Rémült pillantásomban azért a tűz még mindig ég. Ahogy apámat látom ott összeesve valamiféle harag is burjánzik bennem és ez már csak kitörni készülődik, de egyelőre visszafojtom és megpróbálom felébreszteni az apámat inkább helyette. Aggódom érte, és most hogy a szőke nő is eltűnt innen, nem tudom hová tehetném a helyzetet, nem tudom, mi vár rám a másikkal, akinek már a nevetésétől is kiráz a hideg. Arcomra kiül a meglepődöttség és felállok, hogy kicsit közelebb lépjek a másikhoz. Nem tudom mit tehetnék ellene, ezek után pedig pláne, hogy bemutatkozott, így csak a beszédemre hivatkozhatom. - Az Éhínség. .. - Fintorodom el, nekem egyáltalán nincs kedvem vigyorogni, sőt beszélgetni sem lenne, de láthatóan nincs más választásom, ha valahogy szabadulni szeretnék innen vagy legalább felébreszteni apámat, tennem kell amit tudok. - És mit akarsz tőlem, Helah? Mi a célotok? Gondolom nem véletlenül engem hagytál eszméletemnél... - Őszintén fogalmam sincs, hogy merre indulhatnék el ezen az ösvényen, így tehetetlenül bepróbálkozom csak a legegyértelműbb kérdéssel, amit valószínűleg valaki feltett neki. A szeretteimért bármit megteszek, erről híresek vagyunk apámmal, a családommal.
Már alig várta, hogy a legkisebb Mikaelson visszaforduljon a szőke lány felé - avagy a lány hűlt helye felé. A földön ülve nevetett, miközben Hope visszafordult felé az apja felől, aki továbbra is eszméletlenül hevert a földön. Épp elég volt neki a lány, nem akart egy zavaró tényezőt, bár az igaz, hogy harcolni jó lehetett egy hibriddel és egy tribriddel egyszerre. Helah egy pillanatra elmerengett, és arra jutott, talán alaposan ki kellett volna kérdeznie Hydrát a Mikaelson házban tett látogatásáról, de így legalább volt egy kis zsákbamacska érzése. Nem lőtte le saját magának a poént, helyette ő maga tapasztalhatta meg a családi temperamentumot. - Ó, szóval nem előzött meg a hírnevem? Micsoda csalódás! - A szája elé kapta a kezét, mint aki meghökkent a hír hallatán. Az igaz, hogy egy kicsit meglepte a dolog, de nyilván a legtöbb ember és lény nem a kinézetéről beszélt, hanem a tetteiről. Legalábbis ebben reménykedett, hiszen, ha senki sem beszél arról a káoszról, amit ő és a testvérei véghez vittek, akkor mi értelme volt mindennek? - Helah vagyok, az Éhínség. - mutatkozott be unott arccal, még a szavai is arról árulkodtak, mennyire unja önmaga ismételgetését. Mintha senki sem tudna a létezésükről... - A fivéremmel már találkoztál. Nem tudom pontosan mi történt köztetek, de mi egész biztos jól fogunk szórakozni! - vigyorgott.
Pillanatnyi boldogság töltött el hogy mindenkin tudtam segíteni és a helyzet javulni látszott. Nem könnyű, fáradok és egyre inkább meggyötör ez az egész szituáció, viszont tudom, hogy ki kell tartanom és itt kell lennem, mindent meg kell tennem, mert segíthetek és csak így menetelhetünk tovább a végső cél érdekében... akármi is legyen az. Ám mégis, aztán Avalon sebe újra vérezni kezd, apa pedig elájul a szemem láttára. Hirtelen pattanok fel és lépek oda a szerettemhez, megpróbálom őt felkelteni és szólítgatni, de nem történik semmi és most úgy érzem, egyedül maradtam és az én hibám, hogy nem sikerült igazából egyiküket sem megmentenem. Elveszteni kezdem a reményt és a hátam mögül felhangzó nevetésre még a hideg is kiráz. Azonnal odapillantok, ha szükséges lenne, akkor védekeznék is, a düh tölt most el, főleg a fekete hajú nő láttán, hiszen Avalon eltűnt... így igazán nem tudom már mit gondolhatnék. - Ki vagy te? Miért csinálod ezt? - Érzem a mágikus erőt amit áraszt, felállok apám mellől és közelebb sétálok a nőhöz. Nem hátrálok meg, tudom nem szabad, de azért próbálok valamennyire óvatos lenni. Összeszorítom ajkaim, az öklöm is, de most igazából más lehetőségem nem nagyon van, minthogy reménykedhessem benne, hogy válaszol nekem majd és esetleg dűlőre jutunk...
