A bólintásától még mindig nem lettem okosabb. Mégis mit ért azon, hogy válaszadásra kényszerít? Kész volna fájdalmat okozni, csak hogy kikérdezhessen? Valószínűleg igen, hiszen démon. Egy démontól bármi kitelik, nem? Igazából nincs tapasztalatom velük, úgyhogy fogalmam sincs. Mert egy dolog olvasni és tanulni a különféle fajokról, de teljesen más szembe kerülni egy-egy képviselőjükkel. A képességeikhez, az alapvető tudnivalókhoz hozzáadódik az egyének személyisége, szóval az az igazi kérdés: van annyira kíváncsi és vagyok annyira érdekes a szemében, hogy megkínozzon vagy akár megöljön, hogy megkaphassa, amit akar? Én inkább a békés megoldásokra hajlanék. Főleg mert ha elpusztítja ezt a formámat, visszatérnék ugyan, de a lelkem örökre elveszne. Azt pedig nem szeretném feladni, ha nem muszáj.

Értetlenül, szinte megbántódva ráncolom a homlokom, amikor nevetni kezd. Mi olyan vicces azon, hogy kiválasztott vagyok? És miért nem engedi még el a karomat? Kezdek egyre inkább feszengeni tőle, a közelségétől, a szorításától, a szavaiból áradó maró gúnytól. Valahányszor fellélegezhetnék, újra és újra jéghideg bilincsbe fogja a csuklómat az ujjaival. És amikor végre valóban elenged, szinte felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Aztán pedig halványan elmosolyodom, mert a kíváncsisága egészen gyermekivé teszi. Tudom, ez becsapós, de most kevésbé tűnik veszélyesnek, ez pedig kissé megkönnyíti, hogy feleljek neki.

- Pontosan annyi van belőlünk, ahány féldémon. Szóval nem sok. És igen, kiválasztott... Az angyalok választottak ki, még a születésünk előtt. A kambionok őrzésére. Az a célunk, hogy a jó útra tereljük és azon tartsuk őket. Minden kambionnak saját őrzője van. - Így belegondolva, belátom, kicsit úgy hangzik, mintha a kirendelt őrangyaluk lennénk. Ami szinte igaz is. Leszámítva a tényt, hogy ha a feladatunkat nem tudjuk megvalósítani, akkor végeznünk kell velük. De ezt okkal nem közlöm a démonnal. Egyrészt mert nem akarom, hogy veszélyesnek gondoljon, hiszen nem is vagyok az. Másrészt... nem tudom, hogy van ez a többi guardiannel, de én ismerem a kirendelt féldémonomat, és pontosan tudom, hogy sosem adnám fel, sosem lennék képes megölni őt. Mert láttam benne a jót, az emberit,nem is egyszer. Sokszor. És tudom, hogy érdemes érte küzdenem.
- Megkaptad a válaszaidat. Most már elmehetek? - kérdezem meg óvatosan, és közben hátrálok is egy-két kisebb lépést.

Kinyitom a szám, mondani akarnék valamit, visszavágni valami szellemeset, ésszerűt, de semmi használható nem jut eszembe, csak tátogok, mint egy hal, majd egy hang nélkül ismét össze is zárom az ajkaimat. Valóban zavart vagyok, hogyne lennék, amikor épp most csíptek nyakon. Nem szó szerint, mert a nyakam helyett egyelőre „csak” a csuklóm van veszélyben, azt viszont láthatóan nem igazán akaródzik még elengedni a férfinek. Ujjai továbbra is erősen fogják körül, és hiába próbálom kiszabadítani magam, eredménytelen marad a küszködésem. Aggodalmasan pillantok le a karomra, aztán fel a másik szemeibe, de végül igyekszem megemberelni magam, és kideríteni, mit is akar tőlem. A faját már sikerült belőnöm, ez azonban cseppet sem nyugtat meg. Épp ellenkezőleg. Egy magamfajta nem sok jót várhat egy démontól, azt hiszem. Bár tudtommal eddig még egyhez sem volt szerencsém. Vagy szerencsétlenségem.
- Kikényszeríted? - kérdezek vissza elkerekedő szemekkel. Ez meg mégis mi a fenét akar jelenteni? Igyekszem erősnek, bátornak, dacosnak mutatkozni, mint akire nem ilyen egyszerű ráijeszteni, de kétlem, hogy sikerülne maradéktalanul elrejtenem tekintetemből a szikrányi félelmet. Ilyen indítás mellett aligha érezhetnék bármiféle bizalmat, vagy vágyat a kitárulkozásra. De hát nyilvánvalóan nem is az volt a célja, hogy megbízhatónak tűnjön a szememben.
- Tényleg nem boszorkány vagyok – ingatom a fejem. Abban a reményben, hogy ettől legalább elenged végre, igyekszem összeszedni magam, és megválaszolni sorra a kérdéseit. Ő pedig valóban hátrál is egy lépést, de a tekintete, ahogyan végigmér, még mindig nem túl barátságos. - Én... nem a dicsőségért csináltam, csak... segíteni akartam. Nem hagyhattam azokat az embereket meghalni, amikor könnyedén megmenthettem őket. A tűz az egyik képességem. Én... őrző vagyok... - vallom be kissé hebegve. - Guardian... egy kiválasztott... - fogalmazom meg többféleképpen is, hátha valamelyik ismerősebben cseng majd a számára. Nem hiszem, hogy volna értelme titkolnom.
- Ezért állítottál meg? Mert nem találkoztál még hozzám hasonlóval? - kérdezek vissza immár a homlokom ráncolva, hiszen még mindig nem tudom, mit akar tőlem. Vajon létezhet, hogy démonként még nem hallott a hozzám hasonlókról? Végül is a nagy részük csak nem rég szabadult fel a pokolból, nem biztos, hogy ott erről is kiokosították őket. Igazából az „angyali” szót okkal nem fűztem hozzá a magyarázatomhoz, hogy ezáltal kideríthessem, ennyiből is tudja-e, miről is van szó. Ha nem, az talán számomra kedvezőbb lenne. Próbálok optimista lenni, hogy épségben kikerülök ebből a szituációból.

