Úgy hittem a halál lesz számomra az utolsó állomás, hogy az életemnek vége, és után már csak az üresség, a Pokol, vagy a Menny vár. Nagyot nem tévedtem, a Pokol volt az, ami várt minket és egy alku, aminek köszönhetően az életemet nem vesztettem el. Mármint ez nem igaz, már nem úgy élek, mint egykoron, az emberségemből túl sokat elvesztettem már, de a helyzet az, hogy nem biztos, hogy ez akkora gond lenne. Szirénné válásom egyszerre éltem meg, mint egy átkot, és mint egy áldást. Nem vesztettem el a bátyámat, ahogy az életemet sem, de mégsem volt már ugyanaz minden, ezt pedig az elején borzasztóan nehéz volt megszokni. Nehezebb, mint azt, hogy csak úgy elrepülnek mellettünk az évek.
Család:
A szüleink rég meghaltak, a bátyám és én vagyunk egymásnak, ő az aki mindig mellettem állt, és én is mellette. Mindig azt hittem, hogy ez így lesz, én vigyázok rá, ő pedig én rám, és boldogok leszünk életünk végéig. Részben így is volt, csak sajnos történt egy-két dolog, és a halál lett a mi társunk. Még itt is együtt voltunk, mindenben mellette álltam, de nem jutottunk közös nevezőre sajnos egy dologban már jó ideje. Katherina Petrova. Elvesztettük az életünk miatta, amit talán még lenyelhetnénk, talán, de jelenleg ő az aki köztem, és a testvérem között áll, ő az, aki miatt már nincs meg köztünk az a bensőséges kapcsolat, mint rég. Ő isteníti, én meg megvetem őt, és ezért kezdünk széthúzni. Nem akarom elveszteni az egyetlenem rokonom, az egyetlen olyan embert, aki még létezik a számomra, és ezért mindent megtennék.
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
Te mit mondanál, ha azt mondaná valaki neked, hogy a halálod után is van élet? Keresztény gyerek voltam, és ebben a mentalitásban nőttem fel, tudtam, hogy van túlvilág, és azon túli élet, de nem úgy képzeltem el, ahogy az elém tárult. Édesanyám mindig mondta, ha rosszak vagyunk, a Pokolban fogunk kikötni. Nem voltunk kifejezetten rossz gyerekek, és mégis a halálunk után a Pokol várt minket. Lehet mert mások voltunk, nem olyanok, mint a többi ember, és ez nem tetszett Istennek. De az is lehet, hogy soha nem is volt mennyország és mindenkire a Pokol vár, nem tudom, mi azt a felét nem láthattuk meg soha. Szóval. Te mit tennél, ha a Pokolban kapnál egy újabb esélyt? Amit vállalnod kell érte az elején nem tűnik soknak, hűség. Az egy vállalható kérés érte, nem igaz? Dehogynem, mindenki igent mondana, egy ilyen lehetőségre, ahogy mi is tettük, és azt hittük csak a hűségünk kell, semmi más, és boldogok lehetünk a testvéremmel együtt megint. Bár csak elolvastuk volna azokat a bizonyos apróbetűket amik még ehhez az "áldáshoz" jártak. Az elején igen nehezemre esett az, hogy emberhúson éljek, sosem akartam ártani senkinek, de ez kellett ahhoz, hogy úgy maradjak, ahogy most látható vagyok. A bátyámnak ez nem esett annyira nehezére, ő talán sokkal őrültebb volt, mint anno gondoltam, de szeretem, és a mai napig az életemet is odaadnám érte. És ez mind szép és jó is lenne, miután beletanultunk mindenbe könnyű volt, sőt elkezdtem élvezni is, és éreztem, hogy megváltozom, hogy elveszítem egy részemet, amit talán fontos lett volna nem elveszíteni. Az emberségem. Már nem az a fiatal lány voltam, aki meghalt valaki miatt, hanem az a lány, akiért meghalna valakit, mert otthagyná. Pont ahogy velünk tették, de sosem tettem volna. A Pokol az otthonom, innen nem is megyek sehova. Éppen ez volt az, ami akkor beütött, mikor Katherine megjelent a Pokolban. Persze, itt is megtalálta a módot arra, hogy megint körülötte forogjon az egész hely, és ha ez nem lett volna elég még a "főnök" is ő lett. A helyzet az, hogy ezeket mind még talán le tudtam volna nyelni, el tudtam volna engedni, sosem voltam igazán haragtartó, és ha jobban belegondolok meg is értettem volna, azt amit akkor tett. Mégsem volt olyan sok választása, vagy velünk hal, vagy ő túléli, és ha ezt megbeszéljük, én is azt mondtam volna, hogy meneküljön. Ez még talán megbocsátható lett volna. De a bátyám most egyre messzebb kerül tőlem, mind miatta, és a bája miatt. Olyan, mintha megígézte volna azt a félkenyelmű bátyámat, aki ugrik minden megszólalására a mai napig. Nem tudom mit tehetnék, hogy visszakapjam őt, a családomat, az egyetlent aki még van nekem, de azt tudom, hogy valamit tennünk kell a helyzet ellen, nem hagyhatom, hogy elszakítsa tőlem a testvéremet. Amíg ott ül a trónon, és urralkodik a kis birodalmán, addig nem lesz semmi sem rendben. El akarom innen tüntetni, és nem riadok meg semmitől, megteszem, amit csak kell azért, hogy eltűnjön innen, és soha többet ne lássam, se én se a testvérem.
Nocsak, ki toppant be! Úgy néz ki, Cade egy kicsit sem volt válogatós, ha sziréneket toborzott, meg kell mondjam, nem volt túl jó ízlése. Amint megtudtam, hogy nem haltál meg 1492-ben, helyette szirénként tengeted a napjaidat, rögtön tudtam, még bajt hozol a fejemre. A egyetlen szerencse, hogy a fivéred sem halt meg, s ő szinte bálványoz engem, ami... téged kifejezetten zavar. Azt mondom, mihamarabb játszuk ezt le, mint túlélő a túlélővel, mielőtt még veszélybe kerül, ami fontos a számunkra; nekem a birodalom, neked a bátyád.
Már nagyon vártam a testvérpárt, hiszen nem lehet izgalmas a játék, ha nem rondít bele néha a karakterek életébe a múlt. Rae pedig a két lábon járó emlékeztető arra, mennyi borzalmat élt át Katherine, s mennyi szörnyűséget tett a túlélésért. Ugyanez elmondható Raessáról is, hiszen átváltozása előtt át kellett élnie a szenvedést a pokolban, még akkor is, ha csak néhány pillanatig vagy percig voltak halottak a fivérével. Örülök, hogy megtartottad a pb-t, szerintem illik a karakterhez, s annak is, hogy a sorokból visszaköszönt mindaz, amit elképzeltem, sőt, még több is. Alig várom, hogy játéktéren hogyan bontod ki a szálakat, mert abban egészen biztos vagyok, szuperül helyt fogsz állni a karakterrel, még a lapod is ezt bizonyítja. Hiszen megragadtad a lényeget, mind Rae jellemében, mind a történetében.
Foglald le a lefoglalni valót, s érezd jól magad nálunk!