Éreztem, hogy a történések már figyelmetlenné tesznek és bárhogy próbálkoztam, esélyem sem volt, hogy legyűrjem a nőt. Talán nem is tudtam minden erőmet bevetni, talán csak figyelmetlen voltam, de teljesen mindegy, hiszen még mindig itt vagyunk és továbbra is a nő azt csinál velünk amit csak akar. Bíztam a hangomban, bíztam apámban, talán neki sikerül, talán ismét magához tér és ketten együtt többre megyünk, de a remény néhány pillanatra kezdett szertefoszlani. Nem tudtam hátrálni, a lábaim földbe gyökereztek és ajkaim beharapva néztem nagy meredt szemekkel Klaus felé. - Apa, apa, térj magadhoz! - Egy kicsit lehunytam a szemeim, amikor már azt hittem vége és megtámad, de aztán nem történt semmi és én mire felnyitottam a szemeim, újra apám igaz arca tárult elém. Kedvem lett volna megölelni őt, de most kihagytam ezt mert Helah ismét megszólalt és én újra felé fordultam. - Nem, és nem is fogjuk, akármit is tervezel... - Felmerül bennem, hogy ismét megpróbálok rátámadni, de elvetem az ötletet, hiszen azzal talán csak ismét egy támadási felületet adnék neki és ismét pórul járnánk. Apám mellé állok, nem mozdulok el tőle és felkészülök a továbbiakra, bármit is tervezzen még a fekete hajú lovas.
A lovas először csupán egy nevetéssel reagálta le a lány kiáltásait, nem hatotta meg, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, habár némi kíváncsiság fellelhető volt rajta. - Ugyan, kedvesem, annál sokkal jobbat eszeltem ki! - vágta rá könnyedén, majd a körmeit kezdte vizslatni, mint akit nem is érdekel, mi lesz a vége a játéknak. Tulajdonképpen tényleg nem számított neki, maga a folyamat viszont annál inkább. Szenvedést akart látni az arcukon, éhséget a reményre, hiszen többféleképpen is lehetett értelmezni az éhezést. Az már, hogy ki hal meg a végén, nem Helah dolga volt. Hope hiába próbálkozott, egyik varázslata sem ért célt, a figyelme ugyanis két irányba oszlott. Ezt a lovas csak egy fejrázással nyugtázta, szavakra már nem volt tőle szükség. Klaus teste önkéntelenül mozogni kezdett, egyik lábát emelte a másik után, majd lassulni kezdett a mozgása, de továbbra is Hope felé haladt. Helah érzékelte, hogy kezdi legyűrni őt a férfi, igaz, nem is erőltette meg magát túlságosan. Ha beveti minden erejét, a játék hamar véget is ért volna, amit nem akart. A hibrid már elért Hope-hoz, fekete szemei alatt az ismerős erek jelentek meg, a szemfogai megnyúltak, készen arra, hogy rátámadjon a tulajdon lányára, ám ahogy a lány elé suhant a férfi, a tekintete kitisztult. Lassan visszanyerte az önuralmát, mire Helah tapsolni kezdett a szoba másik végében. - Ti aztán igazi harcosok vagytok, ugye? Soha nem adjátok fel... - hunyorogva mérte végig őket, s egy pillanatra mintha tisztelettől csillogtak volna a szemei. Tudta, lassan véget kell vetnie a játéknak, nem pazarolhat el több időt, de megpróbálta minél tovább húzni a dolgot.
