"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Szórakoztatónak tűnt a srác már első pillantásra, talán még igazán jó barátok is lehettünk volna a korkülönbség ellenére, ha nem lennék olyan zárkózott másokkal. Alapjáraton elég barátságos voltam az idegenekkel, egészen addig, míg egyszeri alkalom volt, s nem akartak szoros barátságot kötni velem. Nem voltam én jó ember, vagy olyan valaki, aki jó barát alapanyag, sokkal jobban járt mindenki, ha távol maradnak tőlem. Elora is jobban tette volna, de ez egy egészen más téma volt, amit még gondolati síkon sem akartam feszegetni vagy felemlegetni. Együtt kell dolgoznom a nővel, akit a hátam közepére se kívántam már hosszú évek óta, ez ellen nem tehettem semmit, legalább a közelemben volt és szemmel tudtam tartani. Bár ne támadtak volna furcsa érzéseim a közelében! - Lehet, hogy így is az lesz a vége. - fintorogtam. Hiszen nem voltam biztos benne, hogy megtaláljuk őket, és ha sikerrel is járunk, valószínűleg már halottak. Nem éppen most kezdődött a nagy keresgélés, ha pedig valahová beszorultak, betemették őket a romok, nem élhették túl. Ha pedig nincs semmi bajuk, miért nem kerültek még elő? Az volt a gyanúm, a legtöbb eltűnt személy már soha többé nem kerül elő, persze az esélyt meg kellett adni mindenkinek. Ha az én egyik szerettem tűnt volna el, én is eget-földet megmozgatnék miatta, csakhogy már nem volt ilyen ember az életemben. - Jogos. Nevezzük jótékonykodási munkának. - biccentettem vigyorogva. Nem tartotta magában a srác egyetlen gondolatát sem, az már biztos. Tulajdonképpen mindig is szerettem az őszinte embereket. - Én nem vonlak felelősségre, kölyök! - Reméltem, nem veszi magára, de fiatalnak tűnt, ami nem feltétlenül jelent bármit is, de nálam egészen biztosan fiatalabb volt. - Azt teszel, amit jónak látsz. Zombitámadás esetén fedezlek! - vigyorogtam, s fejben már el is képzeltem, hogy ha bármiféle slamasztikába kerülünk, előhúzom a derekamon lapuló fegyvert, amit eltakart a kabát. Zombikra ugyan nem számítottam, de bármi másra igen. - Tényleg csak kevés időd van hátra? - tettem fel a kérdést, amit még én, bunkó ember sem kérdeztem volna meg, ha nem beszélt volna olyan könnyedén róla Amias. Így viszont nem tartottam magamban a kérdést, s ha jött utánam, közben el is indultam a megfelelő irányba. Nem tudtam, a társam mennyire ismeri a várost, én úgy ismertem, mint a saját tenyeremet.
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Szer. Feb. 17, 2021 8:34 pm
To: Derick
Perfect moment
Lehet, hogy ez életem nagy első lázadása, ami tettlegességig fajul. Idáig maximum csúnyán néztem és legrosszabb esetben senki sem értette. De, hogy a Nagy amnézia után kisétálok a porba, veszem a fáradtságot egészen idáig köhögni magam, sőt még a lélegeztető csövem is zsebembe túrni, hogy én legyek a "minden a legnagyobb rendben" reklámarca kész anarchia tőlem. Itt most a kis bürokraták agyára megyek, mert azt mindig kell, a létezésem alapvetően egy hiba a mátrixban, valamit elszúrtak odafent… Azért megpróbálom nem figyelembe venni a lesajnáló gondolatait, bár őszinte asszonynak látom, legalább nem titkolja. Most miért ne halhatnék meg? Az ikrek ráadásul szórakoztatóak, eggyel több áldozat a romok alatt igazán nem szoroz. Lehet ez kettesével történik, párban megyünk, mint kislányok wc-re, de Superman mellett ráadásul mi bajom eshetne? Persze ő teljesen rendben van, bele van kódolva a borostájába… Egyébként ahhoz képest jó fej, ezt már a nevetése alapján hallom, meg hogy nem áll be bólogatni az aktatologató ribi mellé és szólnak le szinkronban. Még egy vigyort is kap tőlem. Igaz, hogy nem olyan rekedt és boldog, mint az övé, de megtarthatja későbbre. - Rosszul járnának, maradnának az ikrek ott, ahol vannak. Hunyorítok rá és igyekszem