Hope nem választott Klaus és Avalon közt, helyette mindkettőjüknek próbált segíteni szinte egyszerre. Már-már úgy tűnt, sikerrel is jár, a szőke lány sebe gyógyulni kezdett, a vérzés csillapodott, Klaus körül az árny a lökéshullám hatására elkezdett szertefoszlani. Az utolsó pillanatban viszont valami történt, Avalon sebesülése erősebb vérzést produkált, az árny-lény pedig átsuhant Klaus testén, amitől a férfi elveszítette az eszméletét, majd a földre rogyott. Amennyiben Hope az apja fejé kapta a fejét, úgy láthatta, ahogyan az árnynak nyomva vész, mintha soha nem is lett volna ott. Hope háta mögött, Avalon irányából furcsa nevetés hangzott fel, s amint visszafordult az irányába, a szőke lánynak hűlt helye volt csupán. Helyén egy fekete, göndör hajú nő ült, aki hátravetett fejjel nevetett. - Remélem nem baj, de apukádat kivontam egy időre a forgalomból. - nevetett fel újra. A tribrid egy különös, ám roppant erős mágikus erőt érezhetett a nő felől, ami szinte az egész szobát betöltötte.
// Klaus néhány körből kimarad! //
152 szó ℘ határidő: március 5. ℘ sorrend: Hope, Klaus
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
The member 'Hope Mikaelson' has done the following action : Dobókocka
'D szint' : Result :
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egy kósza mosolyt küldök apám felé amikor sikerül a varázslatom az árny felé és szertefoszlik. Első gondolatom az, hogy kettőből kettő, ez szerencse, ám hamar szertefoszlik a boldogság, hiszen ismét feltűnik a rejtélyes jelenség és most a szerettemet veszi közre. Elbizonytalanodom, hiszen nem tudom mit tegyek. Itt van egy nő, aki segítségre szorul és nagy esélyünk lenne vele a továbbiakban, viszont itt van apám is, aki pedig elméletben halhatatlan, de ki tudja, hogy hogyan hathat rá egy ismeretlen lény, ebben a számunkra már nem ismert világban. A suttogások, amik közben a fejemben hangzanak fel csak még inkább összezavarnak. Kétségek között pillantottam a szabadulni próbáló szülőmre, de Avalonnak sem volt már túl sok ideje hátra. Egy lehetőségem volt csak csupán. Megpróbáltam odafutni Avalonhoz, egyik kezemet a sebe felé helyeztem, majd a másikkal hasonló lökéshullámot igyekeztem küldeni apám felé, hátha ismét beválik az, hogy akár csak néhány másodpercre is, de megszabadítsam őt és fel tudjunk készülni a következő támadásra. A nyomás túl nagy, a levegőt szaporán veszem és már-már sírhatnékom is van, hiszen őszintén, mennyi esélyem lehet, mennyi erő van bennem? Akármennyire is gondolom szuperhősnek magamat, nem vagyok az, de tudom, hogy minden bátorságomat, erőmet és gondolatomat össze kell gyűjtenem ahhoz, hogy elérjem a célom. A szemem egy pillanatra sárgán felizzik, és kitör belőlem a felgyülemlett feszültség, de hogy mennyire lesz ez hatásos, abban csak reménykedhetem...
Hope varázslata célba ért, amitől az árny szertefoszlott. Néhány másodpercre azt hihették, ezzel mindennek vége, de az árny hirtelen Klaust vette körbe, lefogva mindkét kezét és mindkét lábát. Ha mozogni próbált, nem tudott, az árny ugyanis erősen tartotta, nem volt menekvés. Avalon eközben még mindig vérzett, Hope-nak pedig el kellett döntenie, kinek segít először. Nem tudhatta ugyanis, hogy az apjában nem-e tesz kárt az árny, ami nem engedte mozogni, Avalonnak viszont már csak percei lehettek hátra, a vére egy nagyobb tócsában gyűlt össze alatta, átáztatva az egész ruháját. Hope így magára maradt, cselekednie kellett, mielőtt mind a lányt, mind az apját elveszíti. A suttogások eközben nem maradtak abba, mintha az árny kommunikálni próbált volna velük, de a szavakat még Klaus sem ismerhette fel, értelmetlen volt számára, idegen, akár egy holt nyelv. Esélyük sem volt rájönni, mit próbál mondani, ám az fontosabb volt, mire készül, mit akar velük tenni, s van-e lehetőségük legyőzni, bármi is legyen a lény.
