Ryderson szemei furcsán csillognak, így figyeli fivérét, azt, aki megölte őt. Még ha Raleigh át is értékelte a dolgokat és tudja, hogy nem a kis Blair okozta a valódi vesztüket, Ryderson nincs ilyen állásponton. - Nem is rémlik, hogy már találkoztunk? – Pislog értetlenül. Blairben lassan utat törnek azon emlékek, amikről nem tudott. Az idő, amíg el volt tűnve, most napvilágot lát a fejében. Önmagát láthatja, ahogy Rydersonra támad újra és újra, míg a férfi próbál védekezni. Azt is láthatja lelki szemei előtt, hogy közel sem volt önmaga. Mintha egy őrült lett volna. Újra és újra bántotta a fivérét, mígnem meg is ölte. Ekkor azt hitte. – Nem rémlik, hogy megöltél? Újra. – Hangsúlyozza ki Ryderson a történteket, mielőtt közelebb lépne. - Azért nem látnak, mert… oké, igazából fogalmam sincs. Lehet, meghaltál? A holtakat nem látják. De én is halott vagyok és te látsz. Van ennek értelme? – A fejét vakarja, majd még közelebb lép Blairhez. Ezúttal ő támad rá, szemmel követhetetlen módon. Nem emberi gyorsasággal, de nem is vámpíréval. Egészen más, egészen fura. Blairt neki vágja az egyik közeli épület falának, ha sikerül. Ezt viszont a többiek is érzékelik, még ha nem is látják a férfit. A hang, a csapódás, a törmelékek hangja igazán valóságos.
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Castiel hallucinációja odáig vezet, hogy rátámad Larissára, a saját társára. Isaacnek eszébe juthat, amikor ő támadta meg a nőt, mert azt hitte, démon. A nő mindenesetre időben kapcsol, így képes elugrani Castieltől. Nem szerez súlyos és könnyebb sérüléseket sem; újakat legalábbis nem. Castiel a földre zuhan, tovább fájlalva a lábát és továbbra is hallucinálva társait. Démonokként. Úgy hathat, mintha teljesen megőrült volna. De vajon van rá mód, hogy Isaac és Larissa visszahozzák őt? Mielőtt elgondolkodhatnának ezen, ekkor hallhatnak egy hangosabb morajlást, mintha valamit nekilöktek volna az épületnek. Ha elpillantanak arra, akkor porfelhő száll felfelé.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Egyetértettünk abban, hogy nem hagyhatjuk magára Blair-t, akárhol is legyen, de szinte elkerülhetetlenné vált, hogy valamilyen módon szétváljunk. Castiel sosem volt olyan állapotban, hogy itt maradjon velünk miközben megpróbáljuk megtalálni Blair-t, ugyanakkor magára sem hagyhatjuk, mert akárki is szórakozik velünk mindez egyelőre csak a kezdet. - Nem lenne jobb, ha én maradnék? A kettőnk közül én állok biztosabban a lábamon. - Nem voltam oda érte, hogy folyamatosan próbál védelmezni, mintha olyan törékeny lennék. Leginkább azért nem örültem neki, mert ezzel csak saját magát keverte bajba és azzal sem voltunk előrébb. Azonban nem tudtam ezen sokat rágódni, mert Castiel felkiáltott fájdalmában és minden egyéb gondolatomat elvitte a szél. Nem tudtam, hogy hogyan segíthetnék rajta. Próbáltam átvenni magamra a súlyából a lehető legtöbbet, hogy elvigyem valahová, ahol leülhet és talán csökkenhet a fájdalom, de mire egyáltalán megpróbálhattam volna gyilkos tekintettel nézett rám, majd rám is támadt egy késsel. A testem szinte automatikusan reagált, hogy elugorjak az oldalamhoz közeledő kés irányából ennek köszönhetően viszont elengedtem Castiel-t így már nem vettem át magamra a súlyának semmilyen részét.
