Felüdülés volt, hogy valaki nem sikoltozva próbál menekülni előlem, segítségért kiáltva, amit mindketten tudunk, hogy úgysem kap meg. Megtámadni sem érdemes, feldühíteni valakit, aki éppen meg akar gyilkolni, vagy elhordani minden szociopatának, amiről én tudom, hogy nem igaz. Ha bármilyen szó illik rám, az a pszichopata, ami hatalmas különbség. A tudatlan emberek szerint persze egy kaptafára megy az összes pszichés betegség, nem tudják, mi a különbség a személyiségzavar, és a skizofrénia között, vagy egyáltalán ezek a szavak pontosan mit takarnak. Néha kiborító, ugyanazokat a köröket lefutni, újra és újra, mindig ugyanúgy kergetni az áldozatot, épp emiatt akadtam fent, mikor felhozta a fogócskázást a férfi. Hah, még, hogy fogócskázni! Már a kifejezéstől is hányinger fogott el, a jelmezt pedig kár lett volna tönkre tenni. Szemeimet forgatva ingattam a fejem, nem is reagáltam a szavaira, fölösleges volt mást mondanom. Egyértelművé válhatott az ő számára is, hogy nem, ilyesmi szándékaim nincsenek, most semmiképp, én valódi játékot akarok vele űzni, sokkal morbidabbat, ami a felnőttekhez illik... és a pszichopatákhoz. Méltatlankodása, amit egy morranással hoz tudtomra, egyáltalán nem érdekel, mert láttam, amit láttam, tudok, amit tudok, ő nem másíthatja meg. A tükörbe pillantva hasonló tekintet néz vissza rám, jobban mondva ezt csak egyfajta külső szemlélőként látom, méghozzá Ruby szemeiben. Az ő pillantása ennyire megtört, ennyire furcsa... olyan más. Mint az előttem álló férfié, akinek talán jelen pillanatban ép az elméje, de fogadok, néha elborul, vagy csak magába nyomja az őrületet. De az ott van benne, látom a testtartásán, a mozdulataiban, még a szavaiból is kihallatszott. Talán ő nem vette észre, vagy nem is tudott róla, de számomra árulkodó volt az egész személye. Mert hasonló volt hozzám, még ha ezt ennyire nyilvánvalóan tagadta is. - Ühüm, szóval nem hasonlítunk. Hidd csak el ezt a mesét, nem számít. Én tudom az igazat, látom. Előttem nem tagadhatod le. - Nem egyszer találkoztam hozzám hasonló emberekkel, még öltem is mentálisan beteg embert, nekem fölösleges volt ez a rizsa. Csak rizsa, semmi több, engem nem tudott átverni. A szavain csak nevettem, csilingelő, valamiképp mégis kegyetlen nevetéssel, hiszen elég volt rám nézni, hogy egy félősebb ember összecsinálja magát. Az ártatlan külső, az ördögi pillantásommal, és a gyilkos vigyor, ami jóformán mindig arcomon ült. Le sem tagadhattam, hogy ki vagyok, kivéve, ha én is úgy akartam. - Azt hiszed, van választásod? Ez vicces! - nevettem fel újra, erőltetetten, térdeimet csapkodva, látszott, hogy valójában nem szórakozom jól. Csak játszottam vele, bár valahol komikus volt a jelenet. A kérdései, a pillantása, az én nevetésem. Mintha lehetne rám hatni szavakkal, vagy úgy egyáltalán bármivel. Az elmondottakon egy keveset gondolkodtam, hangon hümmögéssel kísérve a gondolataim, amik csak úgy pörögtek, megállíthatatlanul. Ilyenkor az is eszembe ötlött, Ruby vajon ugyanúgy figyeli az eseményeket, ahogy én szoktam, vagy ő ilyenkor megszűnik létezni egy időre, és csak arra eszmél fel, hogy megint megölt valakit, megint máshol van, újra elkövetett valami "szörnyűséget". Reméltem, hogy látja mindezt, és tiltakozik, illetve tiltakozna, ha tudna, de csak néma szemlélő, aki nem tehet semmit, hogy megóvja az embereket. Ahogy azt a múltkori fickót, akit az éheztetés miatt ölt meg. Annál viccesebb jelentet sem mostanában láttam, ahogy a kis Ruby térdepel a holtest mellett, miközben sűrűn elnézést kér. Hah! De... ez a szituáció is egész érdekes volt, szórakoztató. - De én szeretném látni azt, amitől még Te magad is tartasz! - jelentettem ki akaratosan, és természetesen utána eredtem, bár gyanítottam, hogy ő épp erre számított. Játszott velem, ahogy én ővele, és ez nagyon tetszett, igazán felkeltette az érdeklődésemet. Egy szempillantás alatt mögötte termettem, és egy jól irányzott ütés kellett csak a tarkójára, hogy összeessen. Csak egyszerű ember volt, semmi több, de borzasztóan érdekes teremtés. Kellett nekem, akartam őt. Könnyedén a vállamra kaptam, s a már előkészített terepre suhantam vele, be az erdőbe, egy elhagyatott, régi területre, egy föld alatti pincébe, ahol már jó régóta nem járhatott senki. A láncokat kicseréltem, megerősítettem, nemhogy egy ember, de egy farkas, vagy egy vámpír sem szabadulna ki egykönnyen. A férfit csak ledobtam a földre, miután egy kevés nyugtatót fecskendeztem bele, amitől fel fog ébredni úgy tíz percen belül, és olyan kótyagos lesz, mint még soha. A láncokat eközben a csuklóira erősítettem, a testét pedig csak a mögötte lévő kőfalnak támasztottam. Nyaka előre billent a mellkasára, de a szíve vert, csak kicsit lassabban, mint az normális lett volna.