nem beleköhögni a mondatba. Egyébként, ha már idáig elmásztam, miért ne mehetne tovább a játék? Akkor már dolgok alá is simán beférek… Vagy erre nem gondol senki? Félrevonulok vele, nahát taktikai megbeszélés? Csak valami olyasféle, azért a nevem én is megmondom Dericnek. - Amias és valami olyasmi, bár nem tudok róla, hogy kapunk fizetést. Ha meg már itt tartunk, te miért? De persze nekem is illene válaszolnom, mielőtt nekivágunk a törmelékeknek és nem azt, hogy á, meguntam az életem. - Annyira, hogy egészen idáig elmásztam a testvérpárért. Nézd…nekem tulajdonképpen mindegy, még sosem csináltam ilyet, lehet holnap apokalipszis és miért ne csinálhatnék, ha már mind meghalunk. Vagy legalábbis én hamarosan. Elég vékony vagyok, mint látod és lesznek helyek, ahová Te nem fogsz beférni, ez a test viszont lyukakba termett. Legfeljebb fedezel, ha zombik támadnak ránk. Vigyorgok rá, bár, hogy mennyit tud az "odaátról" egyelőre rejtély. Viszont, ha felkészült, akkor a magam tempójában a cél felé venném az irányt. Rohanni tudok, csak akkor elő kell majd venni a lélegeztetőt, gáz lenne fél úton kifulladni…
Az életem kissé a feje tetejére állt, először a vörös hajú hóhérom miatt, majd maga a világ fordult ellenem. Legalábbis én így éltem meg, de gyanítottam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki saját problémájaként tekint a természeti katasztrófákra, vagy arra, ami ezt okozta. Mert én, mint természetfeletti lény úgy éreztem, itt valami más bújik meg a háttérben, különben miért felejtette volna el mindenki a történteket? Az átlagemberek még foghatták a sokkra, a traumára, de ha én nem felejtettem el mindazt, ami gyerekkoromban történt velem, egy kis természeti csapástól nem kapnék sokkot. Mindenesetre segíteni akartam helyrehozni a várost, ami egyrészt az otthonomként szolgált, másrészt a megélhetésem is ezen múlt. A pub, amit vezettem ugyanis romokban volt, s egész biztos voltam benne, hogy a maffiának sem a fegyverhiány a legnagyobb problémája jelenleg, amit én meg tudnék oldani. Mindenki a káosszal volt elfoglalva, én pedig azon egyének táborát akartam erősíteni, akik tesznek ez ellen. Jelentkeztem mindenre, ami létező dolog volt, ételosztás, renoválás, keresés... végül utolsóra volt a legnagyobb szükség, s voltam annyira mázlista, vagy épp szerencsétlen, hogy beosztottak mellém valakit. Egyedül akartam ezt intézni, mint minden mást az életemben, de azért kissé megkönnyebbültem, mikor nem az engem állandó jelleggel terrorizáló démon bukkant fel, hanem egy látszólag fiatal kölyök, aki... nem festett túl jól. Kissé aggódva néztem rá, hogy most ő tényleg segíteni akar-e nekem, vagy talán épp most húzták ki a romok alól? Végül előbbi volt az igaz, s megpróbáltam a legkevesebbet problémázni ezen, a szándék a fontos címszó alatt. Meglepett az első mondat, amit hozzám intézett, ennek az lett a követkeménye, hogy oda nem illő módon felnevettem kicsit rekedt hangon. A feladatot kiadó nő kissé furcsán is pillantott oda rám, mire én felsóhajtottam. - Igazad van, ne húzzuk az időt. Különben is jobb, ha megyünk innen, mielőtt megköveznek minket. - pillantottam a torkomat köszörülve a nő irányába, aki még mindig csúnyán méregetett engem, vagy talán mindkettőnket. Arrébb is sétáltam pár lépéssel, majd ha a fiú is így tett, újra ránéztem. - Derick vagyok. Ha már együtt fogunk dolgozni... - tettem hozzá, mert úgy éreztem, egy kis udvariasságot igenis magamra erőltethetek. - Miért vagy itt? Ne érts félre, jól jön a segítség, de úgy nézel ki, mint akinek kisebb gondja is nagyobb egy eltűnt testvérpárnál. - Önmagamat azért meghazudtolni nem tudtam, kicsúszott a számon mindaz, amire gondoltam, de nem tartottam ezt bajnak. Minek hazudjak, vagy kíméljek meg másokat, ha épp nem szükséges?