The time will come, when you'll have to rise Above the best, improve yourself
Aprót bólintottam Castielnek – örültem, hogy ezúttal egyetértettünk, még ha voltak is súrlódásaink. Főleg nekünk. Tudtam, hogy nem bántam vele szépen, mikor az ötökhöz kerültem. Pont én, akinek amúgy be kellett volna fognia a száját – hisz új voltam. Mindenesetre azt hiszem, időközben javult a kapcsolatunk. Lassan, észrevétlenül. Talán akkor éreztem először igazán rosszul magam Castiel kapcsán, mikor Hazel halála után elment. Valahogy felrémlett bennem mindaz, amit mondtam neki – ha nem akar itt lenni, menjen el. Akkor már nem akartam, hogy elmenjen, de tiszteletben kellett tartanom a döntését. Akkor már rég közelebb éreztem magamhoz. - Cas…?! – Odakaptam a pillantásom a fájdalmas hangját hallva. – Doyle, minden rendben? – Ostoba kérdés volt, mégis jogos. Erősen tartottam, hogy ne essen el, de aggódtam érte. És Blairért is. Mindenkiért. Elegem volt ebből az egészből és úgy éreztem, messze még a vége. Miután közöltem Blackwellel, hogy jobb lenne, ha meghúznák magukat valahol, én meg megkeresném Blairt… minden a feje tetejére állt. Újra. Bár már talán ez volt a megszokott. A következő pillanatban Castiel rátámadt a nőre, aki már fontosabb volt nekem bárminél. - Mit művelsz, Castiel?! – Nem gondolkodtam, mozdultam, hogy elrántsam a férfit Blackwelltől. Legalábbis megpróbáltam elhúzni tőle. Nem bánthatta, nem tehette, ez… - Cas, térj észhez! Mi vagyunk azok, a társaid! – A hangomat is megemeltem.
Hirtelen vált egyértelművé, hogy a társaim nem látnak engem, de nem volt időm ezzel foglalkozni. A fivérem jelenléte meglepett, ám az igazi megdöbbenés akkor ért, mikor rájöttem, ő valójában nem Raleigh. Körülöttem minden forogni kezdett, gombóc nőtt a torkomban, a hányinger kerülgetett. Ral felbukkanása is meglepett, hasonló hatással volt rám, na de Ryd...? Hiszen halott, nem lehet előttem - ezek voltak az első gondolataim. Meg kellett támaszkodnom a térdemen, mikor megszólalt, egyrészt, hogy ne dobjam ki a taccsot, másrészt azért, mert elájulni sem szerettem volna. Végül felegyenesedtem, s végignéztem rajta. Esküdni mertem volna, hogy ugyanebben a ruhában láttam őt utoljára, de már ebben sem voltam biztos, úgy megzavart a jelenléte. - Erre rájöttem, de... mit keresel itt, Ryderson? - kérdeztem óvatosan. Vajon tisztában van vele, hogy évekig halott volt, vagy legalábbis mi halottnak hittük. Mi történhetett vele? Abszurd ötletek jutottak eszembe, aztán egyszer csak képek is beugrottak, mintha emlékek lettek volna. Még jobban ledermedtem, csak bámultam a sebeket a bátyámon, amiket talán... én okoztam? Újra forogni kezdett velem a világ. Néhány pillanatra megfeledkeztem a többiekről, így megpróbáltam rájuk összpontosítani a tekintetemmel, ekkor vettem észre, ahogy Castiel rátámad Larára. Felkiáltottam, s még tettem is egy lépést feléjük, csakhogy még mindig nem láttak és hallottak. - Mi folyik itt, Ryd? Miért nem látnak engem? - kaptam felé a pillantásom, hangom feszültségről árulkodott.
