. Ahogy látótávolságon belülre ért a lovas, kiszúrta őket és egyből felcsillantak a szemei. Nem felejtette el őket, sőt, remélte, hogy összefutnak még ezen a gyönyörű szép napon. Messziről odaintett a párosnak, reménykedve abban, hogy nem lépnek le – persze, nem hitte, hogy elmennének. Jól tudta, hogy van nála valami, amire nagyon fáj a foguk. Pillanatokkal később már ott volt a két férfi előtt a lóval, aztán körbejárta őket vele. A patkódobogás továbbra is bezengte az utcán. - Titeket is látni? Nos, hogy tetszik a műsor, amit csinálunk a testvéreimmel? Bár a csattanó még hátravan és ne is kérjétek, hogy eláruljam! – Nevetett, majd a ló ágaskodni kezdett Rhys előtt, nyerítve. – Nyugalom, Hádész, annyira nem rossz arc ő… elvégre visszaadta a kulcsot, az erőmet – Megpaskolta a ló nyakát, miközben mosolygott. Olyan volt, akár egy gyerek. Egy nagyra nőtt gyerek. Senki sem mondta volna meg róla, hogy az Apokalipszis egyik lovasa.
Zack felébredt? Értetlenül bámultam rá, majd ahogy folytatta, sóhajtottam egy nagyobbat. - Tehát az a test, amit birtokolt, már nem üres többé… - Ez mondjuk gond lehetett, tekintve, hogy Zack lelkét akartuk visszaszerezni a lovastól. Nem tudtam, hogyan szerzek neki új testet, habár… elnézve ezt a… nem, nem bírnám állandóan az ő képét nézegetni. Habár az alakváltás képességével úgysem viselné ezt a pofit. Mindegy. Ezt ki is zártam szépen a lehetőségek közül, majd ahogy az események folytatódtak, a hang irányába kaptam a fejem. - Kit értesz Ő alatt? A lovast? – Pillantottam vissza rá, majd mindezek után nekiszegeztem az egyetlen kérdést, ami igazán foglalkoztatott. Nem akartam összedolgozni senkivel. Eszem ágában sem lett volna más esetben, de most úgy éreztem, kénytelen vagyok. A lovas túl erős volt, még nekem is, pont ezért volt szükségem az ő erejére is. Legalábbis reméltem, hogy nem csak a szája jár, hanem tud segíteni is. Megint furán éreztem magam. Nem tudtam volna megfogalmazni, mit is érzek, de zavart, rohadtul zavart Rhys minden egyes szava. „Összebarátkoztunk”, „fontos számomra”. Oké. Én kérdeztem. És jó, hogy ezt válaszolta. Mégis zavart, mert… mert. Újra a hang irányába néztem inkább. Úgy éreztem, nem sokáig leszünk már „egyedül”.
A kérdéseire csak felsóhajtottam, kezdett elegem lenni abból, ahogyan hozzám beszél. Csak és kizárólag azért viseltem még el, mert A; nem sokat tehettem egy démon ellen, és B; valószínűleg én is hasonlóképp viselkednék valakivel, aki első alkalommal az idegeimre ment. Nekem elég homályos volt az első találkozásunk, de sokak számára kellemetlen élmény volt a kevésbé józan énem. - Zack felébredt, miután elmentél. Jobban mondva Jefferson ébredt fel. Amikor a lovas elvette Zack lelkét, azt hiszem visszatért az eredeti gazda a testbe, vagy ilyesmi. - magyaráztam, vagyis próbáltam, mert még én magam sem értettem egészen a dolgot. Azt hittem, Jefferson már halott, s azt hiszem Zack is ebben a tudatban élt. - Láttam őt. Azt hittem csak illúzió, az elmém torz játéka, de szerintem... tényleg ott volt. - sóhajtottam újra, majd pislogtam néhányat kissé zavarodottan. Szükségem volt Irisre, viszont Zack lelke prioritást élvezett. Néhány másodpercig csak néztem a démont, akivel borzasztóan különbözőek voltunk, de valamiben hasonlítottunk. Mindketten törődtünk a közös barátunkkal, s bármit megtettünk volna érte. Emiatt már érdemes volt összefogni. - Természetesen. Nincs sok barátom, sőt... kevés emberrel törődtem az évszázadok alatt. Véletlenül akadtam Zackre, mint azt te is tudod, de hamar összebarátkoztunk. Így igen, azt kell mondjam nagyon is fontos számomra. - Feleltem teljesen őszintén, talán az első alkalommal.
