A szavaira ezúttal nem reagáltam semmit, hisz nem akartam eleget tenni a hóbortjainak. Hogy itt hagyjam? Meg sem fordult a fejemben és nem tudott semmivel sem megrémiszteni. A továbbiakra némileg viszont meglepődtem. Főleg, amikor arra tett némi utalást, hogy nekem mennyire is fontos Hayley. Érdeklődve pillantottam a fivéremre. A nyugodtságom és higgadtságom azonban ennyitől nem illant el, nem hozott még csak zavarba sem a feltételezés, hogy én és Hayley… nem, mert erről még csak szó sem lehetett. - Túl élénk a fantáziád, Niklaus. Hayley és a gyermek csupán családunk reménységét jelképezi. Ezért fontos a lány és nem másért. Felesleges többet belegondolnod ebbe, fivérem. – Magyaráztam, végig őt figyelve, majd kortyoltam a kitöltött italból. Most már igencsak rám fért. Azonban Niklaus nem adta fel, ezúttal keményebben vágta az arcomba, hogy Hayley megszállottja vagyok. - Nem tudom, meg kellene-e lepődnöm azon, hogy egyáltalán nem figyelsz rám. – Némileg a szemeimet forgattam, majd elnéztem az egyik asztalnál ücsörgő párra. A látvány túl idilli volt, így hamar elszakítottam róluk a pillantásom. - Értem, mit mondasz, Niklaus. Számodra talán nem különleges a lány, de… gondolj csak bele. Csodának számít, hogy terhes lett. Nem gondolod, hogy megérdemelné a figyelmet? – Tettem hozzá, de végül már nem is vártam rá választ. Talán jobb lett volna, ha távolabb kerülünk a témától, Hayleytől leginkább. A helyzet az, hogy valóban érdekelt, miért tart hirtelen álszentnek. Azért lennék az, mert most, jelen esetben inkább elállnék a háborútól a gyermek védelme érdekében? - Elvárnám, de téged ismerve, fivérem, úgysem árulod el. – Talán jobb is volt így, magam sem tudom. - Nem a „farkasom”. – Jegyeztem meg első körben, de utána végiggondoltam a szavait is. – Lezáratlan ügy, ami háborúhoz vezethet. Sőt, valószínűleg idő kérdése, hogy mikor robban ki. Marcel a te tanítványod, így azt hiszem, van némi okunk az aggodalomra. Belőled egy is elég, Niklaus. De ez a város most… mondhatni, kettőt kapott belőled. Örülhetünk, ha New Orleans nem ég le a háború alatt, mint legutóbb, mikor apánk ránk talált. – Emlékeztem vissza néhány pillanatig arra a sorsfordító napra. Apánk ránk talált valami csodával határos módon és kész volt rá, hogy kiírtsa gyermekeit. Mai napig rejtély volt, hogy hogyan jutott el hozzánk.
