Habár valamennyire megnyugtatott, hogy viccelődött mégis megforgattam a szemeimet. Legalább abból kiindulva, hogy még olyan hangulatban van, hogy képes viccelődni talán nem lehet olyan vészesen rossz a helyzet. - De ha egy kicsit is rosszabb lesz rögtön szólsz. - Nem fogadok el semmiféle ellenkezést, mert most össze kell tartanunk. Nem akarom, hogy egyik pillanatról a másikra kiessen az egyenletből a sérülése miatt.
Ahogy elindultunk a többiek felé megfogta a kezemet, de nem tiltakoztam. Részben azért, mert így legalább biztos lehettem, hogy ott van mellettem, másrészt pedig így ha esetleg mégis következményei lennének a fejére mért ütésnek elég közel van hozzám, hogy segítsek neki.
Odaérve a többiekhez a tekintetem azonnal Castiel lábához terelődött és megpróbáltam segíteni nekik kiszabadítani a lábát, de időközben Blair figyelme láthatóan elterelődött, aminek következtében egy pillanatra abba az irányba tévedt a tekintetem amerre ő is nézett, de semmit sem láttam. Talán ezért maradtunk életben. Sokkal szórakoztatóbb az őrület szélére taszítani mindannyiunkat.  

Gyanúsan kihalt volt a környék, mintha rajtunk kívül senki sem élte volna túl az eseményeket. Természetesen erről szó sem volt, de a környéken tényleg nem volt senki.
Néhány méterre tőlünk lépésekre, mozgásra lettem figyelmes. Lara és Isaac is már majdnem odaértek hozzánk, miközben én már megpróbáltam a törmelékek egy részét eltávolítani. A gond csak az volt, nem tudtam egyszerre Castiel lábát is figyelni, pontosan hol is ragadt be, a kövekből és téglákból pedig rengeteg volt.
Feladtam a kiszabadítást amíg a társaink oda nem értek hozzánk, majd aggódva néztem Castielre, aki nemleges valaszt adott a kérdésemre. 
A többiek nekiláttak a segítésnek, én viszont ledermedve néztem a távolba, ahol mintha Ralt láttam volna, de ahogy kirajzolódott az arca a ködben, már biztos voltam benne, őt láttam. Egy ideje már nem hallottam felőle, ráadásul akár hatással lehetett rá az a vérszomj, ami a legtöbb vámpírra.
- Hogyan? - kérdeztem, amint eljutott a tudatomig, hogy ketten is hozzám szóltak. - Bocsánat! - szabadkoztam, s rögtön kapcsoltam, hogy éppen Castielnek segítettünk. A fejemből azonban nem tudtam kiverni a bátyámat, de a társunk volt az első.

words: 162 ❖ - ❖ note: ❖ kredit

Elidőztem volna Blackwell közelében, de az idő túlságosan is sürgetett minket. A fejfájásom viszont nem akart múlni, ami megnehezítette a dolgomat. A kérdésre reagáltam végül.
- Eléggé. De túlélem – Ez egyértelmű. Néhány másodpercig még nem mozdultam, csak igyekeztem összeszedni magamat első körben annyira, hogy felüljek. Amint ez megvolt, bólintottam. – Persze, hogy fel. Ki ne tudna egy ilyen után? – Nevettem, és poénkodtam, tőlem nem megszokott módon, de már annyira nem volt semmi sem megszokott az életünkben, hogy talán ez volt a legkevesebb. Amint sikerült talpra küzdenem magamat, megragadtam Blackwell karját, aztán végül a kezét, így indultam el a társaink felé. Nem érdekelt, a nő mit gondol a kézfogásról, vagy feltűnik-e egyáltalán neki… nem akartam elszakadni tőle, féltem, hogy baja esik ebben az őrületben. Nem véletlenül rántottam magamhoz, mikor érzékeltem a bajt. Meg akartam védeni és ha az életem múlt rajta, az sem érdekelt.
- Doyle, te jó ég… - Ahogy megláttam, miféle helyzetben van, kissé ledermedtem. Aztán a következő pillanatban inkább megpróbáltam a többiekkel leemelni a lábáról azokat a súlyokat. A fejfájásom továbbra is kínzott, de igyekeztem kizárni a fejemből. – Blair, segítenél? – Úgy tűnt, nem éppen figyel, mintha valami mást nézett volna…