◉ words: 210 ● note: mentsük meg a páratlan zokninkat! ◉
Nem tudtam mit kezdeni ezzel az emberrel, boszorkánnyal, vagy bármi is volt ő. Egyszerűen csak Zack halálának okozóját láttam benne, még akkor is, ha a remény ott vibrált a levegőben, miszerint megmenthető a barátom. Kicsit meglepődtem a szavaira, jobban mondva a kérdésre. - Idegen? Kiről beszélsz? – Nem volt tiszta, miről hadovál, de annyira nem is érdekelt. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy utáljam őt és elképzeljem, hogyan szedném apró darabokra. De nem most. Mert egyelőre más dolgom volt, méghozzá Zack megmentése. Már ha tényleg képesek lehettünk visszakapni őt, amiben közel sem voltam biztos. Hozzávágtam volna még néhány keresetlen szót, mikor lónyerítésre és… lódobogásra lettem figyelmes, akárcsak ő. Elnéztem abba az irányba, amerről a hangot hallani véltem, majd morrantam. - Társaságunk akadt. Remélem, hogy az a lovas az, akinél Zack van – Feszült voltam, nem is kicsit. Azonban visszafordultam a boszorkánymester felé. – Tényleg fontos neked Ő? – Tudnom kellett, hogy tényleg bízhatok-e benne. Igen, én, aki voltaképpen soha, senkiben sem bízott, bízni akartam. Ezúttal ebben a szerencsétlenben, aki az egyetlen volt jelenleg, aki a segítségemre lehetett. Bár nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, miszerint járulékos veszteségként akár alkuba bocsájtanám a fejét… talán az a lovas még értékelte is volna a humoromat.
Először fogalmam sem volt róla, kinek a lépteit hallom, ki lehet a közelemben, ugyanakkor nem is értem rá ezzel foglalkozni. Megpróbáltam tűzmágiát bevetni, mert az tűnt a legjobb módszernek, de elsőre elvétettem, ugyanis a lény belém mélyesztette a fogait. Felszisszentem, s újra próbálkoztam, de alig emeltem meg az egyik kezemet, azt is kissé nehézkesen a szörny miatt, egyszer csak szétporladt fölöttem. A csönd fülsüketítő volt ezután. Felkeltem a földről, leporoltam magam, majd szemügyre vettem a megmentőmet, a látványra viszont egyáltalán nem számítottam. A démon állt előttem, Kai. A megdöbbenés kiült az arcomra, ahogy felé fordultam, s tettem néhány lépést az irányába. - Úgy vélem azt, amit te is. Meg akarom menteni a barátomat. - néztem rá összevont szemöldökkel. - Csak nem hitted, hogy lelépek, miután egy idegen ébredt fel mellettem? Igaz, te ezt nem tudhatod. Leléptél még előtte. - feleltem kissé kedvetlenül. Magamat hibáztattam még mindig Zack halála miatt, ugyanakkor Kai haragja felém nem volt igazságos. Az elmúlt napokban rájöttem, mennyire fogalma sincs a démonnak, mi zajlott az a bizonyos ajtó mögött, nem láthatta, mennyire küzdöttem a barátunkért, még a kulcsot is átadtam az elmebajos lovasnak. Alig fejeztem be a gondolatot, megütötte a fülemet a lódobogás hangja, amitől kissé riadtan, ugyanakkor dühösen kaptam a fejem a hang irányába, majd a pillantásom visszatévedt Kaira. - Ugye most csak szórakozol velem... - jelentettem ki inkább magamnak, mintsem neki, morogva az orrom alatt.
◉ words: 230 ● note: mentsük meg a páratlan zokninkat! ◉
Rhys, annak ellenére, hogy nem volt túlságosan jártas az alvilági lények ismeretében, mégis rájött, hogy mivel pusztíthatná el a rátámadó szörnyeteget. Tűzvarázslatot használt, de kicsit később kapcsolt, mint kellett volna, így a lény sérüléseket okozott a kezét és a karján. Újra támadott volna a boszorkánymester, de végül Kai mérte rá a végső csapást a lényre, aki porrá foszlott előtte. Ezután nem történt semmi. A csend beborította a kihalt utcán, ahol két ismerős találkozott. Volt idejük néhány szót váltani, amíg senki sem zavarta meg őket. Ez nagyjából pár perc lehetett, ugyanis ezután patkódobogásra és lónyerítésre lehettek figyelmesek. De nem tudták, honnan jön a hang, de azt talán mindketten sejtették, hogy ki az, aki közeledik feléjük. Egyre hangosabbak voltak a léptek…
// Két körötök van beszélgetni és utána érkezik mesélői. //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