354 szó || elnézést, majd belejövök...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Okt. 11, 2017 3:06 pm
Elijah & Klaus
- Akkor azt is tudod, hogy jobb, ha nem akadályozol. - feleltem egyszerűen a szavakra, amiket hozzám intézett. Nem akartam újra koporsóba dugni, de azt sem hagyhattam, hogy beleüsse a dolgát a terveimbe. Csak azért, mert ő nem fogadta el soha a járulékos veszteséget, nem jelenti azt, hogy engem érdekel a véleménye. A háborúk áldozatokkal jártak, az én feladatom csak annyi volt, hogy a családomat megóvjam. A városlakóknak bajuk nem esne, Marcel vámpírjai viszont kicsit sem foglalkoztattak. S mi van akkor, ha néhányukat a pokolra küldök? Senkinek nem fognak hiányozni, talán még maga Marcellus sem. A boszorkányoknak mindenképp szívességet tennék, aztán felőlem annyit varázsolhatnak, amennyit akarnak, ha engem és a családom békén hagyják, hiszen nagy valószínűséggel a gyermekemben is megvan a boszorkánygén, drága Estherünk miatt.Ha pedig valamit nagyon akartam, az az volt, hogy a saját ivadékom ne gyűlöljön. - Fontos nekem a gyermek, rendben? De ez nem jelenti azt, hogy Hayley is. Annyira nem fontos, mint neked, drága bátyám. Aki itt bolondot csinál magából, az te vagy- És végre, kimondtam, ami még egy bolond számára is nyilvánvaló lett volna, méghozzá széles vigyorral a képemen. Nem nehezteltem rá, bár be kellett látnom, elég rendellenes kapcsolat lett volna az övék, de a családunkban ez a szó mindennapos. Már a létezésünk sem volt normális, a tetteink végképp nem, ahogy a kapcsolataink sem, akár egymással, akár egy másik féllel. Csak azt szerettem volna, ha Elijah végre belátja mindezt, és ő viseli gondját a lánynak, míg engem békén hagy a képzelgéseivel. Mindenáron a fejembe akarta verni az állítólagos kötelességeimet, miközben ő becsapta saját magát, s próbált mindenki mást is maga körül. Úgy viselkedett, mint Rebekah, de én átláttam mindkettőjükön, amikor szerelemről volt szó. Túlértékelték az érzelmeket mindannyian... - A kis farkas megszállottja vagy, Elijah. - forgattam meg a szemeimet, és belekortyoltam az italba. -Ő kizárólag egy kaland volt számomra, ahogy azt már korábban is megmondtam. Csupán a véletlen műve, hogy a gyermekemmel terhes. Ettől még nem lesz különleges a számomra, csak hogy tisztázzuk! - kissé ingerülten feleltem, hisz' azért, mert ő odáig van a lányért, ne várja el tőlem ugyanezt. Először természetesen nem örültem a hírnek, de idővel beláttam, hogy egy trónörökös jól jön egy királynak. Viszont Hayley csak egy eszköz ehhez,nem fogom piedesztálra emelni, csak mert teherbe esett. Nekem köszönhetően, tegyük azért hozzá. A gyermek talán csodának számít, de az anyja nem. Felsóhajtottam, mert a kérdésére... túl hosszadalmas lett volna válaszolni. Helyette inkább kiittam a poharam tartalmát, és kicsit távolabb toltam magamtól az üveget. Talán eleget ittam mára. - Ugye nem várod el, hogy ezt itt és most kifejtsem?! - unott arckifejezéssel bámultam rá, nem tudtam eldönteni, hogy nyúljak-e ismételten az üveg után, vagy tényleg hagyjam abba az ivást, mert talán nonszensz dolgokat hallok az italtól. A jó öreg bourbon már csak ilyen kiszámíthatatlan. - És mi lenne, ha most az egyszer nem készülnél semmire? Marcellussal lezáratlan ügyünk van, bátyám. Talán... jobb lenne, ha te a háttérben maradnál, és pátyolgatnád a farkasodat. - egyáltalán nem támadó jelleggel vágtam a fejéhez a szavakat. Tényleg úgy gondoltam, hogy kimaradhatna ebből, ez nem az ő háborúja volt. A város a családunkhoz tartozott, ennyi év után is, de a trón egyedül hozzám tartozott, a harcot pedig nekem, egymagam kellett megnyernem fogadott fiam ellen, nem pedig neki.