Some people survive chaos and that is how they grow.
And some people thrive in chaos, because chaos is all they know.
Hétf. Feb. 08, 2021 9:28 pm
To: Derick
Perfect moment
Semmi más nem jön velem csak egy zsák fájdalmas önirónia, alaposan bebugyolálva egy félszeg mosolyba, jellegzetes csoszogásom visszhangjába. Csak ennyi van velem, én, a kanül, meg a cső az orromban, amit elhagyva a portaépületet szemérmetlenül kiveszek, jaj istenem hát nem olyan, mintha meztelen lennék? Legyintettek, ennyi volt az egész, amikor hanyagul odavetettem "majd jövök" már csak egy szál cigi hiányzott volna a számba, rágógumiból, olyan, amelyik fals füstöt ereget. Komolyan gondoltam, hogy majd benézek a romok közé, arrébb rugdosom a cuccaim rejtő lyuk elé rakott nagy, nehéz vaságyat és kihámozom azt a néhány olvasmányt, ruhát és pótcsövet, ami feltétlen szükséges az életben maradásomhoz. Csak néhány óra legyen, legfeljebb egy nap fehér falak nélkül! Az ég, én és a marha nagy kockázat, hogy teszek a szüleimnek egy szívességet és sosem térek vissza. Inspiráló gondolat, az a pár poroszka lépés, ahogy kijutok, levegő, poros, katasztrófaszagú, de azért szabad apokalipszis, az én egyenes utam, hová is? Egészen egy mentőpontig rángat a valóság. Régen, kicsiként még sokat bámultam a TV-t, idén dec. végéig egyébként nem adtam fel ezt a kisstílű hobbit és sablonokban szólva igen, ott álltam egy világ csonkjain én is képzeletben, talán irtottam is néhány ocsmányságot, vagy csak szuperhősként felégettem lézerszememmel a környékbeli parasztokat. Ilyen ez a boldog gyermekkor, meg a valóság pora, hát vigyorogva odamegyek, hogy Én, ezzel a szemtelen, beteg képpel (a csöveim nem mutogatom, de azért sejtik) jöttem kicsit rosszabbul lenni. Látom ennek a nőnek is én leszek a kedvence, ahogy tagoltan, elmondom harmadszorra: - Nem vizet osztani, keresni! Van nálam oxigén készülék, vágja? Megmutatni nem fogom, így is gyanakszik, hogy nekem kell, meg sem győzném, lehet illetlen szavakat használnék, hogy a viharba utasíthatnak vissza, amikor beáll mellém superman, na köszi. Féloldalas pillantás rá, még véletlenül sem festek batmanként a közelében, de azért egy vigyorféle jár a tagnak ingyen is. - Szóval testvérpár…raktárhelyiség, mire várunk? Valószínűleg hullák lesznek, de neked gondolom nem az első, igaz? Én egyszer eltévedtem a boncteremben, szóval láttam már csúnya dolgokat… A szám kellene befognom első körben, hát nem megy, általában megbukom ebből is, így a pasast nézem van-e nála stukker. Persze miért is futnánk megvadult vámpírcsordába odabenn? Majd telenyomom kéjgázzal a csöveim és feldugom oda, oda hát, csak van a vámpíroknak is!
New Orleans több pontján állítottak fel mentőpontokat – itt várták azon embereket, akik úgy érezték, készek segíteni azokon, akik bajban vannak. Már egy hónap is eltelt, mióta mindenki magához tért, emlékek nélkül, de még mindig akadtak olyan emberek, akik nem kerültek elő. Akikről senki semmit sem tudott. Terjedelmes lista volt a nevekkel, s őket továbbra is nagy erővel kutatták. Kora délelőtt egy fiatalabb srác érkezett az egyik mentőponthoz, azzal a kijelentéssel, hogy márpediglen ő segítene. Még ha ez látszólag lehetetlen is a számára. Az, hogy hogyan szökött ki a kórházi falak közül, az Amias titka volt. A nő, aki rendezte és kiosztotta a feladatokat, először el akarta küldeni, de ekkor egy másik férfi is odalépett mellé. Derick. Az ő jelenléte kapcsán már senkinek sem volt kedve akadékoskodni, így a nő egy nagyobb sóhajt követően elmondott néhány dolgot egy eltűnt testvérpárról és arról, hogy hol látták őket utoljára – pontosan december 25-én. Tehát elég régen ahhoz, hogy egyáltalán érdekes lehessen az információ, mégsem volt más támpontjuk. A karácsonyi vásáron látták őket utoljára és egy régi raktárépület felé vezető úton. Ez volt az utolsó információ róluk. A nőtől a páros kapott még egy fotót is a testvérekről, ezután viszont elnézést kért, mert másokkal is foglalkoznia kellett. Helyesbítve egy friss sérülttel, aki újonnan sebesült meg, miközben egy épület rozoga lécei összedőltek.