Egy pillanatig sem akarnék feltűnést kelteni, távol álljon tőlem, hisz más sem hiányzik nekem. Mármint amikor a színpadon vagyok, és énekelek, akkor ugyebár igenis szükségem van a figyelemre. De nem most. Nem így. Nem szeretném bajba keverni magam, de az ösztöneim sosem hagynák, hogy csak úgy elsétáljak, amikor mások bajban vannak, és én tudom, hogy képes volnék segíteni rajtuk. Nem is kell sokat tennem, egy apró kézmozdulat, egy kis koncentrálás... Ha úgy vesszük, ez is egy jó módja a gyakorlásnak, a képességeim tökéletesítésének, miközben arra várok, hogy a kambionom felbukkanjon, és véghez vigyem, amiért valójában megszülettem.
Ha már itt tartunk, néha egyáltalán nem értem, hogy kerülhetjük el egymást ilyen hosszú ideje. Tizennégy évig egymás szomszédságában éltünk Derick-kel, és már legalább ugyanennyi ideje a színét sem láttam. Valamiért azt hittem, ez egyszerűbb lesz. Hogy ösztönösen képesek leszünk megtalálni egymást, vonzódunk egymáshoz, mint a mágnes két pórusa, és akárhogy is szeretnénk elkerülni a találkozást, előbb-utóbb mindenképpen egymásra találunk. Mert ez a sorsunk, mert egy égi, vagy akármilyen erő összekapcsolt bennünket már a születésünk előtt. Miért nem találtam még mindig meg? Létezhet, hogy már nem is él? Hogy valaki hamarabb akadt rá, és elvégezte helyettem a dolgomat? Kétlem. Kicsi a valószínűsége. Remélem, hogy nem. Arról tudnék, valamiképpen megérezném, nem igaz? Rick a barátom volt évekig, és akármennyi sötétség is lakozik benne, valaha nagyon fontos volt a számomra, éppen ezért sosem bocsátanám meg magamnak, ha még az esélyét is elveszíteném, hogy megmentsem őt. Meg kell próbálnom jobbá tennem, mielőtt a legrosszabb módszerekhez nyúlnék... vagy hagynám, hogy ugyanez más által bekövetkezzen. A remény még él bennem, hogy végződhet mindez szépen is.  
Ahogy talán a világot is képes lehetek egy picivel szebb hellyé tenni, kis dolgokkal, apróságokkal. Mint egy égő ház eloltása, és a bent rekedtek kiszabadítása. Igaz, ez a feladat meggyengít kicsit. Nem nagyon, mert épp eleget gyakoroltam már ahhoz az évek során, hogy egy apró bűbájtól ne dőljek ki teljesen, de azért érzem, hogy most jobb lenne eltűnnöm a tömegből, és szereznem valami cukros finomságot, ami feltölt. Az eltűnés már csak azért sem volna rossz ötlet, mert megérzem, hogy valaki figyel. Valaki észrevett. Épp ezt akartam elkerülni.
Megindulok a bámészkodó emberek sűrűjén át, és egy közeli klubot veszek célba, ami látszólag a napnak ebben a szakában is nyitva van, és elég közel, hogy észrevétlenül beslisszolhassak oda. Legalábbis ezt hiszem, ám a bejárat előtt nem sokkal az imént megpillantott srác hirtelen előttem terem, elkapja a karomat, majd félrevonszol. Annyira meglepődöm, hogy hirtelen ellenkezni is elfelejtek, a nekem szegezett kérdésétől pedig a következő pillanatban már baromira zavarba is jövök. Egyáltalán nem vagyok felkészülve ilyen szituációkra. Talán mert még sosem kevertem magam ilyen helyzetbe.
- Miii?? Ho-hogy érted? - kérdezek vissza szinte dadogva, majd zavartan, idegesen elnevetem magam. Kínos. Bár a fürkésző tekintete elég, hogy ráébredjek, ennyivel nem éri be. Kicsit azonnal el is komolyodom, ahogy a szemeibe nézek. Választ vár, és simán átlát az értetlenségemen. Tud valamit, és nyilvánvalóan ő is... VALAMI. Ahogy az imént előttem termett hirtelen a semmiből... Ezt csak kevés faj képes megtenni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy léteznek más fajok is, hisz tizenéves korom óta szinte kielégíthetetlen a tudásszomjam, folyton kutatok, olvasok, próbálok megtudni a lehető legtöbbet erről a világról. - Vámpír vagy? Vagy... démon? - kérdezem, és az utóbbi szónál egészen lehalkítom a hangom, mintha valami csúnya szót mondanék. Az eddigi kutatásaim alapján ez a két faj tud csak hasonló gyorsaságot produkálni. És persze a kambionok, de valamiért úgy képzelem, arról tudnék, érezném, ha az lenne. Aztán lehet, hogy tévedek.
- Ez... - legyintek a megmenekültek felé. - Ez csak egy apró trükk volt. Meg kellett tennem... - teszem hozzá, ismét alig hallhatóan, és egy-két pillanatra a pillantásom is lesütöm. Kicsit még mindig zavarban vagyok, mert nem tudom, ki a srác, és mit akarhat tőlem.