The member 'Castiel Doyle' has done the following action : Dobókocka
'Dobókocka' :
Result :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Fürkésztem a szemeimmel, fordítottam a fejemet jobbra és balra, de semmi… Blair szőrén-szálán eltűnt… nyoma veszett. Hiába kerestük mind a hárman, de nem találtuk. Az egyik pillanatban még ott állt tőlünk pár méterre, utána meg már sehol sem volt. – Az lehetetlen, hogy valaki csak úgy eltűnik! – A többiekre néztem. Tanácstalanok voltak ők is. Mindketten kijelentették, hogy jobb lenne valami biztonságos helyen meghúzni magunkat, viszont nem akarták Blair-t magára hagyni. – Sokszor nem értünk egyet, de ebben veletek vagyok. Egy csapat vagyunk, és nem hagyunk hátra egy bajtársat sem! – Először Larissa-ra majd Isaac-re néztem és ahogy befejeztem a mondatot, abban a pillanatban nyilallt bele a fájdalom a lábamba. – Uh, a lábam! – Égető érzés futott végig rajtam. Viszont ez nem az a lábam volt, amelyik eltört, hanem a másik, amelyikre a jelet vésték… a fájdalom elviselhetetlen volt. A fejem közepében koncentrálódott az érzés, majd egy pillanatra feketeség… és ismét visszanyertem a látásomat. Szerencsére Isaac tartott és így nem estem el… bár mikor csak egy picit fordítottam oldalra a fejemet, akkor láttam, hogy már nem is Isaac-et karoltam át. Nagyot nyeltem. Mi a franc folyik itt? Egy démon volt. Próbáltam keresni Larissa-t is, de sehol sem láttam. A pulzusom az egekbe szökött. Nem volt elég, hogy Blair eltűnt, de még a többiek is… ráadásul hirtelen két démon karmaiba kerültem… Az engem tartó lény valamit közölt a másiknak, de csak annyit vettem ki a mondandójából, hogy vigyen el engem valahova… Biztosan azon diskuráltak, hogy mégis milyen módon végezzenek velem. Rögtön törtem a fejemet, hogyan tudnék jól kijönni a helyzetből, az állapotomhoz képest. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy amint átnyújt a „démonom” a másiknak én a zsebemben lévő kést előveszem és a másik démon oldalába szúrom. – Ezt neked! – Amint átkaroltam a másik démont, már nyúltam is a zsebembe, és egy határozott mozdulattal közeledtem a késsel az oldala felé. Fogalmam sincs, hogy sikerrel jártam, vagy sem, de mindent megtettem, hogy sérülést okozzak a célpontomnak…
Miután Blair elszeparálódott a többiektől, Ryderson is lassan eltűnt a kíváncsi szemek elől, így Larissa és a többiek már őt sem láthatták az elkövetkezendő időben. Azt hihetik, hallucinálnak, ami annyira nem is lenne meglepő ebben a káoszban. Hisz ki tudja, ki és miért szórakozik velük és a fejükkel, nem de? Vannak ellenségeik, nem is egy, amiből bőven lehet válogatni. - Ők nem hallanak téged, öcskös... és nem is látnak – Közli rekedtes hangon Ryd a tényeket, majd egészen közel lép az öccséhez. Blair ekkor fedezhet fel túlontúl friss sebeket a testvérén. Egy-két naposak lehetnek. Alvadt vér, nyílt sebek tátongnak a férfin. – Nem is üdvözölsz? – Furcsán csillogó tekintettel figyeli Blairt, akinek egy-egy kép bekúszik az elméjébe: miközben ő szúrja le Rydersont. Többször is. Mindeközben, mielőtt Isaac terve akár csak megfontolásra is kerülhetne, Castiel egyik pillanatról a másikra megint elveszti önmagát. Bárki is van a közelében, megpróbál rátámadni és végezni vele.
