Még mindig emlékszem arra a kínzó fájdalomra, amit a szolgakapcsolat megtörésére tett kísérletem okozott. Igen, bármennyire is gyűlölöm beismerni, nem jött be. Mármint tudom, hogy elkezdtem elszakadni Klaustól, ugyanakkor a zsigereimben érzem, hogy ha ismét összefutnék vele - és persze feltéve, hogy életben hagy -, nem biztos, hogy képes lennék nemet mondani neki, ha megkér valamire. Ezért is élek már több éve halálfélelemben, és minden erőmmel azon vagyok, hogy még a véletlen találkozás esélyét is messziről elkerüljem. Már New Yorkban élek, de időről időre visszajárok New Orleansba anya miatt. Azokon a napokon, amit ott töltök, a rettegés csak még inkább eluralkodik rajtam. Komolyan jobban félek hazatérni a szülővárosomba, mint bemenni dolgozni a kórházba. Már kiskoromban, az édesanyám esete miatt elhatároztam, hogy orvos leszek, és segítek másokon. Már olyan közel jártam, amikor aktiválódott a vérfarkas átok. Emlékszem is, hogy valójában nem is az átváltozás borított ki, hanem hogy mégis hogyan leszek képes ezek után úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Elvégre épp akkor kezdtem belerázódni a gyakornoki teendőkbe, erre pofán talált az élet. Így utólag már a falba tudnám verni a fejem, hogy a farkaslét okozta problémák miatt éreztem úgy, hogy összezuhan a világ, és egyenesen az én fejemre igyekszik landolni az egész. Most már ha visszamehetnék az időben, eszembe sem jutna emiatt panaszkodni. Hibridként ugyanis sokkal nehezebb minden. A vér iránti vágyam olykor túl erősnek bizonyul. Ez pedig egy kórházban...nos, nem épp a legjobb párosítás. Egy évet ki is kellett hagynom, szóval most minden erőmmel azon vagyok, hogy utolérjem magam. Most vágok majd bele a rezidens évekbe. Félelemmel vegyes izgalommal várom. Viszont mélyen legbelül már jó ideje megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy milyen isteni lenne végleg hazatérni New Orleansba, és az ottani kórházban befejezni a gyakorlati éveket, végül ott elhelyezkedni. De sajnos ez túl kockázatos lenne.

Pedig egyszer szembe kell néznem Klausszal. Oké, én nem próbáltam őt megölni azon a végzetes estén, mint a társaim, de elmenekültem, kámforrá váltam, még életjelet sem adtam. Ha a szeme elé kerülök, talán az ő arca lesz az utolsó, amit életemben látok. A telefoncsörgésre összerezzenek. Ami azt illeti, minden zajra hajlamos vagyok kővé dermedni, tartva attól, hogy pár másodpercen belül Klaus áll majd előttem. A baljós gondolatot - vagy inkább előérzetet? - gyorsan kiverem a fejemből, aztán anya nevét elolvasva a kijelzőn, mosolyogva veszem fel a mobilt.
- Szia, anya! Ugye tudod, hogy alig pár órája beszéltünk? Nem gond, ha ellenőrzöl, de remélem, tudod, hogy ha nem venném fel úgy kb. három óra múlva a mobilomat, akkor az azért van, mert kezdetét veszi a 36 órás műszakom, és...
- Ide kell jönnöd, Meghan. Amint lehetséges. Elrontottam. Hatalmas hibát követtem el, amiből nem... - A vonal megszakadt. Nem tudom visszahívni. Olyan rémült volt a hangja. Nem értem. Semmit sem értek. A fenébe is, oda kell mennem. Haza, New Orleansba. Mégpedig azonnal. Ha az a végzetem, hogy Klaus általi végleges halált haljak, akkor legyen úgy. De nem tehetem meg, hogy ignorálom az anyám vészhívását. Halálfélelem volt a hangjában, amivel engem is a félelem egy még mélyebb bugyrába taszított, ahonnan nem tudom, ki tudok-e mászni valaha.