:<3:

Evy & Em

I'll be right here now, to hold you when the sky falls down

Oly sok éven át cipeltem ezt a terhet egyedül, hogy észre se vettem, mennyire nyomta a súlya a vállaimat. Mert habár nem gondoltam minden nap erre az alkura a boszorkányokkal, az agyam egyik legelrejtettebb zugában mindig ott volt, s arra várt, hogy egy figyelmetlen pillanatomban előkúszhasson, engem letargiába taszítva ezáltal. Hiszen, bármelyik nap meghallhattam volna. A boszorkányok igaz, nem zaklattak, de ettől függetlenül teljesen tisztában voltam azzal, hogy bármelyik percben úgy dönthetnek, véget vetnek az életemnek. Ennek a tudatában élni… Nem, egyáltalán nem volt könnyű. De Emma kedvéért erősnek kellett mutatnom magam, hiszen ha én is összetörök, ugyan ki vigasztalta volna meg őt? Ki másra támaszkodhatott volna, ha nem rám? Nem volt senkink egymáson kívül, s én önszántamból magamra vállaltam ezt a szerepet. De most, azzal, hogy egy könnycsepp legördült, már képtelen voltam megállítani, hogy több is kövesse. Keservesen kapaszkodtam a nővérem nyakába, amint ő megölelt. Hallottam a zokogásom közepette is a szavait, azt, hogy valóban komolyan is gondolta őket, de képtelen voltam bármit is mondani jelen pillanatban. Ezért hát csak szorosan magamhoz öleltem Emmát, mintha az életem múlott volna rajta, egészen addig, amíg a könnyeim el nem apadtak. bármennyi ideig is tartott ez.
A szemeimet törölgetve húzódtam el tőle, amint úgy éreztem, hogy sikerült valamelyest összeszednem magam, hiszen bármennyire szerettem is volna csak bebújni az ágyamba, a fejem tetejéig húzni a takarót, és bőgni, mint egy kisgyerek, ennél sokkal fontosabb dolgom volt. Már csak egy kicsit kellett kitartanom, s utána… utána már megpihenhetek.
- Nem tudom, de szerintem nem sok – ráztam meg a fejemet. Ahogy jobban végig gondoltam azt, amit az előbb mondott, hogy elmehetnénk Denverbe, és megkérni az Ötök testvériségét, hogy segítsenek levadászni azt a vámpírt, nem is tűnt rossz ötletnek. Ha lett volna több időnk, akkor még bele is mentem volna, de jelen pillanatban más teendők élveztek prioritást. – Az a vámpír most nem fontos, Em, mást kell sürgősen véghez vinnünk – feleltem, ismét komoly tekintettel fordulva felé. – Őszintén szólva, azt terveztem, hogy nem jövök vissza. Te nem is tudtál volna arról, hogy meghalok, így nem is fájt volna az elveszítésem. Mielőtt azonban leharapod ezért a fejemet – emeltem gyorsan fel az ujjamat, mielőtt Em félbeszakítva leordíthatta volna a fejemet –, engedd, hogy befejezzem. Nagyon úgy tűnik, hogy azáltal, hogy félúton voltam a halál felé, sokkal érzékenyebbé váltam a túlvilág dolgaira. Erica valahogy ezáltal kapcsolatba lépett velem, Em. Nem volt sok ideje, de elárulta, hogyan hozhatjuk őt vissza – meséltem neki csillogó szemekkel, hiszen ezért az egyért érdemes volt meghalnom. Ericát kerül, amibe kerül, de ki fogjuk szabadítani arról a helyről. – Ezt csak most tehetjük meg, ezért nincs időnk elmenni Denverbe. Engem már nem lehet megmenteni, de Ericát megtudjuk. Nem hagyom még egyszer cserben a húgunkat – jelentettem ki határozottan, ami azt jelentette, hogy nem érdekelt, Em beleegyezik-e ebbe vagy sem, de én mindenképpen véghez fogom vinni.