// Castiel: dobj sima dobókockával, hogy megtudd, kire támadsz rá. A hogyant a fantáziádra bízom! Páros: Larissát támadod meg. Páratlan: Isaacet támadod meg. //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
The time will come, when you'll have to rise Above the best, improve yourself
Jólesett a lány aggódása, tényleg, de nem volt időnk arra, hogy a sebeinket nyalogassuk. A káosz túl gyorsan kezdett eluralkodni a világ fölött és lehet, hogy már így sem volt elég erőnk felvenni a harcot Velük. Mindenesetre végül bólintottam egy aprót Blackwellnek. - Persze, hogy szólok… ígérem – Tettem hozzá, miközben vetettem rá egy komolyabb pillantást. Aztán ezután mentünk is mindketten a fiúkhoz, hogy segíthessünk rajta. Ám ketten kevesek voltunk, így megszólítottam Blairt, ő nem akar-e valamit csinálni, de nem kaptam választ, ahogyan Castiel és Blackwell sem. Mégis sikerült azonban segítenünk a társunkon, de amire ezután eszméltünk… nem volt kellemes. Újból elveszítettük Blairt, de egyelőre nem mozdultam semerre, csak letérdeltem Castiel mellé. Hallgattam a szóváltásukat, miközben körbenéztem. - Blair… nem tűnhetett el csak így… - Újra meg újra körbenéztem. Hacsak nem varázslat tűntette el mellőlünk, akkor itt kellett lennie. Legalábbis ebben bíztam. – Lehet, jobb lenne meghúzni magunkat valahol, de… én sem hagynám magára Blairt – Azonban figyelembe kellett vennünk azt is, hogy Castiel mennyire sérült. Nem állt jól a helyzetünk, mondhatni vesztésre álltunk, pedig úgy éreztem, még el sem kezdődött ez az egész. – Blackwell, vidd el Doyle-t valahova és húzzátok meg magatokat, én pedig megkeresem Blairt – Komolyan néztem a lányra. Persze mindössze csak javaslat volt a dolog, de érződött a hangomból, hogy nem szeretnék ellenkezést egyikőjüktől sem.
Az aggodalom egyre inkább növekedett a mellkasomban. Először Isaac miatt, aki sokkal jobban megsérült pusztán azért, hogy engem óvjon ezzel. Most pedig, hogy kiszabadítottuk Castiel lábát az sem festett túlságosan jól. Rettegtem attól, hogy ezen az éjszakán elveszíthetünk valakit, hiszen már Isaac is lesérült. Akármit mondjon a fejét ért ütés egyáltalán nem lehet kellemes és továbbra is aggódtam érte. Castiel pedig nem igen tudott ráállni az eltört lábára így igyekeztem segíteni neki feltápászkodni. Valahová el kell húzódnunk, mert itt a nyílt területen kicsit sem vagyunk biztonságban. Míg a figyelmemet lekötötte Isaac és Castiel addig Blair felszívódott. Az egyik pillanatban még esküszöm, hogy mellettem állt a következőben pedig mikor megfordultam, már nem volt sehol. Nem sok figyelmet szenteltem a semmiből megjelenő alaknak, akinek úgy érzem köze lehetett Blair felszívódásához, hiszen jobban lekötöttek a társaim, de ezzel együtt figyelmen kívül hagytam az egyiket, aki emiatt felszívódhatott. - Nem tudom, de nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Jobb lenne, ha valahol meg tudnánk húzódni, de ugyanakkor nem szívesen hagynám magára Blair-t, mert kétlem, hogy olyan messze lenne.. - Ennyi idő alatt nem szívódhatott fel teljesen. Hátat fordítva Isaac-nek és Castiel-nek tettem egy-két lépést abba az irányba, ahová Blair mehetett, de nem fogadott más, mint üresség. Ennek nagyon nem lesz jó vége. Szinte érzem a csontjaimban.