Őszintén, nem erre a reakcióra számítottam. De hisz' olyan ismerős volt a tekintete... Mégis mire számítottál, Jackie? Hogy sikoltozva elszalad, vagy az életéért kezd könyörögni? Csak indulj ki magadból! Te megtennéd? A saját kérdésemre csak megráztam a fejem, és vigyorogva mértem végig a férfit. Ahogy megpillantottam a csillogást a szemében, azt az ismerős csillogást, rögtön tudtam, hogy bizony tökéletes áldozatra leltem benne. Mintha saját magamat kínoznám meg, amit mindig is ki akartam próbálni. Persze, Ruby-t rengetegszer kínoztam, de az nem volt ugyanaz, ráadásul nem lehettem teljesen jelen, mikor szenved. Éreztem, mert ha szunnyadtam is, mindig ismertem a történéseket, soha semmiről nem maradtam le, később vissza tudtam idézni mindent, amit ő nem mondhatott el magáról. Nem bizony! Az én kezemben volt a gyeplő, én irányítottam, hiába volt övé a test, ha nekem nagyobb uralmam volt felette. A csatát megnyertem, de a háború... az még vissza volt. Meg akartam szerezni véglegesen a testet, hogy mindig én irányítsam, Ruby soha ne rondítson bele a szórakozásomba, de ettől még nagyon messze voltam, s valamiért úgy gondoltam, ha megtalálom Malachai Parkert, majd minden megoldódik. Az ismeretlen fickó közelében is megnyugvást éreztem az izgatottság mellett, szerettem hasonló emberek társaságban lenni, sokszor ezért voltam egyedül. Jobb társaság voltam, mint a legtöbb ember, nekem még partner sem kellett feltétlenül a szórakozáshoz, vagy a beszélgetéshez. - Fogócskázni? - néztem úgy a férfire, mintha ostoba lenne. Ha fogócskázni szeretnék, nem mentem volna oda hozzá, csak simán kergetni kezdtem volna, se szó, se beszéd. Helyette odasétáltam hozzá, megszólítottam, illedelmes lány módjára még köszöntem is neki, ő meg... előáll egy ilyen nonszensz dologgal. Most komolyan?! - Ugyan, kérlek... - legyintettem, nem álltam le magyarázkodni. Egy szemforgatás után kicsit közelebb léptem hozzá, várva valami más reakcióra, valami érdekesre, amit igencsak hamar meg is kaptam. Ő is közelebb merészkedett, tovább beszélt, a hangjából is kihallatszott, hogy más, mint a többi ember. Nem olyan unalmas, nem olyan szánalmas. Jobb, sokkal jobb, és érdekesebb. Újabb vigyorra görbültek ajkaim, ami akkor sem fagyott le arcomról, mikor a hajamba markolt. Sőt, kíváncsivá tett, próbáltam rájönni, vajon mi a célja. Megtéveszteni, majd elszaladni, vagy tényleg kész volt küzdeni, játszani? Oldalra billentett fejjel néztem sötét tekintetébe,igazából elég szép, megnyerő kék szemei voltak, de ez nem tántorított vissza attól, hogy ártsak neki. Valójában sokkal szívesebben játszadoztam olyanokkal, akiknek megnyerő külsejük volt, ízletesebbnek is tűntek másoknál. - Ó, szóval tényleg olyan vagy, mint én! Zene füleimnek! - hajoltam még közelebb, ajkunk ezáltal majdnem összeért, de én kicsit oldalra hajolva nyelvemmel az arcát érintettem, mintha megízlelném. Vére illata nagyon csábító volt, különösen ilyen közelről. - Ízletesnek tűnsz, de unalmas lenne, s hamar véget érne, ha itt és most megkóstolnálak. Várjunk még egy kicsit vele! Nem egy parkolóban akarlak megölni, akkor oda lenne a móka. Szóóóval... mit gondolsz? Menjünk máshová? - suttogtam a fülébe minden egyes szócskát,  majd enyhén megharaptam a fülcimpáját, amitől előbújtak a szemfogaim, szemeim alatt pedig táncot jártak az apró, sötét erek. Elhajoltam tőle, amennyire a szorításától tudtam, és úgy néztem fel rá.