- Sajnálatos módon nem kell ahhoz gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, mit teszel, ha valami nem úgy alakul, ahogyan te eltervezted. – Sóhajtottam egy aprót gondterhelten. A kimért viselkedésem, a távolságtartó stílusom régóta az enyém volt. Nem tudtam, mikor ragadt rám pontosan ez a fajta viselkedési forma, de úgy láttam jónak, ha ilyen vagyok. Talán mert én voltam a legidősebb. Az, akinek rendet kellett volna tartania és akire a legnagyobb felelősség hárult. Már amikor Niklaus engedte, hogy éppenséggel e világon legyek és ne abban az átkozott koporsóban sínylődjek. Bár több esélyt nem szándékoztam neki adni, hogy újra bedobozoljon és félretegyen az útból, csak azért, mert túlságosan zavarom az ő köreit. Ha már megígértük egymásnak az örökkön-örökkét, illett betartani. Együtt kellett maradnunk, össze kellett tartanunk, főleg most… a gyermek miatt. Mert a gyermekre fogtam mindent. A kialakult, vagy kialakulni kívánó érzelmeket mélyre temettem magamban, vagyis akartam, amik folyton-folyvást Hayleyhez tereltek volna. Egyszer, életemben eddig egyetlen egyszer követtem el azt a hibát, hogy a szerelem elvonja a teljes figyelmem Niklausról. Akkor és ott, Celeste halálakor egy örökkévalóságra a fejembe vésődött, hogy soha, de soha nem vehetem le a szemem a fivéremről, mert az végzetes. Ha én nem vigyázom minden lépését, akkor senki sem fogja megállítani őt. - Ha az fejmosásnak számít, hogy igyekszem a fejedbe vésni a kötelességeid, akkor igen, ezért jöttem. – Biccentettem meg a fejem az irányába. – És ne hidd, hogy ilyen hamar lerázhatsz, Niklaus. Ismerhetnél már jobban is annál, minthogy néhány csekély szótól, fenyegetéstől meghátrálok és hagyom, hogy tombolj, vagy bolondot csinálj magadból. – Folytattam, miközben az arcát fürkésztem. Néha igencsak jó lett volna belelátni a fejébe, az igazi gondolataiba. A terveibe, az érzéseibe… mert voltak, tudtam, hogy még egy olyan „szörnyeteg” szíve is érzéseket rejt, mint amilyennek ő láttatni akarta magát. Csak épp túl sokat bántották már olyanok, akiket szeretett, hogy képtelen engedni az érzéseknek. Hittem benne, hogy a fivérem még nem veszett el teljesen. Figyeltem, ahogy elmegy egy újabb üveg alkoholért. De láttam azt is, hogy még egy poharat hoz, feltehetőleg a számomra. És így is lett. Az utolsó pillanatban állítottam meg a poharat, nem hagytam, hogy leessen és összetörjön. - Elárulhatnád, mégis mi a problémád Hayleyvel. Mi az, ami miatt nem akarsz a közelében lenni. Talán az zavar, Niklaus, hogy ő is hasonlóan makacs és konok, mint amilyen te vagy? – Bizonyos értelemben talán hasonlítottak egymásra. Egyikőjük sem tűrte el, ha le akarták őket láncolni. Minduntalan a szabadság után áhítoztak, de valahogy egyikük sem kaphatta meg azt. És volt még valami. A család. Gondolataimból azonban a fivérem szakított ki. - Túlságosan heves vagy, Niklaus. Nem ártó szándékkal jöttem, mint mondtam… fogalmam sincs, hova figyeltél az imént, de hogy nem a szavaimra, abban teljesen biztos vagyok. – Az üres poharamra vetettem egy pillantást, majd az üvegre, amit hozott. Magamhoz vettem, ha önként nem töltött és megtettem én. - Álszent? Micsoda szavak, fivérem. Mondd csak, miért lennék én álszent? – Az üveg koppanva érte az asztalt. Közelebb csúsztattam hozzá és kérdőn tekintettem rá, hátha megmagyarázza, mégis miért gondol álszentnek. - Remélem szólsz majd, ha megvannak a lépéseid. Nem akarok semmiféle váratlan meglepetést. Tudod, ha ismerem a terveid, fel tudok készülni az ellentámadásra vagy a kudarcodra. – Jegyeztem meg, miközben felemeltem a poharat és gondolkodás nélkül kortyoltam belőle. Ha valami balul sülne el Niklaus terveit illetően, biztos voltam benne, hogy a családunkon állnának bosszút és az elsődleges cél valószínűleg Hayley és a gyermek lenne. Ezt pedig semmiképpen nem akartam.