Egyre több ember miatt aggódtam. Először a társaim, majd Skye, végül pedig Raleigh miatt. Utóbbi kettőnek hollétéről fogalmam sem volt, ami nagyon aggasztott. Sikerült kiszabadítanunk Castielt, de ezzel még nem múlt el a veszély. Hiszen a lába eltört, néhány helyen talán még vérzett is a ruhája alatt, ami vonzotta a vámpírokat, meg talán... egyéb kényeket is. Reméltem, hogy nincsenek súlyosabb sebei, de ezt így nem tudtam volna megállapítani. - Fedezékbe kellene húzódnunk. - mondtam, ám gyanúsan nem érkezett rá válasz, s nem is mozdult senki. - Srácok... - folytattam volna, ekkor jelent meg újra Raleigh. Megkönnyebbülten fellélegeztem, legalább miatta már nem kellett izgulnom, bár a kinézete és a ruhája is különös volt. Mintha... nem, az nem lehet. Ahogy közelebb ért, s jobban szemügyre tudtam venni, már nem is Raleigh volt előttem. Rydersonra hasonlított, mégsem lehetett ő. Ryderson meghalt azon az éjszakán, hiszen Ral is ezt állította. Ilyesmiről pedig nem hazudna. - Ryd...? - suttogtam, szinte alig jött ki hang a torkomon. Megráztam a fejemet, hátha eltűnik, ha csupán a képzeletem szüleménye, úgy kellett történnie.
Larissa-val és Isaac-kel próbáltuk elgurítani a lábamon lévő sziklát, de nem voltunk elegen. Ráadásul mivel ülő pózban voltam, így én csak félemberként számítottam bele a tevékenységbe. Blair figyelmét elvette valami a távolban. Isaac és én egy kérdéssel fordultunk felé, majd egy bocsánatkérés formájában tért csak vissza közénk. Csatlakozott a „kavics” elmozgatásához. Hárman sikerrel jártak, a helyzetem miatt sajnos, nem sokat tudtam hozzáadni a művelethez. – Argh… – Kiáltottam fel fájdalmamban, hiába nem volt már a lábamon a szikla, a fájdalom attól függetlenül erősebb lett, ahogy a vér áramlott benne. Próbáltam mozgatni, de semmi… nem mozdult. – Ez eltört! – Jelentettem ki. Végignéztem a társaimon egyenként, majd Blair-en akadt meg a tekintetem. Mire megkérdeztem volna, hogy mit látott, addigra egy alak jelent meg előttünk. Ismerős volt, bár nem kerítettem neki nagyobb feneket, így Isaac felé néztem. – Ha nem nagy kérés, akkor felhúznál? – Ha segítségemre volt ismét, akkor kéznyújtás után felemelhetett a földről, majd a vállát átkarolva támaszkodhattam rá. Ha valóban segített, megköszöntem közben. Észrevettem, hogy ő is elég rendesen megsérült. Larissa-ra néztem és mivel láttam, hogy ő egész jó állapotban volt, ezért csak mosolyogtam rá. Megnyugodtam, hogy a helyzethez képest legalább vele minden rendben volt. Visszanéztem volna Blair-re, de őt nem láttam sehol. Köddé vált azzal a fura alakkal együtt… – Micsoda? Skacok, hova lett Blair? – Néztem körbe, de semmi. – Blair? Hol vagy? – Hívogattam, de nem reagált rá. Egy árva lélek sem volt rajtunk kívül. – Remek megint elvesztettük… – Komoly arccal közöltem a többiekkel…
Közös erővel, úgy, hogy Blair is segített, végül kiszabadították Castielt a romok, törmelékek alól. Ettől viszont a sérülései adottak voltak és most tudta igazán szemügyre venni, hogy a lába valóban eltört. A ködből előrajzolódott alak végül közelebb lépett, így mindenki számára láthatóvá vált. Ha eddig Blairnek kételyei is voltak, hogy kit látott, most biztos lehetett benne. Tényleg a testvére volt az. - Reagan? – Azonban, ahogy megszólalt, a hangját csak Blair hallotta. – Mi történt? Jól vagytok? – Közelebb lépett. Volt benne valami különös. Ha Blair végigpillantott testvérén, láthatta, hogy tele volt sérülésekkel és valami nem igazán stimmelt vele. A ruha is ismerős lehetett a számára. Rájöhetett, hogy ő nem Raleigh. Ha Blair szólni akart volna a többieknek, nem tudott. Nem hallotta őt senki és nem is látta őt senki. Isaac, Larissa és Castiel mindezek után eszmélhettek fel arra, hogy eltűnt a társuk egyik pillanatról a másikra.
// Nincs sorrend, írjatok minél előbb, ha tudtok! //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."