// Lassan a végéhez érünk... //
259 szó ℘ határidő: április 9. ℘ sorrend: Hope, Klaus
The member 'Klaus Mikaelson' has done the following action : Dobókocka
'D szint' : Result :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Amint áthaladtak rajtam az árnyak, magába szippantott a sötétség. Nem olyan érzés volt, mintha aludtam volna, még csak a tőrök hatására sem hasonlított. Tudtam, hogy nem vagyok eszméletemnél, ahogyan azt is, a lányomnak szüksége van rám, de képtelen voltam magamhoz térni. Nem láttam és nem éreztem semmit, csak lebegtem a sötétségben egymagam, egyedül a félelem és a frusztráció töltött el a lányom miatt, aki egyedül volt az árnyakkal. Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideig tengődtem a végtelen feketeségben, egy örökkévalóságnak tűnt. Az egyik pillanatban még ott voltam, a következőben viszont hirtelen fény gyúlt, s ugyanabban a szobában voltam, mint előtte. Kicsit homályosan láttam ugyan, de legalább már tudtam segíteni a lányomnak. Legalábbis ebben a hitben voltam egészen addig, míg a testem magától mozdult. Felültem, majd lassú léptekkel Hope felé indultam, mintha a lábaim és a testem önálló életre keltek volna. Próbáltam küzdeni minden erőmmel, de csak annyit értem el vele, hogy a lépteim lelassultak, vagy talán eleve lassú léptekkel haladtam. Nem vettem észre, hogy a szőke lány helyett már másvalaki van egy légtérben velünk, próbáltam küzdeni az árnyak, vagy bármi ellen, ami átvette az irányítást felettem. Hope hangja visszhangozva jutott el hozzám, és ennek hatására még inkább küzdeni próbáltam, kizárva mindent a fejemből, hátha akkor az árnyakat is sikerül elűznöm.
The member 'Hope Mikaelson' has done the following action : Dobókocka
'D szint' : Result :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A hideg is kiráz a nőtől és a számomra megérthetetlen céljától. Tekintetem igyekszem nem levenni róla, még véletlenül sem nyíljon rá esélye, hogy bármiképp megtámadjon. Ahogy fél szemmel közben apám földön heverő testét figyelem, látom, hogy az árnyak ismét átfutnak a testén. Gyanús pillantást mérek a nőre. - Elég! Elég! Még megölöd! - Kiáltom. Nem tudom, mit tesz és miért teszi ezt, de nem hinném, hogy jó akaratából és nem hinném azt sem, hogy megértette amit magyaráztam neki az imént az érzelmeimről és a kötődésemről. Ez pedig hamar meg is nyilvánul abban, ahogy látom, apám felül, majd fekete szemekkel tekint előre. Rémisztően hat ez az egész, Helah nevetésével pedig még rosszabb a szituáció. Hátrálok néhány lépést, de utána sem állok meg tétlenül, hiszen apám elindul felém és nem tudom milyen szándékai vannak ebben a formában. - Apa, figyelj rám, küzdj ellene! - Mondogatom, ismétlem meg többször , hátha a hangom hatására sikerül valamit elérnem. Tudom, hogyha ez nem válik be, akkor lépnem kell, így megpróbálom egy varázslattal lelassítani őt, de végül még megfordulok a tengelyem körül és Helah felé is mormolok egyet amivel megpróbálom őt erőteljesen hátralökni, akár át a falon ha sikerül, hátha sikerül kicsit kizökkentenem őt is ebből és esetleg esélyünk nyílik rá, hogy apa észhez térjen és lelépjünk... Mindenesetre bármi is történik, most már nem fogok habozni, dühös is vagyok és zaklatott, a helyzet pedig abszolút nincs ínyemre és még mindig azt érzem, hogy tehetetlenek vagyunk és leszünk is.
Helah nem volt emberi lény, így kissé nehézkesen ismerte fel az emberi érzelmeket. Tudta, milyen egy boldog vagy szomorú arc, azt is, hogyan reagál az emberek többsége a legtöbb szituációra, mégsem tudhatta magáénak egyik érzelmet sem. Nem volt benne semmi emberség, még annyi se, ami egy közönséges vámpírba szorult. Egy kis időbe telt, mire megértette, Hope-nak mennyire fontos az édesapja, de amint ezt megértette, már amennyire tőle kitelt, új tervet eszelt ki. Az árnyak áthaladtak Klaus testén, miközben a lány hozzá intézte a szavait. A férfi egy darabig még mozdulatlanul hevert a földön, Hope-nak volt ideje megérteni, miszerint Avalon nem létezett, csak egy illúzió volt az Éhinség részéről. Helah oldalra billentett fejjel mérte végig a tribrid lányt, arcán sejtelmes mosoly ült, ám szinte alig bírta visszatartani a nevetését, ami ki akart robbanni belőle. Az elfojtott nevetéstől enyhén rázkódott a nő teste, ami egy kissé talán hátborzongató látvány lehetett. - Erre már megadtam a választ, kislány! - pillantott ő is a lány szemébe, ezúttal már kizárólag a saját alakjában mutatkozva. Avalonra már nem volt szükség. Zavarta, hogy mások nem értették meg a szándékaikat soha, mintha a pusztítás nem lenne elég magasztos cél. Számukra viszont nem létezett más. Soha nem létezett és soha nem is fog. A világnak pusztulnia kellett, nem lehetett másként, s ezért Helah az utolsó leheletéig küzdeni akart, még akkor is, ha olykor szeretett kisded játékokba kezdeni. A nő sem akart több időt csevegésre fordítani, helyette Hope érzékelhette, ahogyan apja lassan felül, szemei csak ezután nyíltak ki, amik egyenesen feketék voltak. Arcán sem érzelem, sem más nem volt észrevehető, miközben talpra küzdötte magát, és megindult saját lánya irányába. - Kíváncsi vagyok, ebből a slamasztikából miképp juttatod ki magatokat! - engedte szabadjára végül a nevetését Helah, majd izgatottan megnyalta alsó ajkát.