465 words ◆

 :<3:

Evy & Em

I'll be right here now, to hold you when the sky falls down

A csípős megjegyzésén nem lepődtem meg. Számítottam, nem is, teljesen biztos voltam abban, hogy Emma nem fog egyből a nyakamba ugrani, miután olyan csúnyán faképnél hagytam. De ahhoz képest, amire számítottam, ez még nem is volt olyan vészes. Vagy talán még rosszabb is volt a tomboló dühénél ez a fagyosság és érzelem mentesség. Mintha nem jelentene neki semmit az, hogy itt vagyok. Haragudott, teljesen egyértelmű volt, de azért a szívembe markolt a fájdalom. Mi van, ha Em soha nem fog megbocsátani, és őt is örökre elveszítem? – fordult meg a fejemben a gondolat, de aztán rájöttem, hogy mindez igazán nem is számít, hiszen én így vagy úgy, de meg fogok halni. Még talán jobb is lenne Emmának, ha hátralevő életében haragudna rám. Akkor az én elveszítésem sem lenne olyan fájdalmas. Legalább Erica itt lesz neki…
- Ameddig tudok – sóhajtottam fel, hiszen még sem mondhattam azt neki, hogy ameddig meg nem halok. Nem akartam rögtön ezzel letámadni. Közben végig türelmesen vártam arra, hogy mi lesz – beszélhetünk-e avagy sem. Amikor fejével közelebb intett magához, csak bólintottam egy aprót, és táskámat magam mellé téve leültem mellé én is. Vetettem egy pillantást Erica sírkövére, hogy erőt merítsek belőle. Bármennyire is hangozhat furcsán, de tudtam, éreztem, hogy a húgunk figyel minket, és szurkol azért, hogy helyre tudjuk tenni a kapcsolatunkat. S hogy eláruljam Em-nek azt, amit ő mondott nekem. De először mindent szép sorjában.
- Nem is tudom, hol kezdjem – kezdtem el idegességemben a hajamat piszkálni, de látva Em arcát, rögtön befejeztem, és egy nagy sóhajt követően csak beszélni kezdtem. – Meg fogok halni – tértem rögtön a tárgyra. Halálosan komoly arccal, egy szomorkás mosollyal az arcomon pillantottam a testvéremre, hogy tudja, nem viccelek. Vártam pár másodpercet, hogy megemészthesse a szavaimat, s csak azután folytattam a mondanivalómat. – Aznap éjjel, amikor megpróbáltuk anyát visszahozni a halálból, valójában nemcsak Erica halt meg, hanem én is. Anya azonban képes volt megállapodásra jutni a szellemekkel. Ha sikerül megölnünk a vámpírt, akkor én életben maradhatok. Ha azonban elbukunk, akkor én is meghalok, végérvényesen – meséltem neki. Képtelen voltam azonban az arcára nézni, látni a reakcióját. Helyette a cipőm orrát mustráltam, mert valahogy a rajta lévő koszfoltok sokkal érdekesebbnek bizonyultak. – Soha nem meséltem ezt el neked, mert biztos voltam abban, hogy a vámpírt képesek leszünk megölni, és akkor csak feleslegesen lett volna bűntudatod és aggódtál volna értem. Nem szerettem volna ezt – ráztam meg a fejem. – De végül a vámpír túl erős volt, és én képtelen voltam arra, hogy elveszítselek téged is, Em – pillantottam a testvérem arcára ismét könnyes szemekkel, hiszen nem volt könnyű meghoznom nekem sem azokat a döntéseket, amiket. – Az a vámpír majdnem megölt téged, és én képtelen voltam megakadályozni. Ezért alkut ajánlottam. Megkíméli az életedet, mi pedig cserébe soha többé nem eredünk a nyomába… - fejeztem be a mesét, szándékosan befejezetlenül hagyva a mondatot. Képtelen voltam kimondani ennek az alkunak a következményét, hagytam, hogy Emma magától jöjjön rá. Igyekeztem legyűrni a feltörő könnyeket, de annyira, annyira fájt ez az egész. És nem akartam meghalni, egy kicsit sem! Igyekeztem elfogadni a sorsom, de nem ment. Oly sok minden van, amit még meg akarok tenni ebben az életben, a szeretteimet sem akarom itt hagyni!
- Emma, én nem akarok meghalni! – fakadtam ki végül, miközben a könnyeim is záporozni kezdtek az arcomon. Igyekeztem tartani magam a kedvéért, Erica kedvéért, de nem ment tovább. Képtelen voltam azt tettetni, hogy milyen erős vagyok, hogy minden rendben van, mert nem volt, egyáltalán nem volt.

