Oltsd ki a szememet: én látlak mégis,
tapaszd be fülemet: én mégis hallak,
és láb nélkül is léptem tefeléd visz,
és száj nélkül is esküszóval vallak.
Tépd le karom, és megragadlak én
szívemmel, mely mint kéz utánad nyúl,
állítsd meg szívem: agyam dobog érted,
s ha lángod agyvelőmre hull:
én akkor véremen hordozlak téged.

- Mit olvasol? - lépteivel keveredett búgó hangja, s mikor felbukkant, csak érzelemmentesen meredtem rá. Felvont szemöldökkel csuktam be a verseskötetet, és próbáltam rájönni hogy egyáltalán miért áll szóba velem. De ahogy azt sem értettem miért rabolt el, így erre sem találtam választ.
- Rilke. - emeltem fel a könyvet és felé billegtettem, bár ha a rácsoktól elértem volna, valószínűleg a fejéhez vágom. Nem tűnt meglepettnek, hozzászokhatott már hogy különböző, néha számára talán ismeretlen költők neveivel dobálózom, vagy ha nem, akkor a verset szavalom, hátha azzal az idegeire mehetek. A jelenlegi vers egyáltalán nem illett sem hozzám, sem a helyzetemhez, de titkon mindig is ilyen szerelemre vágytam. Úgy tartozni valakihez, hogy mindegy mi történik, te mégis őt keresed, szereted és nem akarod elveszíteni. Persze a vers mást is jelent, elutasítást, makacsságot, reményvesztettséget... vagy csak én látom bele mindezt.
- Mi lenne ha... tudod. Elmennél oda, ahol akkor vagy, mikor nem vagy itt. Nem vagyok rád kíváncsi. - vágtam oda bosszúsan és félretettem a kötetet, be a párnám alá. Már azt sem tudnám megmondani mióta vagyok itt, a napok összefolynak, s bár vezetek naplót, nem szoktam visszaolvasni a saját bejegyzéseim. Ismerem a mai dátumot, de a napokról fogalmam sincs, mintha valami útvesztőbe került volna az elmém. Szépen lassan elvesztettem önmagam, bár erről inkább a családom, mintsem a rejtélyes fogvatartóm tehet. A lázadásom, a gyilkosságok, amiket elkövettem, örökre az agyamba égtek, álmatlanul forgolódva még a mai napig felvillannak a képsorok, vagy épp rémálomként kísértenek. A lelkemen öt ember halála szárad, kezeimet beborította vérük, sikolyaik még fülemben csengenek. Hatalmas sóhajjal nézek újra a férfire, aki egyetlen szót sem szólt, csupán a cellától néhány méternyire húzta a székét, s arra telepedett le. Gyűlöltem mikor ezt csinálja, különösen azért, mert ilyenkor úgy tűnt, ő ismer engem. A hideg futkosott a hátamon tőle, bár valódi félelmet sosem éreztem a közelében. Sőt, néha igencsak megnyugtató volt a közelsége, de ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallottam be neki. Nem szenvedtem Stockholm-szindrómában... nagyon messze voltam tőle. Én gyűlöltem ezt az alakot, nem éreztem iránta gyengéd érzelmeket, de egy furcsa, ismerős érzést néha tapasztaltam. Mintha ismerném valahonnan, a múltból, egy álomból vagy előző életből. Furcsa volt és egyáltalán nem romantikus értelemben, inkább dühítő és bosszantó volt, olyan fajta amitől az embernek görcsbe áll a gyomra és gombóc növekszik a torkában.

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Napok teltek el az utolsó látogatása óta, koszos voltam és Shakespeare sem éppen vidított fel a drámai műveivel. Fürdeni akartam, lemosni magamról a piszkot és a rosszkedvet, de erre a cellában nem volt lehetőségem. Egy apró mosdó, egy zuhanyzó és egy wc volt az ágyamtól jó néhány méterre, egy vékony fal választotta el tőlem, de ajtó nem volt rajta. Legalább nem volt egy térben a kialakított szobával, ahol ettem és aludtam. Viszont napok óta nem volt víz, s ha nem kapok Henrytől palackozott vizet, már rég szomjan haltam volna. Újra elolvastam a verset, csak hogy teljen-múljon az idő, míg arra várok hogy végre idetolja a képét és megoldja a problémámat. Még néhány Shakespeare szonettet elolvastam, mire léptek zaja ütötte meg a fülem, több óra eltelt már, egyre türelmetlenebbé váltam. Mikor közeledtek a léptek, hangosan és bosszúsan felsóhajtottam. Azelőtt szóltam hozzá, hogy megpillanthattam volna alakját, csupán sötét árnyéka jelent meg a falon. - Csak hogy idefáradtál! Egy rohadt börtönben vagyok, egy apró kalickában, de igényeim azért még nekem is vannak. - morgolódtam összezárt fogakkal, de ő csak meredt rám szótlanul. - Valami gond van a vízvezetékkel. Remélem meg tudod javítani. - magyaráztam kicsit türelmesebben, azért a sorsot nem akartam kivívni magam ellen, vagy jelen esetben a férfit. Úgy tűnt valami zavarja, vagy csak bal lábbal kelt fel, de azt még én is tudtam, hogy vigyázni kell vele. Ezt megtapasztaltam már az elején, az első néhány szökési kísérletnél. - Nincs víz? - kérdezte kedvtelenül, hangja inkább hasonlított morgásra, mint emberi beszédre. Néhány pillanatig csak összevont szemöldökkel néztem rá, nem szóltam, de aztán úgy döntöttem nem érdekel a lelki állapota. Bezárva tart, majd pont az ő gondjaival fogok törődni... naná, hogy nem! - Épp ezt magyarázom! - fakadtam ki és erőtlenül lerogytam az ágyra. Nem volt türelmem a kérdezz-felelekhez. Henry felsóhajtott és látszott rajta, hogy gondolkozik. Elengedni nem akart, így az egyetlen lehetőség az volt, hogy ő jön be a cellába, amire még sosem került sor azelőtt. Látszott rajta, hogy döntött, s már kezdtem örülni, hogy végre tesz valamit, de ahelyett hogy a cellához lépett volna, a kijárat felé sétált. - Most meg hová mész?! - vontam felelősségre szinte kiabálva, mire ő ledermedt a mozdulata közben. Nem fordult felém, nekem háttal állt, de a tartásából arra következtettem hogy baromi mérges. - Még egy kicsit kibírod! Nemsokára visszajövök. - hangja mély volt, mint egy mennydörgés és határozott, mint egy ostorcsapás. A viselkedése nem lepett meg, de a felháborodástól nem tudtam megszólalni, s esélyem sem lett volna. Mire szólásra nyitottam a szám, ő már sehol nem volt. Az egyik kötetet megragadtam, hogy a földhöz vágjam, de mozdulat közben megállítottam a kezem. Csak ezek voltak nekem, a gyűjteményem, a kincseim... s mind az enyém volt. Ezek tartották bennem a lelket, ezek miatt nem borult el az elmém teljes egészében. Helyette kinyitottam a könyvet a korábbi versnél és néhány pillanat alatt belemerültem a költeményekbe. Nem volt többé probléma, nem volt bosszúság, csak a szonettek és én.