562 szó || elnézést, majd belejövök...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Okt. 10, 2017 11:52 pm
Elijah & Klaus
A higgadtsága csak olaj volt a tűzre. Mintha ő lett volna az ördög ügyvédje, ami elég találó és hízelgő volt rám nézve, de Elijah több volt, mint egy hófehér ing, vagy egy zsebkendő. Úgy viselkedett, mintha az öltöny nélkül nem volna senki, pedig én már évszázadok óta ismertem őt. Ha akartam volna, se tudtam volna visszaemlékezni, hogy mikor kezdett így öltözködni. A viselkedése mindig is ilyen volt, érett, hivatalos, de nem ennyire. Felvette a furcsa, üzletemberes viselkedést, ami néha rohadtul idegesítő volt. Mint most, ebben a szent pillanatban, amikor Elijah nagyon is ráérzett arra, amit valójában tenni akartam. Nem csoda, hisz' ismert, mint a rossz pénzt. Kajánul elvigyorodtam, ahogy szóba hozta a koporsót és a karót, bár azt a bizonyos tőrt a fehér tölgy hamuval jobban preferáltam. Az azért... mégsem volt végleges. Nem megölni, csak büntetni akartam a testvéreimet. - Csak nem csaptál fel gondolatolvasónak, bátyám? - a szavak komolyak voltak, véresen komolyak, de a vigyort nem töröltem le a képemről. Ha nagyon akarja, ő megteheti, nem fogok ellenkezni, akkor legalább én is szétrúghatnám a seggét, jogosan. Nem kicsit zavart, ahogyan viselkedett a baba dolog óta, elviselhetetlenek voltak a monológjai a változásról, a második esélyről. Mintha nem tudott volna másra gondolni csak erre, és Hayley-re. Szerettem volna a képébe vágni a felismerést, miszerint teljesen belezúgott a lányba, aki a gyermekemet hordozza szíve alatt, de aztán mégsem tettem. Helyette csak felvont szemöldökkel, tekintetemben kíváncsisággal meredek rá. - Hát akkor? Ki vele, fivérem! Miért jöttél? Mert ha egy újabb fejmosásról van szó, nagyon szépen köszönöm, nem kérek belőle. Nem vagy az apám. Ami azt illeti, őt Mikael megölte, én pedig őt, szóval... - vontam vállat, és megunva a pohártologatást, meg az üres üveg bámulását, a pulthoz sétáltam minden szó nélkül, és rendeltem egy újabb üveg bourbont. Lassú, magabiztos léptekkel mentem vissza a boxhoz, ahol Elijah-t hagytam, kezemben nem csak az üveggel, de egy másik pohárral is. Ahogy odaértem, felé löktem a poharat, abban reménykedve, hogy utána nyúl, mielőtt az asztal másik végén leesne. Kitöltöttem egy adaggal magamnak, az üveget pedig felé toltam, miközben jelentőségteljesen néztem rá. - A családunk tagja, igen. De ahogy veled, úgy ővele sem akarok eltölteni túl sok időt. - jegyeztem meg morcosan. - Észrevetted, hogy amióta New Orleansba jöttünk, nem akarsz szem elől veszíteni? Én igen! - nyomtam meg a hangsúlyt az első szón. Talán csak akkor voltam Elijah nélkül, amikor Camille-el, vagy amikor Marcellel találkoztam. De egyedül?Csak és kizárólag a hálószobámban, és még ott se tudhatom, nem-e jött be a fivérem, és őrizte az álmom. Talán illene már kamerákat beszerelnem a szobámba, hogy legalább ott magányosan tölthessem az időt. A szavaira dühös lettem, a harag tűzként futott végig rajtam, egész testem forróság öntött el. - Ha megpróbálod, ma este koporsóban fogsz aludni, istenre esküszöm, Elijah! - Még, hogy hazarángatni! Dühösen vettem a levegőt, mint valami megveszett bika, aki előtt a lepelt lóbálják. Sok mindent elviseltem tőle, de a szabadságra, és a szabad akaratomra szükségem volt. Talán idősebb volt nálam, de nem dönthetett az életem felől. Erre sosem volt jogosult, nem csak ő, de senki más sem. A szavaira először nem reagáltam, a haragtól köd borult az agyamra, magamban fortyogtam néhány másodpercig, de mikor megszólaltam, a hangom mélyebb volt, kevésbé barátságos. - Ugye tudod, hogy néha álszent vagy? - céloztam a vérfürdőre, és a homlokom ráncoltam. Olykor elgondolkodtam, hogy vajon észreveszi-e, vagy teljesen figyelmen kívül tudja hagyni, hogy ő is olyan vérengző szörnyeteg tud lenni, mint én, vagy a többiek? - A kérdésedre válaszolva, még csak felmérem a terepet. - Volt egy tervem, belső embert akartam alkalmazni, de mivel még nem találtam meg a megfelelő embert rá, nem akartam senki orrára kötni, még a bátyáméra sem. Minél kevesebb ember tudja, annál jobb.