565 words ◆

 :<3:

Evy & Em

I'll be right here now, to hold you when the sky falls down

Tudjátok, mindig is ironikusnak tartottam a sorsot. Az utóbbi hónapokban volt időm bőven ilyen hasztalan dolgokon gondolkodni, elmélkedni azon, hogy az én, a mi életünk hol lett ennyire elrontva, vagy mikor átkoztak meg minket. Igen, azt hiszem az a nap volt, amikor apa többé nem bukkant fel a házunk küszöbén. A mai napig jól emlékszem arra, ahogy Emma kezét szorítottam, anya pedig Ericát tartotta a karjában. Így álltunk mi négyen a vidéki házunk ajtajában, narancssárgás fényben fürödve, ahogy a nap egyre jobban eltűnt a horizonton. Mi csak vártunk és vártunk, de apa nem jelent meg. Megígérte, és nem tartotta be a szavát. Napokon keresztül ugyanígy várakoztunk rá, de aztán ahogy múlt az idő, úgy halt el a remény is. Először Erica adta fel, aztán én. Emma és anya sokkal tovább hitt abban, hogy apa még feltűnik majd, de végül nekik is el kellett fogadni, hogy többé nem fogjuk látni őt.
Valahogy azt a napot követően minden csak sokkal rosszabbá vált. Hónapokon belül anya megbetegedett, s szinten távozott közülünk, amit mi hárman képtelenek voltunk elviselni és elfogadni. Elhatároztuk, hogy kerül, amibe kerül, de visszahozzuk őt. Hiszen erősek voltunk hárman együtt, sokkal erősebbek, mint bárki is gondolta volna. De ez sem volt elég. Mást hoztunk vissza, s ez Erica életébe került, és majdnem az enyémbe is. Anya megállapodást kötött a szellemekkel, hogy ha Emmával megöljük a vámpírt, akit visszahoztunk, akkor én életben maradhatok, de ha nem… akkor követnem kell Ericát.
Mesélhetném tovább a Cox boszorkányok sanyarú sorsát, de igazából felesleges lenne. A vámpírt nem sikerült Emmával megölnünk, túlságosan is erős volt. Képtelen lettem volna elviselni a nővérem elvesztését, bármennyire is megromlott a kapcsolatunk az idők során, mégis csak a testvérem volt! Ezért hát megállapodást kötöttem a vámpírral: nem öli meg Emmát, cserébe mi békén hagyjuk. Persze, ezzel írtam alá a halálos ítéletemet. De nem érdekelt. Egyetlen dolog volt fontos, még pedig hogy megmentsem a nővérem. Azonban képtelen voltam elé állni, és megmondani neki, hogy meg fogok halni, én is. Helyette inkább elvágtam minden hozzá és másokhoz fűződő kapcsolatom, várva arra, hogy a boszorkányok mikor fognak magukhoz szólítani. És lám, most mégis újra átléptem Mystic Falls határát a célból, hogy beszéljek Emmával.
Nem vártam meleg fogadtatásra, azok után nem, amit tettem, de muszáj volt beszélnem vele. A saját halálom elkerülhetetlen volt, ezzel magam is tisztában voltam, azonban egy új reménysugár jelent meg előttem, ami legalább egy kicsit enyhíteni tudott a bűntudatomon, amiért Emmát itt kell hagynom.
Félelemmel vegyes izgatottság lett úrrá rajtam, ahogy céltudatos léptekkel haladtam a temetőben. Nem volt szükség lokátor bűbáj alkalmazásához ahhoz, hogy tudjam, merre találom a nővérem. Tudtam, hogy Erica sírjánál lesz. A helyében valószínűleg én is ott lettem volna.
A hirtelen feltámadó szél belekapott a hajamba. Félretűrtem a rakoncátlan tincseket az arcom elől, hiszen gátolták a kilátást, s ekkor pillantottam meg azt az oly jól ismert alakot. Megtorpantam. Háttal állt nekem, én pedig nem tudtam, miképp is szólítsam meg. Ezer meg ezerszer lejátszottam a fejemben ezt a találkozást, de most, élesben teljesen leblokkolt az agyam. Végül vettem egy mély lélegzetet, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne hallatszódjon hangomnak a remegése.
- Emma… - szólaltam meg halk, bizonytalan hangon. – Én vagyok az. – Nem tudtam, mi mást mondhattam volna még, erőltetett mosollyal az arcomon vártam arra, hogy nővérem megforduljon, és hónapok óta először újra lássam az arcát.

