Átváltozás:
Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy saját akaratomból váltam démonná. Ugyan szükségem volt ehhez Arcadiusra, de mégis miért utasította volna el az ajánlatomat, mikor önszántamból kívántam a "hadseregét" erősíteni? Ehhez persze egy sor kreatív kínzást is ki kellett állnom. Megérte, nagyon is megérte.
Család:
Jómodú családból származom, bár némileg ki voltunk nézve mindig is a közösségből. Anyám ugyanis ahelyett, hogy az otthoni teendők mellett gyermeket nevelt volna, lelépett, hogy kénye-kedve szerint élje az életét. Gyerekként nagyon dühös voltam rá, képtelen voltam megérteni őt, vagy megbocsátani neki, de utólag visszatekintve már egészen másképp látom a dolgokat. Persze, örök tüske marad bennem, hiszen elhagyott, ugyanakkor mégis milyen más lehetősége volt akkoriban egy nőnek? Apám talán emiatt vetette meg annyira a nőket, eleinte nem akart nekem feleséget, mégis elfogadta a választottamat. S mikor őt elveszítettem, nem erőltetett rám másik lányt. Halálakor viszont azt kérte tőlem, keressek magamnak valakit, különben épp oly magányosan távozom erről a világról, ahogyan ő maga. Fogalma sem volt róla, mennyire összetörtem a menyasszonyom halála után, s mennyire más ember vált belőlem.
There's no love like a lost love,
and no pain like a broken heart.
Apám sosem akarta, hogy megnősüljek, s egészen addig én sem kívántam igába hajtani a fejemet, amíg meg nem ismertem őt. Edith maga volt a megtestesült szépség, kívül-belül, hozzá foghatóval sosem találkoztam még azelőtt. Anyám tökéletes ellentéte volt, így idővel apámat is levette a lábáról. Mindenki szerette őt, vagy épp irigyelte, én pedig alig hittem el, hogy valóban engem akar udvarlójának. Számtalan jómódú, jóképű, tehetséges fiatalember kerülgette őt, mégis engem választott, mintha egy olyan álom vált volna valóra, aminek létezéséről még csak nem is tudtam korábban. Életemben először boldog voltam, különösen a jegyességünk kezdetekor.
- Egészen biztos vagy benne, hogy engem akarsz férjednek? - kérdeztem bizonytalanul, mire Edith aggódva pillantott rám.
- Meggondoltad magad? Mert ha így van, most tudasd velem, mielőtt még anyám belekényszerít abba a förmedvénybe, amit esküvői ruhának mer nevezni. - jelentette ki annyira komolyan, hogy kénytelen voltam elmosolyodni. Mintha legalább az élete múlt volna azon a ruhán.
- Sosem tenném. Viszont nem én vagyok számodra a legjobb választás. Édesapád is ellenzi ezt a frigyet. - sóhajtottam.
- Anyám viszont imád téged, s ha egy kicsit is odafigyeltél volna, tudnád, az ő szava dönt. Dróton rángatja apámat. - nevetett, ami valahogy abszurd volt abban a helyzetben, de ő már csak ilyen volt. Nevetett a templomban, nevetett az utca kellős közepén, nem törődve azzal, egy úri hölgy nem tesz ilyet. Edith maga volt az illetlenség egyfajta ártatlan módon.
- Két hét múlva oltárhoz vezetlek abban a förmedvényben, és gyönyörű leszel, én pedig a világ legboldogabb embere. - Érintettem meg az arcát, ő pedig belesimult a tenyerembe.
***
Edith köhögve rogyott vissza a párnára, mire apámmal egy emberként ugrottunk fel a székről, hogy segítsünk neki. Az orvos csak a fejét csóválta, és apámmal együtt végül távozott a szobából, ahová engem be sem akart engedni. De nem érdekelt, ha elkapom, mert a menyasszonyom nélkül üres és pokoli élet várt rám.
- Menj el, Nael. Engem már nem menthetnek meg, rád viszont még egy boldog élet várhat. Találsz majd egy másik lányt, akit elvehetsz egy förtelmes ruhában. - mosolyodott el erőtlenül.
- Nem. Fel fogsz épülni, tudom. - Leültem le az ágy szélére, kezét a két kezem közé fogva.
Órákig ültem még ott, amíg ő elaludt, s álmában legalább békés volt az arca. A kezét nem engedtem el, ott voltam abban a pillanatban is, mikor már nem lélegzett tovább.
A szoba túlsó végében álltam, mikor bejött az orvos megállapítani, hogy Edith halott. Az édesanyja zokogott, én viszont csak élettelenül álltam ott, fakó arccal, fátyolos tekintettel. Abban a szobában egy részem meghalt a jövendőbelimmel együtt.
I don't need you to light up my world.
Just sit with me in the dark.
Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor megláttam őt a főtéren. Első pillanatra azt hittem, a szemem káprázik, hiszen évek teltek el Edith halála óta. Nem közelítettem meg, csak távolról figyeltem, s onnantól minden nap. Az egyik szolgálólányuktól mindent megtudtam róla és a családjáról, a lánynak be nem állt a szája, csak úgy ontotta magából az információt.
Apám utolsó szavai visszhangot vertek a fejemben, miszerint találjak magamnak egy feleséget. Megfogadtam, hogy megszerzem magamnak
Haydée Morelt.
Sikerült olyannyira lenyűgöznöm a szüleit, hogy egy héten belül már az oltár előtt álltunk. Haydée azt a ruhát viselte, amint Edithnek kellett volna, s erről senki sem tudott, a ruha ajándék volt a jegyesemnek.
Voltak pillanatok a házasságunk alatt, mikor csaknem elhittem, ő Edith, aki teljes szívből szeret engem, nem pedig a feleségem, aki megvet. Minden okot megadtam rá neki, hogy gyűlöljön, hiszen az az énem, akiből a jóság és kedvesség csak úgy áradt, halott volt. Helyén egy kegyetlen, szívtelen szörnyeteg maradt csupán, akiben semmi szeretnivaló nem volt.
Az első halálomkor változtam démonná, majd idővel ráébredtem, hogy Haydée újra és újra visszatér az élők közé, másik testben. Így tettem hát én is, megszálltam másokat, vagy épp megbújva a sötétben figyeltem őt, sosem szakadva el mellőle. Új életcélt adott nekem, a tudtán kívül. Vele kellett lennem, még akkor is, ha már többé nem viselte Edith arcát.
Utolsó alkalommal véget vetett az életének, ám ahelyett, hogy újjászületett volna, hozzám hasonlóan démonná vált. Gyűlöltem Arcadiust, amiért elvette tőlem az egyetlen célt, ami miatt még megőríztem a maradék józan eszemet, de a nőt, aki immáron a
Seilah nevet viselte, még jobban gyűlöltem.