- Nagyon is tudom, hogy milyen, amikor ellenséges vagy. A karó és a koporsó a te fenyítő eszközöd, de nyughass, Niklaus, mert semmi szükség nincs most rá. – Intettem le a fivéremet, aki máris fenyegetőzni kezdett, ahogy megjelentem. Hogy meglepő volt-e? Nem, egyáltalán nem. A kérdésére felhúztam a szemöldököm. - Veled ellentétben én nem azért jöttem, hogy iszogassak, fivérem. – Inkább csak megnézni, hogy jól viselkedsz-e. Tettem hozzá gondolatban, mintsem hangosan. Nem volt bennem rossz szándék, de tudtam, hogy ő nem érti, mit miért teszek, vagy hogy miért viselem annyira a szívemen Hayley és a gyermek sorsát. Ők jelentették a reményt a családunk számára és ezt Niklausnak még nem sikerült megértenie. Annyit értünk el az utóbbi hetekben, hogy legalább a gyermek élete érdekelte, de az is csak azért, mert az örököst látta meg benne. Azonban nekem többet jelentett az a gyermek. Hinni akartam abban, hogy egy nap majd ő is belátja, a gyermek mikre hivatott a családunkban. A szavaira nem lepődtem meg. - Nem éppen erre gondoltam, Niklaus, de több időt kellene töltened vele, elvégre, mégis csak a születendő gyermeked anyja. Ami egyet jelent azzal, hogy a családunk nagyra becsült tagja is egyben. Legalábbis, merem remélni, hogy hasonlóan gondolkozol erről, fivérem. – Már ami Hayleyt illette és azt, hogy ő is a családunk részévé vált, teljes értékű tagjává. Annak kellett lennie és erről a magam részéről nem akartam vitát nyitni. Talán Hayley nem értette néha, miért érdekel ennyire a sorsa, de e mögött több volt. Talán túlságosan is több, mint amit szerettem volna. Vannak dolgok, amikre egy magamfajta már nem áhítozhat és dolgok, amiket már mélyre kell temetnie. Sóhajtottam egy aprót, miközben újra körülnéztem a clubban. A hely tömve volt és mindenki jól szórakozott. - Ha tönkre akarnám tenni, nem ültem volna le beszélgetni veled, Niklaus. – Fordultam vissza felé. – Ha nem lennék jó kedvemben, hazarángattalak volna egy szó nélkül. De nem tettem. – Vártam néhány pillanatot, mielőtt folytattam volna. – Mesélhetnél arról, miféle terveid vannak Marcel barátunk ellen. Mert lefogadom, hogy már kitaláltad, hogyan foglalod vissza a Királyságod. Bár, ha engem kérdezel, mellőzni kellene a felesleges vérfürdőt. – Tettem hozzá, arra utalva, hogy a háború, amit indítani tervez… nem tűnik a legjobb ötletnek.
