Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Mindenkinek az életében vannak pillanatok, amelyek jobban megmaradnak, mint a többi. Van, ami azért, mert annyira jó emlék volt, hogy soha nem merül feledésbe, van pedig ami pont az ellenkezője miatt tölt be jelentős szerepet egy egyed életében.
Az előbbit soha nem mondhatnám, hogy megtapasztaltam volna. A legközelebb az igazi boldog emlékekhez akkor kerültem, amikor a drogok hatására egyáltalán nem éreztem semmit. Az esetek többségében már nem is voltam igazán magamnál és ezek a pillanatok voltak talán a legkellemesebbek. Nem volt se fájdalom, se keserűség egyszerűen csak a semmi közepén lebegtem, ahol tudomásom sem volt arról, hogy a világ mennyire kegyetlen tud lenni, hogy mennyi fájdalomnak a jelét hordozom a saját testemen.
Egy nap azonban minden gyökerestül megváltozott.
Megannyi évvel ezelõtt...
Az egész nap átlagosnak tűnt. Szinte már-már unalmas volt. Senki nem rúgott még belém, vagy próbálta volna még egyszer belevésni a fejembe a szabályt, hogy nem varázsolhatok. Mégis ki akarna varázsolni azért, hogy megőrüljön, mikor még anélkül és láthatóan remekül teljesítünk ezen a téren. Legalábbis én sosem hittem, hogy a szüleim normálisak lettek volna. Vagy pont azért, mert tisztában voltak az őrülettel és a megszállottsággal a fejükben akarták meggátolni, hogy én is hasonló sorsra jussak, de az igazság az, hogy sokkal jobb a helyzetbe nem fogok kerülni hála nekik.
Amint tudtam igyekeztem visszajutni a szobámba, hogy legalább valamennyire megnyugváshoz juthassak. Persze az ajtómat mindig résnyire nyitva kellett hagynom, hogy még véletlen se kántálhassak. Összesen talán ötször próbáltam meg kíváncsi gyerekként a különböző mágiákat amelyeket más boszorkánytól lestem el itt-ott. Azonban ezért mindig megkaptam a méltó büntetésem.
Egy darabig a szobámban időztem, amikor a kezembe akadt néhány régebbi feljegyzés a boszorkányságról. Ijedten pillantottam az ajtó irányába rettegve attól, hogy mit kapok, ha ezt megtalálják. Nem számít, hogy mindössze elmélet volt, vagy egyszerűen csak évekkel ezelőttről marad itt. Nekik ez koránt sem számított. A szobai kukámba dobtam, majd az öngyújtómmal meggyújtottam. Viszont, mikor a füst nem akart teljesen az ablakom irányába terjedni ki kellett gondolnom egy másik megoldást, mielőtt még egy apró kis épen maradt darab lebuktathatna.
Még kíváncsiságból loptam el egy szál cigit az apámtól. Ha már nem varázsolhatok, akkor a legkevesebb, hogy kipróbálok új dolgokat, mint egy átlagos ember, nem? Miután a papír után nem maradt semmit berúgtam az asztal alá és hallottam a közeledő lépteket a lépcsőn felfelé, aminek hatására gyorsan szívtam egy slukkot a cigiből, hogy annak füstjét köhögve a szobám légterébe juttathassam és valamennyire meggyőző lehessen, hogy tényleg csak azt égettem a szobámban.
-
Mégis mi a fenét képzelsz mit csinálsz? - Mielőtt még hatalmas lendülettel berontott volt az anyámnak nevezhető szörnyeteg a szobámba elhajítottam a csikket, ami fogalmam nincs, hogy hol landolt. Cserébe természetesen egy hatalmas taslinak lettem a tulajdonosa és azzal a lendülettel ki is kezdett lökdösni a lakásból le a lépcsőn és egészen a bejáratig. Valamit ordibált, de bevallom az utóbbi időben már eléggé immunis lettem és igyekszem oda se figyelni arra, amit mond, mert csak esélyt adnék annak, hogy a testemen kívül a lelkembe is belemárthassa a kését.
Miután jól bevágódott az ajtó mögöttem a zár is kattant jelezvén, hogy ma éjszaka máshol kell töltenem az estét. Nem ez volt az első alkalom, de most igazán tervem sem volt, hogy kihez mehetnék. Theo nyakán nem akartam már lógni, hiszen már helyette is elegem volt belőlem. Habár minden egyes alkalommal kapnék a lehetőségen, hogy őt lássam. De ez egy teljesen más történet.
Végül annak reményében, hogy visszaszökhetek körülbelül egy óra múlva, amikor már mindketten nyugovóra tértek egy rövid sétára indultam.
Egy órával késõbb
Éppen hazafelé tartottam, amikor már messziről láttam a hatalmas narancssárga fényt, amely megvilágította a sötét éjszakát. Eldugva éltünk, szinte távol mindentől, amely jól jött, akárhányszor meg akartak büntetni a szüleim, mert senki nem halhatta a sikolyom. De nem csak bűntettesként alkalmazták a kínzást, hanem állítólag tanítómódszerként, holott szerintem inkább csak a saját élvezetüket élték ki rajtam ilyen módon. Egy idő után már szó sem volt tanításról.
Egyre szaporább léptekkel indultam a házhoz a végére már szinte futottam, amikor megéreztem a füst szagát. Nem tudom, hogy mitől féltem, vagy mit gondoltam, de meg sem álltam amíg a ház elé nem értem.
A ház lángokban állt, szinte minden egyes pontját marcangolták a lángok. Szinte ösztönösen mozdultam az udvari csaphoz, amire egy slag volt kötve, hogy próbáljam menteni a menthetőt, amikor megláttam az anyámat az ajtóban, ahogy megpróbálná kinyitni a bejárati ajtót, de annak forró kilincse megégeti a kezét. Tekintete találkozik az enyémmel és egy pillanatra, mintha megkönnyebbült volna. -
Kérlek.. Segíts Jefferson.. Könyörgök neked.. - A csap felé meginduló kezem megáll a mozdulatban és ott állok a kezemben a slaggal és nézem az anyámat, aki pontosan úgy könyörög és kérlel engem, hogy mentsem meg az életét, ahogyan én könyörögtem megannyi alkalommal, hogy hagyják abba, de sosem tették. Minden egyes fájdalmas emlék, minden egyes újabb heg emléke lejátszódik a lelki szemeim előtt, majd a slag kiesik a kezemből és lassan hátrálni kezdek, majd hátat is fordítok a háznak és elindulok az éjszaka sötétjébe. -
Átkozott légy, te kis patkány...! - Hallom, ahogy még utánam kiáltja átkozó szavait, majd szidalmas sorait felváltja a fájdalommal átitatott sikolya.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.