// Hope, dobj a szerencsekockával! Sikeres dobás esetén elpusztíthatod az árnyat és meggyógyíthatod Avalon sérülését is mágiával. //
157 szó ℘ határidő: február 27. ℘ sorrend: Hope, Klaus
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Különös volt, hogy sehol nem találtunk senkit és semmit, holott a szobákból mindenféle zajok áradtak ki. Mintha csak számunkra lett volna láthatatlan mindaz, ami vagy aki zajt csap, de nem hittem ebben. Valami másról lehetett szó, s mindaddig ezen gondolkodtam, amíg meg nem hallottuk a sikolyokat. A szőke lány volt az, mindkettőnk gondolata ez lehetett, mert Hope szinte gondolkodás nélkül az emelet irányába rohant. Követtem sietős léptekkel, fel a lépcsőn, aminek a közepén egyszerre torpantunk meg. - Jobb, ha nem tudjuk, mi volt az. - feleltem gyorsan, majd biccentettem, hogy menjünk tovább. Az emeletre felérve beletelt egy kis időbe, mire megleltük a megfelelő szobát, nekem pedig végig rossz érzésem volt. A szobák ugyanis tökéletes állapotban voltak. Mégsem foglalkozhattunk ezzel, meg kellett keresnünk Avalont, de mikor végre ráleltünk, megtorpantam a szoba ajtaján belül. Az egyik felem engedelmeskedni akart neki, menekülni, hogy biztonságban tudjam Hope-ot, míg a másik nem akarta magára hagyni, mert ő volt az egyetlen esélyünk ebben az új, őrült világban. A lányom is ezen a véleményen volt, szinte azonnal cselekedett, én pedig csak abban bíztam, tényleg hatásos volt a varázslat, nem dühítettük fel még jobban az árnyat. Mindenesetre magam mögé húztam Hope-ot, inkább én vesszek oda, mint ő. - Nagyon remélem, hogy ez bevált! - mondtam, majd tettem egy étova lépést Avalon irányába.
Nem értem teljesen mi folyik itt, de egyik szobából a másikba átlépve, semmit nem találunk. Mindig nagyon óvatosan próbálok belépni a következőbe, ki tudja, mi vár ránk ott és úgy alapjáraton is. Mindebből Avalon sikolya ugraszt ki és szinte gondolkodás nélkül iramodom felfelé a lépcsőn. Kettesével vettem őket, nem zavart, hogy recsegett alattam, de a morgásra egy kicsit megtorpantam. Apámra tekintettem. - Szerinted farkas lehetett? - Nem láttam jól, érezni sem éreztem semmit azt hiszem, de nem ragadhattunk le ennél, hiszen a fekete alak eltűnt és Avalonnak pedig nyilvánvalóan segítségre volt szüksége. Fent az emeleten több szobába is benyitottam, de ezek egészen másként mutattak mint az épület többi része. Nem különösebben foglalkoztam ezzel most, biztosan lenne rá magyarázat, hogy helyrerakták varázslattal vagy valami. Az újabb sikításba beleborzongtam. Nem mozdultam el apám mellől, de ahogy belöktem az ajtót, ami mögül a kétségbeesett, kínzó hang érkezett, és megláttam a nőt véresen, a mögötte lévő árnnyal, nem tudtam hirtelen mit kezdjek. Nem akartam itt hagyni vérbe áztatva, és meghalni, hiszen már alig maradt itt élő, de az árnytól elbizonytalanodtam. Azért mielőtt apa döntene arról, hogy maradunk vagy megyünk, egy lökéshullámot küldtem az árny felé, hátha el tudom lökni Avalontól és megtudunk róla bármit, hogy esetleg milyen varázslat hathat rá ha támadni készül. Ha sikerülne akkor közelebb megyek de óvatosan, mert most ezzel az ismeretlennel nem tudok mit kezdeni igazából. Mindenféle információ nélkül nehéz rájönni, hogyan védekezzünk az apokalipszis ellen.