357 szó || elnézést, majd belejövök...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Okt. 10, 2017 9:29 pm
Elijah & Klaus
Ahogy megláttam Elijah-t, rögtön gondolnom kellett volna, hogy belerondít a hangulatos estémbe, s habár az első gondolatom ez volt, figyelmeztettem is, hogy csak abban az esetben üljön le, ha tud viselkedni, mégsem akadályozom meg, hogy az asztalra támaszkodjon.Pedig intő "jelként" mondjuk eltörhetném a kezét, kificamíthatnám a vállát, vagy hasonló szépségek, mégsem teszem. Közben az utolsó kortyokat is kiiszom a pohárból, pontosabban egy kortyot, majd azt a néhány cseppet próbálom úgy a számba juttatni, hogy a poharat magasra emelem. Csalódottan nézek az előttem lévő üres üvegre, és már épp nyitnám a szám, hogy megkérjem a fivérem, ha már így hívatlanul lerohant, legalább egy üveg bourbont hozzon, de aztán mégsem teszem. Ő viszont nem gondolkodik, csak beszélni kezd, bár nyilvánvalóan neki sosem kell agyalnia, mielőtt beszél. Pontosan tudja, mikor mit kell mondani. - Nem vagyok ellenséges, Elijah. De ha nem hagyod abba ezt a szentbeszédet, megtudod milyen, ha ellenséges vagyok, amit különben már tudnod kéne, hiszen ismersz! - forgattam meg a szemeimet, aztán ráemeltem a pillantásom, kissé bosszúsan. - Nem akarsz... hozni magadnak egy italt? - Célozgattam felvont szemöldökkel, hogy igazán hozhatna nekem is, mert ha valóban folytatni akarja ezt a nonszensz beszélgetést, ahhoz még több whisky-re lesz szükségem. Nem libbenhet csak úgy be ide a makulátlan öltönyében, és teheti tönkre a jó kedvem, csak mert neki sürgősen közölnie kell velem, hogy amit csinálok az - mily meglepő! - nem helyes. Felsóhajtottam, mielőtt még olyat mondanék, amit nem kellene, de aztán meggondoltam magam. Ha ő kimondja, amit gondol, akkor én miért fognám vissza magam? Ráemeltem a pillantásom, ajkaimat összeszorítottam, és az üres poharat kezdtem tologatni magam előtt az asztalon. - A kis farkas terhes, nem beteg. Talán fognom kellene a kezét, és otthon ülnöm vele, amíg meg nem szül? A gyermek még benne van tudtommal, majd foglalkozok vele, ha kifáradt! -jelentettem ki nemes egyszerűséggel, indulatosan, tekintetemmel pedig felnyársaltam a fivérem, ha már nem törhettem ki nyilvánosan a szék lábát, hogy azzal döfjem le. Képzeletben persze lejátszottam a jelenetet, hogy azzal is szórakoztassam magam, mert az életunt bátyámmal nem sokra mentem. Egy karót nyelt nemesembert láttam csak magam előtt, ha ránéztem, a kifejezés miatt pedig egy féloldalas mosoly költözött az arcomra. Bárcsak a szó szerinti értelemben is karót nyeltté tehetném.. - Szóval mégiscsak csak tönkreteszed, ugye? - felnevettem, de a hang inkább tűnt halálos fenyegetésnek, mint tényleges nevetésnek. Nem, nem azért hagytam őt és Hayley-t is magam mögött, hogy aztán utánam jöjjön, és hazarángasson. Felnőtt férfi voltam, egy legendabeli szörnyeteg, nem egy őrangyal, aki a terhes lányt őrzi odahaza. Nem hasonlítottam egy testőrhöz sem, és hogy őszinte legyek, még apukának sem. Elijah-hoz pedig nem volt kedvem, vagy a szentbeszédekhez, amiket ódaként zengeni szokott.
