1993. December 24. éjszakáján születtem. Mondhatjuk, hogy a szüleimnek én voltam az ajándék, a fa alatt. Ők már akkor gondolták, hogy különleges leszek és évekkel később ki is derült, hogy igazuk volt. Viszont ne szaladjunk ennyire előre.
Nem igazán emlékszem a gyerekkoromra, csak a történetekből, amiket meséltek nekem, tudom elképzelni milyen is volt.
Állítólag már egészen baba koromtól kezdve elég eleven voltam. Ahogy járni tudtam, már nagyon oda kellett rám figyelni. Szerettem a veszélyes helyzeteket, székekre és éjjeli szekrényre másztam fel. Ezzel pedig a szívrohamot tudtam hozni a környezetemre.
A kedvenc történeteim viszont a karácsonyhoz fűződnek. Már említettem, hogy a szülinapom is akkor van. Feltehetnéd a kérdést magadban, hogy én ezt nem bántam? Nem lett volna jobb, ha egy teljesen más napon, akár más évszakban lett volna? Akkor több ajándékot kapok. De nem, soha egy percre se gondoltam erre. Nem is az ajándékok miatt szerettem az ünnepet. Nekem a karácsonyfa volt a kedvencem. Minden évben különböző színekben pompázott. Azt hallottam, hogy amikor elkészült, minden évben odaültem elé és csak néztem, szinte el se lehetett mozdítani mellőle. Ez a mai napig megmaradt, még most is olyan csodálattal nézem, miután feldíszítettük.
Első emlékeim általános iskola alsó tagozatára tehetőek. Nem voltam népszerű kislány, nem is nagyon akadtak barátaim. Képzelj el egy kislányt, aki egyedül ül a leghátsó padsorban és egy füzetbe firkál. No, hát ez voltam én. Amennyire elememben voltam otthon, annyira voltam magányos a suliban.
Az alsó tagozat befejezését követően a családommal új városba költöztünk, New Orleansba. Az új iskola már merőben más volt, mint a korábbi. Ott ismertem meg Charliet is, a legjobb barátnőmet. Nagyon hamar összebarátkoztunk, átjártunk egymáshoz, sokat játszottunk.
Aztán jött a következő év, a szüleim halála. Sokat sírtam, iskolába se akartam menni, semmihez se volt kedvem. Az életvidám kislányra már rá se lehetett ismerni többé.
Lucy nagynéném vett magához, aki egy személyben próbálta pótolni anyát és apát. Neki se volt könnyű, munka mellett még engem is nevelnie kellett. Meg ott voltak az egyéb feladatai is. Sokszor látogatták felnőtt férfiak és nők. Akkor még nem értettem, hogy kik is ők és mit akarnak állandóan tőle. Csak azt tudtam, hogy nem akartam, hogy ott legyenek.
De nekem is akadt társaságom, Charlie személyében, aki szinte minden nap átjött. Sokszor csak ült a szobám közepén, a szőnyegen és engem figyelt. Még vele se akartam többé játszani, nem is akartam látni. De ő csak jött és jött, nem is értettem, hogy miért nem adta fel, miért nem fordult el tőlem. Viszont neki köszönhetem, hogy idővel jobb lett. Egyre inkább visszatért az életkedvem. Újra az a mosolygós kislány voltam, mint előtte. Bár még időbe telt amíg teljesen fel tudtam dolgozni a szüleim elvesztését. Most viszont, ahogy visszagondolok rájuk, már alig élnek az emlékezetemben. Még jó, hogy fényképek maradtak utánuk, így valamennyire fel tudom őket idézni.
Tizenhárom éves voltam amikor, elkezdtem érdeklődni különböző dolgok iránt. Ilyen volt az  éneklés, írás és a fotózás. Egyikbe se merültem bele teljesen, de mindegyik meg van a mai napig, hobbiként.
Viszont akkoriban biztos voltam benne, hogy valamelyikben profi leszek a későbbiekben. Énekesnőként fesztiválokon fogok fellépni és telt házas koncerteket adok. Vagy híres regényíró leszek és a világ összes országában olvasni fogják a könyveim. Harmadik opcióként pedig a fotózás, amivel csak annyi lett volna a célom, hogy New Orleansbe minden esküvőre engem kérjenek fel fényképezni. Tudom ez az utóbbi még nem is olyan nagy álom, de tiniként ezekre vágytam. Bár be kell valljam, az énekléstől még a mai napig se zárkóznék el.
