Csak felvontam a szemöldökömet, mikor a nehéz gyerekkort említette. Mondhattam volna, hogy senkinek sem egyszerű az élete, nem csak a gyerekkora. De végül nem tettem. Még a bátyám is beugrott egy pillanatra, hiszen tudtam, neki mennyire rossz volt az élete, de anyám szerint jogosan kapta azt, amit. Én a végén már egyáltalán nem törődtem azzal, hogy kinek van igaza; anyám belém nevelte a bátyám elleni ellenszenvet, a gyűlöletet és ez… azt hiszem, a mai napig mélyen bennem gyökerezett. De már vagy egy évszázada nem láttam, gyaníthatóan meghalt, vagy nem is tudom; nem volt ráhatással az életemre.
Egy kicsit megcsóváltam a fejem, mikor gúnyolódni kezdett. Legalábbis annak vettem a tetoválásos megjegyzését.
- Kérlek, a homlokodra tetováltasd, ha már olyan nagyra vagy magaddal. – Szúrós tekintettel meredtem rá néhány pillanatra, majd tovább halatunk némileg. Nem igazán vette a lapot; ellenkezett, mondhatni.
- A te felelősséged. Te ittál belőle, így beleavatkozva az életébe… ha meghal, a te bűnöd, ha átváltozik, szintén a te dolgod. – A fejemet csóváltam újfent; nem gondoltam komolyan, mármint tényleg nem bíztam volna rá, ha átváltozik, de… a fenébe is. Nehezebb volt ezzel a vámpírral, mint eddig bármelyikkel; vagy csak elszoktam attól, hogy ennyire visszafeleselős egyénnel kell beszélgetnem. Nem voltunk egy hullámhosszon, azt hiszem.
- Inkább csak van némi élettapasztalatom, ellentétben veled. – Vontam vállat a megjegyzéseire, amiket ezúttal nem vettem magamra. Tudtam, hogy egy ideje tényleg „besavanyodtam”. Amióta Kieran meghalt, azóta a lelkes énem, mintha megszűnt volna létezni. Talán csak az utóbbi időben tért vissza egy-egy röpke pillanatra, mert úgy éreztem, hamarosan visszakaphatom életem párját. Csakis ez volt az, ami engem mozgásban tartott, sőt, életben.
Figyeltem, miképp igézi meg a nőt, majd mély levegőt vettem. Igazából megnyugodtam, hogy ezt az egészet le tudtuk rendezni mindenféle további vérengzés nélkül. Komolyan. A nő után néztem, majd felegyenesedtem én magam is, így pillantottam a srácra.
- Nos, akkor kellene melléd egy felügyelő, aki mindig fejbe kólint, mikor rosszat csinálsz. De nem, én biztos nem vállalnék ilyet. – Nevettem fel, miközben kezemmel félresepregettem a levegőből a füstöt. Kicsit sok volt így egyszerre.
A továbbiakra felvontam a szemöldökömet, majd végül a szemeimet forgattam.
- Oh, dehogynem. Ha azért, mert jót tettél, cserébe jutalmat vársz, elfelejtheted. Ez a minimum, amit most megtettél. Egy normális vámpír így viselkedik, nem úgy, hogy hullákat hagy maga után. – Morogtam idegesen, őt fürkészve. Nem tudtam, mit vár tőlem, de azt tudtam, hogy nem adom meg neki, hiszen nem érdemelte ki semmivel.

Arrogáns volt és azt hiszem, pillanatok alatt képes volt ez a srác kiborítani. Nem tudom, mit képzelt magáról, de az biztos, hogy túlságosan is fennhordta az orrát. Bosszantó volt, de valami mégis vonzott benne. Talán az, hogy meg akartam törni. Avagy le akartam törni a láthatatlan kis szarvacskáját. Komolyan, nem akadt még emberére ez az alak?
- Hű, elég érdekesen vagy összerakva – Jegyeztem meg arra a megjegyzésre, miszerint ő a csúnya szavakat veszi bóknak.
Oké, nem csak kiborító, de mérhetetlenül pimasznak is bizonyult ez a vámpír. Esküszöm, nevetnem kellett rajta és meg is tettem.