Voltak dolgok, amiket mindig is bántam hosszú életem során. Példának okáért azt, hogy tétlenül néztem, ahogy apánk Niklaust bántja. Talán, ha akkoriban teljes vállszélességgel állok mellette, ma egy fokkal jobb kiadásban van mellettünk a fivérem. De ez csak kósza gondolat, nincs túl sok jelentősége, hisz a múltat, bármennyire is szomorú, képtelenség megváltoztatni. Azonban a jelen, a jövő a mi rendelkezésünkre áll. Ebbe kellett mindenáron kapaszkodnom és a születendő gyermekbe, aki elhozhatja Niklausban a változást. Ez a gyermek megadhatja azt a családot, azt a békét, amire mindnyájunknak szüksége van. A fivérem viszont kicsapongó életet élt, amióta visszatértünk New Orleansba, abba a városba, ami egykoron a mi királyságunk volt. Emlékszem még arra az időkre, amikor én és Niklaus rendezkedtünk itt. Nyilvánvalóan a magunk módján – hol erőszakkal, vérrel, hol pedig az ész érvekkel. Az utóbbi volt az én posztom, bár ez azt hiszem, senkit sem lep meg. Most viszont úgy gondoltam, hogy nem szabadna felesleges harcokba bonyolódnunk. Még akkor sem, ha a szívem mélyén legszívesebben halottnak láttam volna Marcellust, nem akartam, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Marcellust sosem fogadtam el Mikaelsonnak. Attól, hogy a fivérem befogadta, magunk közé emelte azzal, hogy átváltoztatta és úgy nevelte, mintha csak a fia lenne, számomra nem jelentett semmit. De a halála felesleges időpazarlás lett volna. Ezért kellett Niklauson tartanom a szemem és visszafogni, ha netalántán ész nélküli gyilkolászásba fogna. Nem tudtam, mégis hova ment el ezen a napon, de kénytelen voltam magára hagyni Hayleyt, hogy felkutassam. Tudnom kellett, hogy mire készül. Egy fél napomba telt, mire ráleltem az egyik Jazz bárban. Nem igazán számítottam rá, hogy egy ilyen helyen lelek rá. Nem úgy nézett ki, mintha épp valami őrültségen törné a fejét és ez… ez volt az, ami igazán aggasztó volt. A tömeg nem volt túlzottan kedvemre való, de eltekintettem e fölött, ahogyan megláttam a fivéremet. Az embereket kerülgetve indultam el felé, kimért lépésekkel. Már messziről hallottam a köszöntését, ami minden volt, csak nem… őszinte. Mostanában nem voltunk túl jóban Niklaussal. Ahogy odaértem, a pultra támasztottam lazán a kezem, miközben körbenéztem. - Niklaus. – Tartottam némi szünetet, amíg végigmondja a saját kis mondandóját, csak azután szólaltam meg. – Letörne a büszkeséged egy darabja, ha nem ellenségeskedve fogadnád a fivéredet? – Pillantottam végre rá. Megszoktam már Niklaus felém irányuló viselkedését, de azért szó nélkül nem hagytam. - Reméltem, hogy nem keversz bajt sehol. Örülök, hogy ezúttal visszafogod magad. – Jegyeztem meg, majd kihúztam az egyik széket, hogy helyet foglalhassak. – Talán egy kicsivel többet kellene törődnöd Hayleyvel és a születendő gyermekeddel, minthogy leidd magad egy Jazz bárban. – Adtam tudtára a véleményemet és pont ezzel közelítettem ahhoz, hogy tönkretegyem… ahogy ő fogalmazott: a „tökéletes kis estéjét”.