Nem tértem észhez a sokktól… alig tudtam felfogni az eseményeket… nem elég, hogy egy robbanás szétválasztott minket percekre, de még valaki a fejünkkel is játszott. Olyan valóságosnak tűnt, ami a szemem elé tárult. Pedig nem volt az… kicsit sem. Körbe néztem, de nem láttam senkit Blair-en kívül… meg mertem volna esküdni, hogy a robbanás után sikolyokat hallottam, de egy árva lelket sem láttam… Ráztam meg a fejemet. A bokámra szegeztem a tekintetem, ami a szikla alatt lapult, mivel a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Próbáltam kihúzni, de nem használt. Minden erőmet a hatalmas kőnek irányítottam… A férfi segített ugyan, de ketten sem bírtunk vele…
Egyet pislogtam és hirtelen kettő alak jelent meg előttem… Jobban szemügyre vettem őket és realizálódott bennem, hogy a társaink voltak azok… Larissa és Isaac. Egyszerűen lefagytam… mi az ördög folyik itt. Mintha pár perc kiesett volna… csak nem a jobb lábamon lévő jel okozhatja ezeket az időkieséseket? Minden esetre nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. Hárman próbáltuk elmozdítani a sziklát, mivel Blair addigra már egy alakra lett figyelmes, ami megjelent a távolban. – Blair, minden oké? – Kérdeztem tőle.

179 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Az autónak dőlve álltam és vártam… de senki nem jött a segítségemre. Ezalatt az érzékeim is kezdtek cserben hagyni. Először a hallásom szűnt meg, de azt elkönyveltem a robbanás okozta utóhatásnak. Majd a szaglásom és legvégül a látásom is megszűnt… Nem vagyok az a pánikolós fajta, de nem mondanám, hogy nem rémisztett meg a helyzet. A teljes feketeség beborított. Semmit sem éreztem kivéve egy dolgot… olyan volt mintha lebegtem volna. Kis híján magába szippantott a sötétség, de azelőtt, hogy ez megtörtént volna, a bal vállamon kezdtem érezni egyfajta nyomást. – Huh… Blair? – Hatalmas lélegzetvétellel tértem magamhoz. A férfi zökkentett vissza a valóságba. Valóság? Ami a szemem elé tárult, arra nem számítottam… A földön ültem és azon voltam, hogy a lábamat kiszabadítsam a szikla alól… ismét? – Micsoda? – Értetlenkedtem… Nem a kocsi mellett voltam? Körbe néztem, de sehol sem láttam egyetlen járművet sem… – Arghh… a Lábam! – Ragadtam meg a combomat, hiszen eléggé erőteljesen áramolt belém a fájdalom… – Nem hinném! – Válaszoltam Blair kérdésére… főleg azok után, hogy nem csak az ő elméjével, de már az enyémmel is játszik valaki…

175 words ••• Somebody ••• note: ••• kredit

Megkönnyebbültem, hogy mindannyian kijutottunk az épületből, mielőtt még felrobbant volna. Nem tudom, hogy ez volt a terv is, vagy ott bent kellett volna pusztulnunk. Egyrészt lehetett ez egyfajta figyelmeztetés is. Mégis úgy gondolom, hogyha már egy ilyen figyelmeztetésre képesek voltak talán egyszerűbb lett volna, ha meg is valósítják. Mert amíg életben vagyunk nem fogunk leállni.
Csak azért nem voltam oda, hogy ennyire elsodródtunk egymástól. Akármennyire is szerettem volna megkeresni a többieket és összeszedni nem tudtam nyugodt lelkiismerettel magára hagyni Isaac-et, akinek hálával tartozom, hogy csak pár karcolás lett a testemen, ugyanakkor ha nem kapott volna már így is egy nagyobb ütést a fejére jól fejbe kólintanám azért, hogy ennyire előtérbe helyezett. Nagyobb baja is eshetett volna, mikor osztozhattunk volna a fájdalmon.
- Mennyire fáj? - Kérdeztem, majd segítettem neki nagyjából felülni. - Kérlek, mondd, hogy talpra tudsz állni. - Egyáltalán nem tetszett a helyzet, hogy már most elszakadtunk egymástól. Egységben az erő vagy miként is mondják. Muszáj volt újra összeállnunk, de addig nem mozdulhattam míg ő nem és csak remélni tudtam, hogy nem akkora a sérülés, hogy hosszútávú probléma legyen, bár őt elnézve lehet, hogy azzal kell terveznünk, hogy nem kifejezetten lesz száz százalékos ezután.