// Ez volna a kezdő szituációtok. A testvérpárt megtalálhatjátok a régi raktárépület pincéjében, de hogy életben vannak-e vagy sem, mit tesztek velük, az csakis rajtatok múlik. Jó játékot! Ha segítség kell vagy mesélői jelenlét néha-néha, szóljatok bátran! //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Mosolya szélesedik, elgondolkodva ingat fején, mintha azt mérlegelné, érdemes-e rácáfolnia a nő megállapítására. Az a fajta sakk, amit Eugene ismer, egész biztosan élvezetesebb tudna lenni a kergetőzésnél, ám azt sem tagadhatja, pont az okozná az összefeszülés gyönyörét, hogy egészen eddig húzták egymást, a határaikat feszegették olykor gyermeteg, olykor vérre menő játszadozással. A sérült férfi elméje hátsó sarkába kerül, ahogy kilép a sötétségbe. Teljes figyelme, megmaradt vadászösztönei és vámpírként felerősödött érzékei mind Tatianára hegyeződnek. Hazudna, ha azt állítaná, nem élvezi a bújócskát, nem hozza lázba a vérében dübörgő adrenalin, az izgalom és a találgatás, vajon mi lesz a következő lépése a nőnek, melyikük fog előbb veszíteni ebben a játékban. Mire ösztönei jeleznek és megérzi az ismerős, árulkodó bizsergést a tarkóján, már késő: Tatiana hangjára egyből hátrafordul, a zseblámpa által keltett fénygömb előbb a nő arcára, majd lejjebb esik, ahogy elvonja azt róla. Egyelőre még nem nyúl a fegyveréért, leköti a jelenet deja vuja, hiszen mikor is álltak utoljára ilyen közel egymáshoz, szemtől szemben? Már felidézni is nehezére esik, így hát kénytelen néhány csendes pillanattal adózni a nosztalgiának. - Az emberkínzás nem sokat dob a pro érvek mellé a listámon, amin azt gyűjtöm, megérte-e életben hagyni annak idején. - Nem mintha ténylegesen lenne ilyen listája. Azt sokszor megbánta már, hogy hagyta őt elillanni és nem akadályozta meg, hogy ámokfutásba kezdjen, de hogy megkímélte az életét, azt sosem könyvelte el hibás döntésként. Még most sem, még így sem, noha érzi, a nő mágiája hogyan kúszik a bőre alá és szívja el vámpírlénye erejét. Dühösen grimaszolva rázza meg a fejét, mégsem tudja kiűzni, hiszen nem oda fészkelt be, egész testében érzi a boszorkány bénító, sötét erejét. - Ezzel vitatkozhatnék, de nem hiszem, hogy a nemek csatáját kéne most eldöntenünk. - A zseblámpa fénygömbje a földre vetül, ahogy a másik közeledni kezd hozzá. A fénye keltette félhomály a szokottnál is sötétebb árnyékokat fest Tatiana arcára; a kép egészen hátborzongató is lehetne, ha nem nőtt volna ki abból, hogy más szörnyetegektől féljen, mióta maga is egy lett közülük. Épp ellenkezőleg, ahogy a nő hozzásimul, kétértelmű megjegyzést téve hasonlóan kétértelmű múltjukra, a maradék gyilkos ösztönt is visszaszorítja a férfiban - nehezére esik beismerni, de nem a mágiájával. A közelsége hat rá bódítóan, és Eugene önkéntelenül is az ajkait kezdi el fürkészni, felidézve azok ízét a sajátján. - Eww, kislányként azért nem... - kezdene el tiltakozni, mikor a motel említésekor rájön, hogy talán kettejük közül ő gondolt éppen másra. Igen, lehet, hogy meg kellett volna tennie vele, amire most készül; ám amire igazán vágyik és vágyott már akkor is, azt mégsem zúdíthatta rá akkoriban a kislányra. Az ilyesmit egészen biztosan nem díjazza a halandók igazságszolgáltatása. - Nehéz elfelejteni. Csak hogy tisztázzuk, ami a motelban történt, arra nem gondoltam egyszer sem, mikor kislány voltál. Azóta sem... - Hazugsága átlátszó, mégsem próbálja meg korrigálni magát, ahhoz a nő túl közel van. Eugene a tömegvonzásába kerülve hajol közelebb, csakhogy aztán hagyja a boszorkányt elhúzódni. Beszívja az alsó ajkát, magában szitkozódva egyenesedik ki, igyekszik rendezni a vonásait és kiverni a fejéből mindazt, amit majdnem megtett. - Jól van, hagyjuk ezt. Nem