Ahogy beléptek a második szobába, ismét nem találtak semmit, az emeletről viszont Avalon sikolyát hallhatták. Amennyiben úgy döntöttek, hogy megnézik, segítenek rajta, a lépcsőfokok recsegtek a lépteik alatt, a lépcső alól pedig egy különös morgás hallatszott. Ha oldalra pillantottak, egy fekete alakot láthattak elsuhanni mellettük, aminek mintha kutya formája lett volna, de egyik pillanatról a másikra eltűnt. Fent egy kis időbe telt, mire megtalálhatták a helyes szobát, ahova beléptek, mindenhol épségben maradt bútorok fogadták őket, szépen berendezett szobák, mintha érintetlen lett volna az épület, ami furcsa volt a kinti helyzethez képest. Avalon újra sikoltott, majd egy nyüszítő, síró hang tört fel a torkából, mintha valaki kínozná, vagy bántaná. Két szobával arrébb, egy folyosó végén lévő helyiségben megtalálhatták a szőke lányt, ahogy a földön görnyed, ruhája a hasánál átázott a vértől. Körülötte egy árny keringett, ami felől újra az a különös suttogás hallatszott. - Meneküljetek! - kiáltott a lány, de csak egy halk, rekedt suttogásra futotta neki. A már csak Hope és Klaus személyén múlt, segítenek-e neki, vagy a tanácsát megfogadva elfutnak.
171 szó ℘ határidő: február 22. ℘ sorrend: Hope, Klaus
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Legalább Hope mellettem volt, nem kellett miatta aggódnom. Tudott magára vigyázni, sokkal érettebb volt, mint azt bárki elvárná az ő korában, de hát Mikaelson vér csörgedezett az ereiben. Igazán erős lány vált belőle, majdnem nő, számomra viszont még mindig az a kicsi lány volt, akibe azonnal beleszerettem, ahogy megpillantottam a születése napján. - Biztos vagyok benne, Hope. - Tudtam le ennyivel, a vereséget ugyanis nem voltam hajlandó elfogadni még akkor sem, ha már bekövetkezett. Erről viszont még szó sem volt, küzdenünk kellett, amíg csak tudtunk. - Kénytelenek vagyunk. Jó ideje elment már, a védőbűbáj leellenőrzése nem tarthat ilyen sokáig. Menjünk! - Felkeltem, s elindultam szorosan Hope nyomában, szinte mindenre felkészülve. Abban a hitben voltunk, majd a lány holtestére bukkanunk a szobában, ahonnan a zajok is kiszűrődtek, de az üresen állt. - Legyél óvatos! Itt valami nem stimmel. - súgtam oda neki, el nem mozdulva mellőle. Megragadtam óvatosan a karját és húztam magammal egy másik szoba irányába, hátha ott válaszokat kapunk.
Jól esik a közelsége és a törődése ezekben a zűrös, apokaliptikus élményektől pedig aztán végképp. Kicsit közelebb is bújok hozzá, azért némi apró mosolyt felfedezhet az arcomon amikor a családunkat említi. - Remélem ezt is sikerült valahogy átvészelnünk és megoldanunk. - Annyi minden történt már velünk az évek során és most újra belecsöppentünk. Egyik után jön a másik, igazából nyugtunk még sosem volt. És ahogy ismerem a történetet, azelőtt sem, hogy megszülettem. Aggodalommal tölt el, hogy Avalon még ennyi idő után sem tér vissza. Többször is eltekintek abba az irányba ahol utoljára láttuk, de semmi. Csak meghallottuk volna ha valami baja esik... - Nem kellene megkeresnünk? - Tekintek apára. Felállok és lassan elindulok, hogy körül nézzünk, de csakis apával az oldalamon, semmiképp sem hagyom, hogy elváljunk ebben a káoszban. Többször rápillantok, hátha ő felfedez hamarabb valami zajt vagy ismerős illatot, amit én nem. Aztán mégis megtorpanok egy szoba előtt. - Hallod ezt? - Védekező állásban a szoba ajtaját belököm és felkészülve arra, hogy valami nekem ugrik, csak óvatosan betekintek, de az üres. - Ez különös. - Már egy másik szobából hallom a zajt. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném folytatni ennek a háznak az átkutatását. Kicsit reménykedtem, hogy Avalon tud segíteni és így könnyebb lesz, de most, ha eltűnt, ha nem találjuk akkor igazából csak az időnket vesztegettük és kezdhetünk mindent nagyjából előről.
Kezdőlap