Gyorsan történt minden és esélyem sem volt még saját magamat is megvédeni. De legalább Blackwellt magamhoz tudtam húzni és képes voltam megóvni őt. Ennyi elég volt nekem, más pedig egyáltalán nem számított.
Aztán egy ütés következtében elveszítettem az eszméletemet. Hosszú perceken át feküdtem mozdulatlanul, végül megmoccantam. Éreztem, ahogy a fájdalom minden porcikámat átjárja, de a legerősebb fájdalom a fejemből sugárzott. Mikor lassan felnéztem, akkor érzékeltem, hogy Blackwell nem ment el mellőlem és hogy jól van. Ez volt a legfontosabb. A kezére csúsztattam a sajátomat, hogy rám figyeljen, majd nagyot nyeltem.
- Blackwell… - Suttogtam, ezután pedig megpróbáltam felülni legalább, ha másra még nem is voltam képes. Próbáltam felmérni, hogy ki merre van és hogy van, miközben a lány kezét nem szándékoztam elengedni.

Nagy nehezen lelöktem magamról azt a néhány törmelék darabot, amitől mozdulni is alig bírtam. A cél az lett volna, hogy felálljak, hátha úgy jobban látok a porfelhőben, de csak felülni voltam képes. A tekintetemmel még mindig Castielt kerestem, helyette azonban egy ismeretlen alakot pillantottam meg, ami a következő pillanatban már nem volt ott. Ekkor láttam meg a férfit a helyén, Castielt, aki addig nem volt ott. Aprót ráztam a fejemen, amit talán észrevétlenül mégis beverhettem, így az agyrázkódást nem zárhattam ki, az megmagyarázta volna az előbbi jelentet.
- Castiel? Te vagy az? - kiáltottam abba az irányba, ahol látni véltem, majd észrevettem, hogy az egyik lába megsérült. Erőt vettem magamon, és odatámolyogtam hozzá, hátha tudok neki segíteni. - Hé, minden rendben? - kérdeztem, megérintve a vállát, mert... nem is tudom, valami furcsa volt vele kapcsolatban. Mielőtt segítettem volna neki kiszabadulni, ami talán egyedül nem is ment volna, tudni akartam mi a fene történt vele.

words: 154 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit

Amikor már reménykedtünk abban, hogy esetleg a kezünkben lehet az irányítás, hiszen megtaláltuk Blair-t, aki habár nem emlékezett arra, hogy mégis mi történt legalább többé-kevésbé önmaga volt. Akkor még csak nem is sejtettük, hogy valószínűleg még csak most kezdődik a legrosszabb. De az igazat megvallva egy idő után már azt gondolná az ember, hogy tényleg sikerült elérnünk a mélypontot.
Éppencsak megkönnyebbülhettünk, hogy a csapat újra együtt van, amikor az épület, amelyből alig pár másodperce távoztunk egyszerűen csak felrobbant. Hirtelen nem is volt időm reagálni csak azt érzékeltem, hogy Isaac magához húz aztán pedig együtt esünk a földre.
Kellett egy-két másodperc, hogy összeszedjem magam, mielőtt még megmozdultam volna, de az első dolog, amire feleszméltem, hogy Isaac nem volt magánál. Óvatosan a hátára fektettem majd a kezemet az arcára csúsztatva próbáltam segíteni rajta, miközben a tekintetemmel próbáltam felmérni, hogy hol vannak többiek és, hogy ők milyen állapotban vannak.
Nem túl messze megpillantottam Blair-t, de Castiel-t sehol sem láttam. Szerettem volna megkeresni, hogy mégis merre lehet, de nem tudtam elmozdulni Isaac mellől, amíg nem győződtem meg arról, hogy jól van.

Ha nem szereztünk volna tudomást a lovasokról, nem tudtam volna, miért történik velünk ennyi szörnyűség. Így viszont nem volt kérdés egy percig sem.
Az épület felrobbant, én pedig hiába húztam fel egy védőpajzsot, nem tudtam fenntartani. Azonnal reagálni akartam, megnézni, hogy vannak a többiek, segíteni nekik, ha kell, de betemetett a törmelék, nem tudtam mozdulni. Próbáltam kiszabadulni alóla, ám csak a fejemet tudtam felemelni, épp annyira, körül tudjak nézni. A por lassan leülepedett, így láttam végre valamit, amit abból a helyzetből láthattam. Larissa és Isaac a földön hevertek, mégis alig tudtam kivenni őket, kövek, téglák és por lepte be őket. Castielt viszont nem láttam sehol, s ez aggodalommal töltött el. Nem veszíthetünk el még valakit...
Zúgott a fülem, esélyem sem volt arra, meghalljam ha valamelyikük megszólal, semmit sem hallottam volna belőle. Megpróbáltam kikecmeregni a romok alól, de sajgott a kezem, a mellkasom, és nagyon nehezen kaptam levegőt, részben a belélegzett por, részben a rám hulló romok miatt.

words: 153 ❖ hold on ❖ note: ❖ kredit