foglak megölni, de velem jössz. - Azzal hátranyúl a derekához erősített tárgyért, amit leakaszt az övéről és feltartja a mutatóujjára akasztva, hogy Tatiana is jól láthassa. Első látásra egyszerű bilincsnek tűnhet, a vadász mosolya azonban másra utal, ahogy megpörgeti az ujján. - Trükkös kis játékszer ez. Ha rád teszem, elfojtja a varázserőd, így nem leszel képes használni, míg le nem veszem rólad. - lekapcsolja a zseblámpát és elteszi, nincs rá már szükség, hiszen a nő előtte áll, a holdfény pedig elegendő ahhoz, hogy ezúttal ne veszítse szem elől. - Hajlandó vagy önként felvenni, vagy erőszakkal kell rád adnom? - Nem hiszi, hogy az előbbi csak úgy bekövetkezne, abban pedig kételkedik, utóbbival mekkora sikere lesz, de meg kell és meg is fogja próbálni, ezt már akkor eldöntötte, amikor a raktár ajtajában megpillantotta őt.
Rlmúlt éjfél, az óra egyfolytában etyeg, mégis úgy tűnik mintha minden megállt volna. Abban a pillanatban megváltozott az idő folyama, mikor betörte az ajtót. Ő, akinek fénye mindenen át ragyog, a férfi, aki oly kedves a velejéig romlott szívének. Bármilyen kellemes ez a kis légyott, nem tarthat olyan sokáig. Az áldozat apránként az utolsókat rúgja, így a boszorkány már nem veszi sok hasznát. Halovány mosoly fut át ajkain, ahogy meglátja azt a jellegzetes fintort, amihez már volt szerencséje. Hihetetlennek tűnik, de ismeri a férfi minden rezdülését. Ha taktikus lenne most minden fény forrást eloltana, de újfent az érzései vezetik, ahogy eddigi tettei során is. Minden egyes apró lépés egy nagyobb terv részét képezte, mely mostanra nyerte el valódi, pokoli alakját. - Ó Gene, ne álltasd magad ilyen tévképzetekkel. Mindketten tudjuk, hogy a sakk nem lenne olyan kielégítő, mint ez a játék - válaszolja épp olyan stílusban, ahogy az előbb a vámpír tette - De miért is ne? Feltéve, ha én diktálom a szabályokat - mosolya minden csak nem árulkodó. A sakk alatt mindketten mást értenek, mintha tudnák, hogy mire gondol a másik titkon. A vadász szeme a legárulkodóbb, azaz apró fény, mely megcsillan az íriszében apránként kitörni készül. Vajon melyik érzelem lesz az erősebb? A gyűlöletet egyetlen apró hasnál választja el a szerelemtől. Vonzzák egymást, akár a fény az éjjeli bogarakat, s félő, hogy mindketten porrá égnek a súly alatt, mit magukkal cipelnek. Mintha a nő szavai figyelmeztetésklnt szolgáltak volna, hogy aztán még megtoldja azokat továbbiakkal és egy majdnem hulla testével. Távolról hallja a morgást, nincs ideje kárörvendeni bármennyire szeretné, inkább távozik a tett színteréről, hogy a raktárak között elbújhasson a sötét éjszakában. Abban az éjszakában, ami otthona és meleg ágya minden eddigi cselekedetének, biztonságban érzi magát a sötétségben, meéyből született. Cseles nő révén minden szálat a kezében tart, hogy aztán kedve szerint mozgathassa, mint egy marionett bábos. Készakarva hagyta ott a dolgait, mivel elrejtett ott egy fontos tárgyat, aminek segítségével pontosan tudja, hogy mi zajlik a hátra hagyott épületben. Érdeklődéssel szemléli az elé táruló képet, hiszen tudni akarja, hogy melyik éne hatalmasodik el a férfin. Az örökölt sorsból származó, vagy az új élet adta vágyakozással teli szörnyegeteg veszi át az irányítást. Kissé csalódottan vet véget a látomásnak. Vajon tényleg azt akarta, hogy a vámpír kerüljön ki győztesen? Nem, ez is csak egy újabb hazugság, amit próbál olyan erősen elhitetni magával. Most, hogy az utolsó darab is a helyére került megkezdődhet az igazi játék. A sakk figurák apránként a helyükre lépnek, így megkezdődhet a véresebb, vadabb parti. Látja a lámpa fényét, ahogy elhalad mellette, de a vadász, még kiélesedett ösztönei segítségével sem veheti észre, hiszen a