548 words ◆

 :<3:

Katherine & Amara

we look the same but we're a complete different people

Amióta visszatértem az életbe minden annyira furcsa volt. Kezdtem megismerni a modern világ előnyeit és hátrányait. Szereztem egy mobiltelefont, de a számot egyelőre senkinek sem adtam meg, nem volt kinek. Azt is megtanultam, hogy az emberek jobban függnek ettől a kütyütől, mint az ételtől vagy a víztől. Nem értettem miért látom mindig mindenki kezében, a fülén, vagy előtte heverni az asztalon. Többet nézegették, mint egymást. A szemkontaktus már nem volt annyira fontos, mint az én időmben. Már nem a tisztelet jele volt, sokkal inkább egy kiváltság, amit csak ritka esetben kapott meg a másik fél. Az internet világa még ismeretlen volt számomra, nem tudott lekötni annyira, hogy megértsem a lényegét. A természetet többre értékeltem, néhány hónap alatt már úgy ismertem Mystic Falls-t, mint a saját tenyeremet, ha nem jobban. A belvárost fényes nappal ritkán jártam be, a külvárosban viszont csukott szemmel is eligazodtam volna. Olykor kendővel, kalappal és napszemüveggel takartam el az arcom, ez utóbbi állandóan a táskámban lapult vagy a pólómon csüngött. Veszélyes volt a városban maradnom, de amíg nem ismerkedtem meg jobban a világgal, nem mertem kitenni onnan a lábam. Mikor a Quetsiyah általi börtönből sikeresen megszabadultam, nem sok időm volt felzárkózni. A mai napig rémálmaim vannak, paranoiássá tett a bezártság, az üldözési mániámat pedig nem tudtam lerázni magamról. Már nem voltam olyan őrült, de voltak pillanatok, amikor azt hittem halott lelkeket látok, vagy épp Silast, ahogy véres nyakkal közelít felém. Hiányzott a férfi, de nem láttam átkelni a boszorkányon, az egyetlen magyarázat az volt, hogy még halott. Néha elképzeltem, hogy újra találkozunk, mit mondanék neki, hogyan reagálnék... de túl sok áldozatot hoztunk a szerelemért. Túl sok veszteség ért minket, nem kívántam újra ebbe a hibába esni. Ez volt az én bűnöm, ám a múlton nem változtathattam, a jövőm pedig még nem volt kőbe vésve. Ki akartam használni ezt az új esélyt, megbecsülni és ezúttal jól cselekedni.
Egy újabb hosszú sétán voltam túl, végül a temetőben eszméltem rá, merre vitt a lábam. Ez egy csöndes hely volt, ráadásul itt nem kellett rejtőzködnöm. Itt tértek végső nyugalomra a Gilbert lány szülei, ha össze is találkoztam volna valakivel, nem keltek gyanút. A hajam épp olyan egyenes volt, mint az övé, a csodálatos izzó valaminek köszönhetően, amit hajvasalónak neveztek. Nem használtam sűrűn, de tetszett, hogy ebben az új világban azt kezdek a hajammal, amit csak akarok, s még az öltözködésemet sem szólják le. A nők például nadrágot hordtak, míg az én időmben még a férfiak is hosszú lepellel fedték be testüket. A csilli-villi ékszerekből pedig bőven volt választék, ahogy a cipőkből is. A holtak közelében mégis otthonosabban éreztem magam, pedig egykor bármit megtettem volna, hogy ne kerüljek többé a közelükbe. Egészen más volt így, hogy nem láttam őket. Megnyugtató. Egy idegen sírkő előtt álltam már néhány perce, mikor léptek zaja ütötte meg a fülem. Nem törődtem vele, csak némán ácsorogtam tovább, arra számítva, hogy úgyis továbbáll. Az emberek nem zargatják egymást a holtak otthonában, ez még egy ok volt, hogy kedveltem ezt a helyet.

494 szó ◆ hello, my beautiful dopplegänger  ◆ zene nope ◆ credit