Tizenöt éves voltam amikor változásokat kezdtem érzékelni magamban. Az előérzetekkel és megérzésekkel kezdődött minden. Egyik éjjel felébredtem és olyan volt mintha rémálomból ébrednék. Pedig nem is emlékeztem, mit álmodtam. Másnap mesélték, hogy a szomszédunkba betörtek és hajszálon múlt, hogy mi következzünk. Szerencsére a rendőrség ép időben érkezett. A tisztánlátással folytatódott. Olyan események bekövetkeztét kezdtem magam előtt látni, amik hetekkel, vagy akár hónapokkal később valósultak meg. Emlékszem mennyire megrémültem az első ilyennél. Nem tudtam, hova rakni, nem értettem mi történik velem. Nem is mertem senkinek elmondani. Aztán egy nap Lucy néni leültetett a kanapéra és elmesélte, hogy boszorkány vagyok. Sokat beszélgettünk erről, megígérte, hogy mindenben segíteni fog.
Nem volt könnyű a mágia használata, eleinte eléggé megviselt, folytonos szédüléssel járt együtt. Néha még az orrom is vérzett. Mégis a legrosszabb az volt, hogy Charlienak nem mondhattam el. Pedig ő volt az az ember aki mindent tudott rólam.
A következő pár év hamar elment, de nem történt semmi érdemleges. Azon kívül, hogy a mágia gyakorlásával foglalkoztam, ugyanolyan voltam, mint mindenki más. Bulikba jártam, szórakoztam és élveztem az életet. Viszont visszatérnék oda, hogy híres író akartam lenni. Bár híres nem lettem, de grimoárt írtam és írok is. Csak úgy kedvtelésből, saját magamnak. Ezekben a könyvekben minden megtalálható amit a boszorkányoknak tudni kell. Szóval az életem szépen haladt előre.
Húsz évesen megismerkedtem Conraddal. Szerelem volt első látásra, ami azóta is lángol. Úgy érzem ő az igazi számomra, bár vannak mélypontok a kapcsolatunkba. Mégsem tudnám elképzelni az életem nélküle. Ő tudja rólam azt is amit kevesen, vagyis rajta kívül csak Lucy, hogy boszorkány vagyok. Elfogadta és úgy szeret, ahogy vagyok. Mi sem bizonyítaná ezt jobban, mint , hogy tavaly megkérte a kezem. Igazán romantikus volt. Ugye emlékszel, hogy mennyire szeretem a karácsonyt? Ezt Conrad is tudja, így a lánykérést erre az időszakra időzítette. Ahogy eljött Szenteste napja, már reggel olyan programokat talált ki nekem, hogy egy pillanatot se töltsek otthon. Ha még nem említettem volna, Conraddal már három éve együtt élünk. Szóval este amikor hazaértem, már ott pompázott a fa is és az egész szoba fényárban fürdött. Komolyan, annyi égő sor vett körül, hogy annyit még nem is láttam egyszerre.
Tehát, ott álltam a fa előtt, a szoba közepén. Egyszer csak Conrad letérdelt a fa mellé és feltette az ominózus kérdést. Gondolkozás nélkül és meghatódva mondtam igent. Boldog voltam, nagyon is, de ami a lánybúcsúmon történt, összezavart.
Egy hónappal ezelőtt történt. Fantasztikus estét szerveztek nekem a csajok, de főleg Charlie érdeme. Az ital is fogyott rendesen. Már hajnalodott amikor elbúcsúztunk, ők hazaindultak én még maradtam. Megittam még pár pohár koktélt aztán teljes képszakadás. Arra emlékszem, hogy egy ismeretlen szobában ébredtem, egy ismeretlen személy mellett. Méghozzá egy lány mellett. Meztelen voltam, így valószínű, hogy történt valami és azt is hozzá kell tennem, hogy a lány meseszép volt. De nem maradhattam ott, magamra kapkodtam a ruháim és elviharoztam, míg aludt.
Azóta nem tudom őt kiverni a fejemből, pedig még az esküvő is itt a nyakamon. Az érzéseim összekuszálódtak és csak remélni tudom, hogy a nagy napig kitalálom mit is szeretnék valójában. Nehéz ezzel egyedül megbirkóznom, de még a legjobb barátnőmnek se merem elmondani, hogy mi történt aznap éjszaka. Félek, hogy nem értené még, főleg, hogy egy másik lányról van szó.