boszorkány eggyé vált a sötétséggel. Miután elhalad mellette hangtalanul előbújik rejtekhelyéről, hogy ezt követően könnyedén utána indulhasson. Tisztában van vele, hogy nincs sok ideje a férfi mindjárt rá jön a trükkre, így megelőzve azt cselekszik. - Most csalódtál bennem? - teszi fel a kérdést angyali hangon, majd egy bénító varázslatot kezd mormolni. A vadász nem merevedik le, csupán az felfokozott ereje csappan meg, éppen annyira, hogy eléggé emberinek érezze magát. - Ugyan már! Mintha ti nagy és erős férfiak sosem hazudnátok, kiváltképp te - utalva ezzel a múltjukra, míg beszél előbújik a sötétségből. Könnyedén lépked, mintha éteri lény lenne, kit nem gátolnak a fizika szabályai, a benne élő sötétség elevenebb mint valaha. Félelmet nem ismerve áll meg a vámpír előtt. - Tessék, itt vagyok! Vedd el azt, amiért jöttél! - szavai kétértelműek, mi sem igazolja ezt jobban tekinteténél, mely elidőzik a férfi ajkain, hogy aztán a szeméhez visszatérve teljes testével hozzá simulhasson - Tedd meg, amit már évekkel ezelőtt kellett volna, mikor még kislány voltam vagy, amikor abban a motelban találkoztunk. Emlékszel még arra az estére Eugene? - hatást akar rá gyakorolni, hogy az utolsó pillanatban kicsúszhasson a karmai közül. Sehova sem menekül, többé már nem teszi. Valamilyen úton-módon véget kell vetni ennek az egésznek. Tudni akarja, hogy a fény és sötétség csatája miképpen fog véget érni.
Az élet folyamatos döntések sorozata és kisebb-nagyobb ellentétek láncolata. A világon minden szemben áll valami mással, nincs olyan, minek ne lenne ellenpólusa az emberen kívül és még azon belül sem. Bár Gene már nem volt ember többé, ez az ellentmondás igenis végigkísérte az utóbbi évtizedeit. Állandóan fel kellett tennie a kérdést magának: a régi vagy az új? A hagyomány vagy a tanult? Az öröklés vagy a környezet? Freud nagyon büszke lett volna a lélektani és filozófiai kérdésekre, melyeket feszegetett, ám okosabb nem lett tőle. Születésénél fogva vadász volt. Újjászületésétől kezdve vámpír. A mérleg két nyelve. Ha eljön a döntő pillanat, vajon melyik felé billen majd? Arcára fintor ül ki a csontok ropogásának hangjára. Szánja szerencsétlen flótást és dühíti a nő gonoszsága, ugyanakkor figyelme sokkal inkább Tatianára irányul, mintsem a mentőhadjáratra. Érdeklődése sokkal inkább kimerül a nőben, mint a hősködésben. Vámpírösztönei és az azok által felerősített, keserédes érzés, melyet szíve pumpál az ereibe, erősebbnek bizonyulnak az emberek védelmére felesküdött vadász örökségénél. - Jóból is megárt a sok. Nem árt néha a változatosság. Nem szeretnél inkább sakkozni helyette? - Gúnyos mosollyal méri végig a nőt, mintha sakk alatt valami egészen mást értene, görbéje ellenére azonban nem tudja teljesen leplezni a feszültségét. Sem azt a különös fényt szembogara mögött, a sötét és a világos tónusok pattogó kontrasztját, mit egyesek egészen biztosan vágynak neveznének, őrült, szédítő vágynak, mások pedig gyűlöletnek, heves és mindent felemésztő gyűlöletnek. - Ócsesszemeg! - morran, épp csak annyi ideje van, hogy egy rántással összecsukja és visszatűzze övére a fegyvert, a test máris nekicsapódik. Elkapja és lefekteti, épp csak futólag méri fel annak állapotát, ösztönszerűen máris a nő után mozdulna. A haldokló nyögései és haláltusája azonban megbénítják lábát, rövid habozás után istenes káromkodással feltűri felsője ujját és a szájához emeli a csuklóját. Hegyes szemfogával felszaggatja az erek felett a bőrt, majd az áldozat fejét megemelve a szájához szorítja a vérző darabot. - Igyál, te szerencsétlen! - sürgeti, hiszen tudja, ha túl sok egérutat nyer a nő, megint jódarabig nem látja viszont. Amint sikerült elegendő vámpírvért juttatni a férfi