július 10. - Oltári nagy durranás
Életem legjobb éjszakája volt. Teltházas koncert. Gyerekkori álmom újra vált valóra, amikor felbukkantam a színpad padlóján kinyíló kis rejtett ajtóból és megpillantottam a sok száz embert, a hangorkán már korábban csiklandozta a füleimet, elzsongította a fejem és megremegtette térdeimet. Igen, ma újra megtörténik, ahogy eddig  minden egyes fellépésem alkalmával. Öt év távlatából is hihetetlen, hogy ennyi ember kíváncsi a zenére amit csinálok.
Kigyúlnak a fények, az emelvény felemelkedik velem együtt és a fényárban tekintek le a tömegre, a rengeteg I <3 Lydie transzparensre. Érzem a felém áradó szeretetet és izgalmat, hullámokban csapnak át a fejem fölött. Így képzelem el a drogok hatását is. Olyan mintha lebegnék a felém áradó érzéseken és amikor feldübörög a zene és kieresztem a hangom, érzem: hazaértem. Lehetek az államok bármelyik városában, a világ bármelyik pontján, ha felragyognak a reflektorok, mikronfont emelek a számhoz és árad a zene, ott én otthon vagyok.
Szinte nem is gondolkodom, minden ösztönösen jön. A mozdulatok, a hangok. Mikor kell mennem átöltözni, mikor jön a gitár és a dobszóló. Igaz, mindez egy hatalmas koreográfia, mégis az egész a részem. A gyermekem, az életem.
Dübörög a zene, szárnyal a hangom, sikít és tapsol a tömeg, libbennek és pörögnek a táncosok...
... Aztán Frank rám esik. A kilencvenkilós test szinte elementális erővel dönt le a lábamról, a mikrofon kiesik a kezemből, és az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Értetlenül bámulok a mozdulatlan testre, erőlködve fordítom magam felé a mellkasát. A kezem nedves. Csodálkozva nézek a tenyeremre, amit valami vörös színez be... Vér...
Frank éppen előttem állt amikor a lövés dördült...
Amint az első sorban állók felfogják a látványt, a pánik futótűzként mérgezi meg a stadiont.

július 26. - Nem, határozottan nem!
- Nem nyitok vitát, Lydia!
- Apa, nem gondolod, hogy eltúlzod ezt egy kissé? Nincsen semmi baj! Hetek teltek el és nem történt újabb merénylet. Higgadj le!
- Fogd már fel hogy az életedre törtek!!!
- Akkor sem engedem, hogy valami izompacsirta napi huszonnégyben a nyakamon lihegjen! Nevetséges!
- Az én lányom nem fogja kockáztatni az életét!
- Elegem van ebből az egészből! - csapok az asztalra, miközben talpra ugrok. Összehúzott, dühös szikrákat szóró szemekkel meredek apura - Nem lesz semmi bajom! És ha engem védeni akarsz, az egész stáb mellé nyugodtan bérelj fel testőrt, mert nem fair hogy csak engem kell védelmezni! Ki védi meg Kristent? Vagy Justint? Soroljam még? Nem lesz testőröm és kész!...

... Csak egy meddő vita a sok közül, amik az utóbbi napokban köztem és apa között játszódtak le. Könyöröghettem, ordíthattam, a fejemre is állhattam, de hajthatatlan volt, süket maradt mindenre, ami szemben állt az ő álláspontjával. Engem meg majd megütött a guta a tehetetlen dühtől. Mindenki azt fogja hinni, hogy én vagyok apuci elkényeztetett pici lánya, az Elefántcsonttoronyból... Ráadásul az eddig is törékeny, szinte semmi magánéletemnek is búcsút mondhatok. Nem, én ezt határozottan elutasítom. Bánt a lelkiismeret, mert a stábom egyetlen másik tagját sem akarják megvédeni, úgy kezelnek mint egy értékes kincset, akiért bárki mást fel lehet áldozni. Ez nem fair. Lelki szemeim előtt láttam a sok-sok emberi arcot, akik mind azért fáradoztak, hogy toplisták élén és hatalmas színpadok közepén állhassak. Mind- mind védtelenül mint Frank. Tekintetem a bal karomon feszülő fekete szalagra vándorolt. Ujjam egy könnyed érintésével simítottam végig a könnyű anyagon. Könny szökött a szemembe, a srác a legjobb barátom volt, azon kevesek egyike, akik tényleg ismertek. Halott. Megölték. Helyettem...
- Lydia, gyere le kérlek!
Sóhajtottam, kezemmel megtöröltem a szemeimet, nem viseltem sminket. Ha nem volt hivatalos megjelenésem vagy koncert, akkor nem terheltem az arcomat különféle kencékkel. Maximum szempilla spirált használtam, vagy kihúztam a szemem, de civilben nem foglalkoztam sokat ilyen dolgokkal. Kedvenc, kicsit talán elnyűtt egyetemi pulóverben és kényelmes farmerban robogtam le a lépcsőn. Hajam rendezett copfban, nem néztem ki rosszul, csak éppen teljesen átlagosan. Szerettem néha úgy csinálni, mint akit sosem érintett a médiacirkusz, elvégre az volt a legkellemetlenebb része a karrieremnek.
Amikor leértem anyuék nappalijába - természetesen ide kellett költöznöm, miután megtörtént a merénylet, nem maradhattam egyedül a lakásomban -, apáékon kívül egy harmadik alakot is megpillantottam. Bizalmatlanul álltam meg az ajtóban. Az ismeretlennek határozottan testőr kinézete volt, és mint ilyen, az első pillanattól kezdve utáltam. Nem volt ebben semmi személyes, egyszerűen csak a helyzetet gyűlöltem a szívem legmélyéből. Huszonötéves felnőtt nő vagyok, és úgy kezelnek, mint egy taknyos kölyköt, aki a cipőjét sem képes bekötni.
- Die, szeretnélek bemutatni Samuel Barringtonnak, ő lesz a testőröd. Mr Barrington, ő a lányom, Lydia Ward...
Ó, az istenit, nem... Ezt nem akarom - sikított egy durcás hang a fejemben, mégis erőt vettem magamon. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, ami ugyen nem érte el a szememet, és közelebb léptem az idegenhez és kezet nyújtottam neki.
- Mr Barrington, örülök, hogy megismerhetem.