// Mindketten dobjatok a szerencsekockával! Hope bevethet valamiféle varázst, hátha sikerrel jár és megállítja Klaus, vagy akár Helah felé is kivethet támadóbűbájt. Klaus pedig megpróbálhat ellenállni az árnyaknak. Sok sikert! //
291 szó ℘ határidő: április 5. ℘ sorrend: Hope, Klaus
A mardosó éhségnek nem volt könnyű ellenállni. Nagyokat nyeltem és még talán néhány másodpercig a szememet is lehunytam, de tudtam, hogy koncentrálnom kell, figyelnem arra, hogy mit reagál és mit lép a nő. Nem lehettem egy pillanatig sem veszteg, nem mutathattam gyengeséget és gyenge pontot és csak az járt a fejemben, hogy mindennél jobban kell teljesítenem. Akár ez miatt, akár nem, de sikerül végül legyűrnöm az éhínséget és még mielőtt átváltoznék, visszatér minden a régi kerékvágásba és e közben egy lépést hátrálok is tőle. - A kötelességed teljesíted... játszadozol emberekkel és ártatlanokat küldesz a halálba. Nagyszerű feladat lehet. - Fintorodom el némileg és ahogy meglátom a benne rejtőző Avalont, kicsit elkeseredem. Tudnom kellett volna, nem szabadott volna követnünk őt, csak menni a saját utunkra és akkor nem itt tartanánk. De ha pedig meg akart minket találni akkor igazából így vagy úgy de belebotlottunk volna. Frusztrálva tekintek a körülöttünk köröző árnyakra, amúgy ameddig apám nincs eszméleténél addig biztosan nem próbálnék meg elmenekülni innen. Egyedül nyilván nem lenne túl sok esélyem, még úgy sem, ha elég erősnek tartom magam ehhez a szituációhoz. Hosszú percekig nézem apámat, főleg az után, hogy Helah feltette a kérdését. - Annyi mindent feláldozott értem és annyi mindent megtett, hogy azzá váljak akivé... valahogy viszonoznom kell, nem hagyhatom egyedül a bajban. - Válaszolom őszintén, a nő-nők szemébe pillantva. Kifejezetten zavaró, hogy egyszer az egyik-egyszer a másik alakjában áll előttem. - Na jó, elég volt a csevegésből, mond el, mit akarsz valójában!