szervezetébe, felpattan mellőle és egyszerűen csak ott hagyja. Futva ered a boszorkány után, míg a seb a csuklóján lassan összeforr. Zseblámpát húz elő, óvatosabb, megfontoltabb léptekkel indul el odakint. A sötétség a nőnek kedvez, csakhogy ördögi ereje mellett Tatiana ugyanúgy ember. Nem juthatott olyan messzire, ameddig Eugene ne tudná követni. Valahol a közelben kell lennie, a férfi pedig el akarja kerülni a meglepetéseket, így lassan, óvatosan keresi, a zseblámpa fényére és kiélezett ösztöneire hagyatkozva. - Tudod, már majdnem elhittem, hogy tényleg nem fogsz menekülni. - Fennhangon beszél, hogy bárhol is legyen, biztosan meghallja őt a boszorkány. - Ez a baj a nőkkel. Beszélni remekül tudnak, de hogy abból mennyi igaz... Két lábon járó hazugságdetektornak kell mellettük lenni.
A hold magasan jár az égen, elérte tetőpontját, hogy aztán teljes fényében ragyoghassa be a sötét éjszakát. Tik-takk. A percek száguldanak, míg a sötétség percről-perce magába zárja az emberi testet, ezzel még több erőt adományozva a boszorkánynak. Búskál az újjonnan szerzett falatokban, mintha kifogyhatatlan lenne az étvágya. Telhetet mégis teli, folyton mozgó örökké állndó ponttá vált, mióta felhagyott a bujkálással. Gyönyörű szemei előtt egyetlen cél lebegett csupán, mely másodpercek alatt beteljesül. Tik-takk. Éjfélt ütött az óra. Egy apró mosollyal nyugtázza az idő előrehaladtát vagy inkább a hangzavart? Nem néz oda, nincs szüksége rá. Érzi a jelenlétét, aminek hatására gyorsabb ütemre vált a szívverése, már ha rendelkezik olyasmivel. Mégis nyugodságra inti árulkodó testét, nehogy idő előtt felfedje tetteinek valódi okát. Kemény baritonját már nem hagyhatja figyelmen kívül, a válla felett rá pillant. Még éppen látja, ahogy a leszaggatott ajtót támasztja. A felszólítást vehette volna kérésnek is, de eszében se volt elrontani ezt a remek összejövetelt. Tekintete a férfiébe fúródott, míg kezét magasra emelte, hogy aztán ökölbe szoríthassa kecses ujjait. Ahogy izmai megrándultak azzal egy időben fülsiketítően recsegő hangott lehetett hallani. Mindketten tisztában voltak vele, hogy minek a hangja ez. A szerencsétlen flótás most lett gazdagabb pár törött bordával és végtaggal. Félig oldalra fordul, hogy teljes rálátása lehessen a vámpírra. Ostoba lett volna figyelmen kívül hagyni a legnagyobb ellenségét, aki túlságosan közel állt ébedfekete, rodhadt szívéhez. Beljebb lép a raktárba és előkapja fegyverét, amihez a nőnek nem volt szerencséje, viszont pontosan tudta miféle tárgy az. Elég ideig figyelte ahhzo, hogy tisztában legyen a fegyver erősségeivel és gyengeségeivel egyaránt, persze a férfi erről mit sem sejt. - Ugyan minek szedném ki belőle a kicsikémet? - teszi fel a kérdést, oldalra döntve a fejét, majd elneveti magát. Félelmetes édesen csilingelő hang ez, melyet körbe leng a gonoszság. - Ó, pedig azt hittem ez a kedvenc sportod - kuncogja, majd egy sóhajjal nyugtázza a támadás kezdetét - Eszem ágában sincs elmenekülni Eugene Ahogy közelebb ér hozzá a boszorkány leereszti a kezét, mire az áldozatból egy szempillantás alatt eltűnik a feketeség, a szerencsétlen zuhanni kezd, de az utolsó pillanatban megfogja. - Tessék, a tiéd lehet! - kezével a vámpír felé int, mire a halál küszöbén táncoló felé lendül. Vámpír gyorsaságának köszöhetően kitérhet az útból, de akkor véget ér a halandó élete. Ha megfogja és megpróbálja biztonságba helyezni, akkor se járhat több sikerrel, hiszen egészen eddig a benne kígyózó sötétség tartotta életben. A törött bordák megteltek vízzel és vérrel. Akármi történik a nőnek van elég ideje ahhoz, hogy angolosan távozzon a helyszínről. Egérutat akar nyerni magának, hogy az összes erejét bevetve tudjon harcba szállni.