432 szó || elnézést, majd belejövök...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Okt. 10, 2017 2:28 pm
Elijah & Klaus
Az egyetlen bár, ami semmit nem változott az évek alatt. Bár a tűz nyilván ezt a helyet is felemésztette, a tulajdonos - bárki is legyen az -, pontosan ugyanúgy építette fel, ahogyan régen is kinézett. Azonnal nosztalgikus hangulatba kerültem, ahogy átléptem a küszöböt, s hiába volt kora este, a terem egyik sarkából zene áradt, ami az egész teret betöltötte. A muzsikusok látszólag nagyon jól érezték magukat, az se zavarta őket, hogy a közönségük nagyjából öt főből állt, velem együtt. Tudtam, hogy ahogy odakint besötétedik, meg fog telni a hely, beindul az éjszakai élet és a legtöbb bárból az általam jól ismert jazz fog szólni. Amint szemügyre vettem a helyet, az egyik boxban helyet foglaltam, rögtön azután, hogy kikértem egy üveg bourbont társaságomnak. Először a pohárba töltöttem ki, és élveztem az első kortyot, mert mindig az első a legfinomabb, s egyben a legerősebb, ami elég energiát tud adni ahhoz, hogy elviseljem a körülöttem lévő embereket, de leginkább ahhoz, hogy saját magamat elviseljem. A démonjaim ilyenkor szunnyadtak bennem, a gondolataim elhalkultak, már-már halandónak éreztem magam. Kevésbé zavartak az emberek, a gondjaim sem tűntek akkorának, Marcel sem kötötte le az elmém, talán a hely varázsa miatt. A percek csak úgy peregtek, egyik dal váltotta a másikat, a hely szép lassan megtelt, az időérzékem pedig úgy veszett oda, ahogy az üvegből a borostyánszín folyadék. Az ajtó újra nyílt és csukódott, de mivel olyan sokan léptek be rajta azóta, hogy helyet foglaltam, nem szenteltem neki túlzott figyelmet. Aztán valamiért mégis az érkező irányába kaptam a fejem, és a mosolyom azonnal lefagyott. Elijah-val nem volt túl jó a viszonyom, mióta visszatértünk ide, a megszállottja lett a babának, és meggyőződésem, hogy Hayley-nek is.Ez egyébként nem zavart, de az már sokkal inkább bosszantott, hogy az én megszállottam is lett. A fejébe vette, hogy ez a baba az én második esélyem, a családunk megváltója, s bár jómagam sem tiltakoztam a megszületése ellen úgy, mint hetekkel ezelőtt, nem hittem el, vagy csak nem akartam elhinni, hogy tényleg meg tudna változtatni engem. Egy féloldalas mosolyra görbültek ajkaim, ami egyszerre volt szórakozott, és gúnyos. Csak és kizárólag a fivéremnek szólt, akinek bár általában élveztem a társaságát, ha bármit is mer mondani a kis farkasról, vagy a gyermekemről, talán én magam rugdosom ki a bárból. Egyetlen estét szerettem volna, ami nem a trónról vagy az örökösömről szól, ha tönkre meri tenni... talán elküldöm aludni néhány évre a személyesen neki faragott koporsóba. - Legdrágább fivérem! - kiáltottam oda neki, mielőtt még elért volna hozzám, s poharamat megemeltem az irányába, mielőtt belekortyoltam volna az italba. Az üvegpoharat az asztalra helyeztem, majd felemeltem egyik mutatóujja, szemöldökeim pedig egészen homlokomig szaladtak. - Csak abban az esetben ülj le, ha nem rontod el a tökéletes kis estémet! - a kelleténél hangosabban szóltam hozzá, mintha még mindig az ajtóban állna, nem pedig a közelemben lenne, bár... még az utca végén is hallotta volna a hangom. Az üveg üres volt, a poharamban egyetlen korty whisy lehetett talán. Ittas állapotba nem kerültem, de elég jól éreztem magam ahhoz, hogy ne vágjak morcos képet, s ne akarjam kihajítani innen a bátyám, amiért megzavart. Ha nem hozza fel a korábban említett témákat, szívesen töltöm a társaságában az időm.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
A szavaira ezúttal nem reagáltam semmit, hisz nem akartam eleget tenni a hóbortjainak. Hogy itt hagyjam? Meg sem fordult a fejemben és nem tudott semmivel sem megrémiszteni. A továbbiakra némileg viszont meglepődtem. Főleg, amikor arra tett némi utalást, hogy nekem mennyire is fontos Hayley. Érdeklődve pillantottam a fivéremre. A nyugodtságom és higgadtságom azonban ennyitől nem illant el, nem hozott még csak zavarba sem a feltételezés, hogy én és Hayley… nem, mert erről még csak szó sem lehetett.