Helah elmosolyodott, amint Hope íriszei sárgában pompáztak, s elkezdte érezni a tüneteket. Sokkal másabb érzés lehetett számára, mint egy egyszerű átváltozás. Különös éhség marcangolta belülről, a farkas szabadságra való éhsége, ami ki akart törni belőle. A tribrid viszont képes volt mindennek ellenállni, s egy idő után újra önmaga lehetett. Elmúlt a viszketés, a különös késztetés az átváltozásra, végül a tekintete is újra a régi volt. Ezzel meglepte a lovast, olyannyira, hogy néhány pillanatig nem cselekedett semmit. - Nos, nem CSAK ezért. A kötelességemet teljesítem. Ahogy mi mindannyian. - hunyorgott a lányra, és az elméjébe bekúszott egy-egy kép a testvéreiről. Tudta, hogy lenne, aki nem örülne a játszadozásának, ám ő még sosem töltött időt tribriddel. Kíváncsi volt, egy kicsit még vissza is vett az erejéből, kevesebb erőbedobással küldte a lány irányába az árnyakat, amikkel olyan nagyon szeretett játszadozni. A tribrid erős lény volt, hiszen három faj erősségeit tudhatta magáénak. - Tudod, nagyon egyszerű átverni benneteket. Beférkőzni az elmétekbe, hogy azt lássátok, amit én akarok. - Egyik pillanatról a másikra már Avalon állt Hope előtt, néhány másodpercig őt látta maga előtt, majd újra a göndör hajú lovast. Az árnyak eközben ott köröztek a lány és a földön heverő Klaus körül. - Azt hittem, a természetfeletti lények kevésbé érzelgősek, mint az emberek. Mégis... feláldoznád magad érte. - mutatott Klaus irányába, úgy látszott, mint aki valóban nagy dilemmába került. - És miért? - lépett feléjük egy lépést, alakját váltogatva. Az elmúlt percekben igazán megkedvelte a szőke alakját is.
The member 'Hope Mikaelson' has done the following action : Dobókocka
'D szint' : Result :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nyomást érzek belülről, ahogy a nőre pillantok valami különös érzés fog el. Ez a különös érzés pedig hamar kibontakozni látszott, éreztem ahogy a bennem élő farkas kitörni készül és a szemem sárgává változik, a bőröm mindenhol viszket. Nem volt számomra ismeretlen ez az érzés, már több alkalommal is átváltoztam és most amennyire csak tudtam megpróbáltam ellenállni ennek a késztetésnek. Nehéz volt mindemellett koncentrálni arra, amit a másik mond, igazából csak spekulált és nem tudtam meg semmi érdemit. - Ehhez van kedved? Elpusztítani egy egész világot? Csak azért mert ez téged jó érzéssel tölt el? - Összeszorítom ajkaimat. Egyáltalán nem tudok azonosulni ezzel a gondolkodásmóddal és fogalmam sincs, hogy mi játszódhat le a fejében. Magam is az apám felé tekintek aggódva, félek, hogy ebből még valami sokkal rosszabb fog kisülni. A nevetése különösképp zavar és bántja a fülem, de nem tudok ellene mit tenni. Úgy érzem, most még védekezni sem fogok tudni. - Akkor tégy amit akarsz, csak őt hagyd békén! - Fakadok ki végül. - Ne játszadozz, mond el amit gondolsz, és lépjünk tovább. - Vágom rá dühösen. Értelmetlennek és idővesztegetésnek érzem az egész jelenlegi helyzetet, már tovább szeretnék lépni és megtudni bármit, amivel segíthetek magunkon. Eddig viszont nagyon nem áll jól a szénánk.
Elvigyorodott, amikor kiejtette a becses nevét a lány, majd lassan végigfuttatta a tekintetét rajta. Szinte még a pillantása és éhségről uralkodott, és ahogy észrevehette Hope azt a különös csillogást a nő szemében, ő maga ténylegesen éhessé vált. Nem egyszerű éhséget érzett, valami ősi erőt, ami miatt a benne lakozó farkas elő akart törni. Nem kezdődött el az átváltozás, de a lány úgy érezhette, valami nem stimmel vele, mintha a benne élő vadállat szó szerint ki akart volna törni. A szemei sárgává változtak, a bőre pedig viszketni kezdett. - Mindig ezek a kérdések. Mit akarok, mi a célom... - sóhajtott elgyötörten, mint aki belefáradt már a faggatózásba. - Miért kell nektek mindig konkrét indok? És ha... azt felelem, hogy ehhez van kedvem? Akkor mit teszel, kislány? - kérdezte, majd tekintete Klausra vándorolt. A mosolyából és a pillantásából semmi jóra nem lehetett következtetni. - A férfiak unalmasak. Ráadásul te fiatal vagy, tele élettel. Érdekesebb lesz eljátszadozni veled, mint apáddal. - Azzal megint felnevetett, szinte fülsüketítő hangon. - Nem is érdekel mi lett a kis barátnőddel? - incselkedett.
// Dobj a szerencsekockával! Ez fogja eldönteni, képes vagy-e ellenállni az átváltozásnak. //
Kezdőlap
//