Az elmúlt másfélszáz esztendőben volt elegendő ideje az életén és annak a nagy körforgásban elfoglalt helyén filozofálgatni, és végül arra a következtetésre jutott: dacára a számtalan, mondhatnánk, kevésbé élvezetes mellékhatásnak, három dolgot mégis csak szeret a vámpírlétben. Az egyik a kifinomult érzékek, az emberi vérre ráállt receptorok, az érzékeny kis rostok, melyek adrenalintól túlfűtve szét akarják robbantani az agytörzsét, valahányszor azt a fémes, édeskés illatot megérzi. Egy vadásznak kell ennél nagyobb adomány? Pusztán azért nem kezdte még el szorgalmazni, hogy minden vadász forduljon át az éjszaka teremtményévé, mert ismeri azokat a bizonyos "kevésbé élvezetes" mellékhatásokat is. A másik, amit szeret a vámpírlétben, az az emberfeletti gyorsaság. Amint az ösztönei jelzik az embervért, elég néhány szívdobbanás, hogy nagyobb távokat tegyen meg, mint ahogy arról Bill és a gyorsulási versenyekre specializálódott, szövetségi autója ábrándozni merne. Ezzel karöltve jár a harmadik: azzal, hogy fivére - oly nagylelkűen és testvériesen - megölte annak idején, megszűnt embernek lenni. Nincs szívdobogás, nincs testhő, nincs aura, nincs túlzott verejtékezés - egy két lábon járó, fénysebességgel száguldó Superman lett, aki képes szellemként beleveszni az éjbe és nem csapni emellé különösebb zajt sem. Hát nem király? Ja, persze, olykor elporlad a napon, a sejtjei nem öregednek többé, istenes berúgásról regenerálódó testének köszönhetően pedig csak álmodozhat. Ja, igen, és embereken élősködik. De egyébként minden zsír, ha unjátok az életeteket, igyatok egy kis vámpírvért - bátran ajánlja! Egyedül csak az csap némi zajt, ahogy nem túl elegánsan feltöri a raktár ajtajának bejáratát. Azt el kell ismernie a nőnek, hogy ügyesen levédte a helyet; ha a kiabálásra hagyatkozott volna, sosem találja meg. De a mágia, és ugyebár a vér... Mire a figyelem ráirányulna, vállával már lezserül támasztja a leszaggatott vasajtó keretét. - Tatiana, elég. - Bár igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy ura a helyzetnek, kissé még szuszog a nagy rohanástól. A raktárban terjengő, erőteljes mágia és a sötétség hátborzongató jelenléte a csontjaiig férkőzik, felforgatja a gyomrát. Ellöki magát az ajtótól és beljebb lép, leakasztva oldaláról a tenyérnyi, fém botot, mely gombnyomásra másfél méter hosszúságúra nyúlik. Kedvenc fegyvereinek egyike, tetszőleges mértékű elektromosságot vezethet általa másokba. - Szedd ki belőle azt az izét és hagyd menni szerencsétlent. Vagy megint el akarsz menekülni? Rohadtul unom már ezt a kergetőzést. - A végét inkább csak az orra alatt dörmögi, egyenesen a nő felé haladva.
Kezdőlap
■ 