- Igazság Ligája, huh? DC? – A fejemet csóváltam. Egyébként sosem érdekeltek az ilyen filmek, vagy képregények, vagy mikben is volt az Igazság Ligája. Csupán futólag hallottam róla. De lehet az is, hogy mellélőttem és valami egészen másra gondolt. Nem számított túlzottan.
Ahogy elpöckölte mellettem a csikket, csak felvontam a szemöldökömet. Lazának akart tűnni, vagy az is volt? Kissé nehezemre esett megállapítani, mi jár abban a fura fejében. Mindenesetre, engem a nő testi épsége jobban érdekelt, mint a vámpír maga.
- Felesleges a megjegyzés, Mr. Big Bad Vampire – Felnéztem rá, majd a kérdésére komoly tekintetet vetettem rá. – Még szép, hogy komolyan. Gyerünk. – A további fenyegető szavakra már készültem újra a fejét fájdítani, de végül megharapta a csuklóját, ekkor pedig tudtam, hogy nyert ügyem van.
- Csak csináld. Utána pedig 24 órán keresztül babysitterkedhetsz fölötte, mit szólsz? – Ezt mondjuk már csak viccnek szántam. Nem bíztam volna rá egy élő embert, de még halottat sem. Kinéztem belőle, hogy még egy halott maradék vérét is lecsapolja. Vagy nem is tudom.
- Idősebb? Kérlek, mondd csak, mikor születtél? – Mosolyra húzódtak az ajkaim. Valamiért az volt a megérzésem, hogy nem lehet túl régóta vámpír… hiszen az idősebbek már sokkal rutinosabbak és megfontoltabbak, ha emberi vérről van szó. – Ugyanis, ha meglepő, ha nem… én a 155. évemet taposom – Rákacsintottam bájosan, majd felegyenesedtem én is, hogy egy szintbe kerüljünk.
- Ha vámpírrá változtatod, a te felelősséged lesz… nem hagyhatod, hogy egyedül küzdjön meg a vérszomjával. Meg kell tanítanod mindenre, ami ezzel a vámpírkodással jár – Ezeket Kieran véste igazán az eszembe. Sok vámpírnak segített az első időszakban, mikor nekik fogalmuk sem volt arról, mi történik velük. A testükben a változás, a felerősödött érzelmek, a vérszomj… minden túl hirtelen zúdul rá ekkor a friss, újszülött vámpírra és ezt egyedül semmiképpen sem lehet végigcsinálni. Bár gyanítottam, hogy ez a srác nem vállalná a felelősséget senkiért, sőt, semmiért sem.
- Mindenesetre… köszönöm. Legalább segítettél rajta, még ha kellett hozzá némi fenyegetés, akkor is – Rámosolyogtam. Őszintén mondtam neki köszönetet, még akkor is, ha talán nem hitte el.

A stílus, amit megengedett magának, nem volt túlságosan az ínyemre. Táplálkozás és szórakozás? Már megbocsáss, te kis…!
Őszintén szólva, ha nem egy olyan helyen növök fel, ahol a vámpírok hadban álltak a fajommal, talán az én ellenséges viselkedésem sem létezett volna. Az, hogy Kieranba beleszerettem, s vele is akartam lenni, nem jelentette azt, hogy elfogadtam a többi vérszívót. A legtöbbje ártalmas volt, s felsőbbrendűnek gondolta magát, ami egyenesen undorító volt a számomra. Bár én sem vagyok különb, csak én… másféle módon vagyok rossz.
- Nos, amígt itt vagyok, nem szórakozol tovább, abban biztos lehetsz… - Ejtettem ki megfontoltan a szavakat, miközben fájdítottam a fejét. Talán nem kellett volna befejeznem, de ha beszélni akartam vele, kénytelen voltam teret hagyni neki.
- Úgy tűnik, félreérted a nők nyelvét. Egyáltalán nem bókolni szándékoztam az előbb. – Vontam fel a szemöldökömet, majd a fenyegető szavaira felnevettem.
- Gondolod, hogy sikerülne? – Nem féltem tőle. Valamiért úgy éreztem, esze ágában sincs valójában megtámadni, pusztán a fenyegetőzést imádja. – Fogalmad sincs róla, kivel állsz szemben. – Tettem hozzá eréjesen. Volt hozzá elég erőm, hogy itt és most megöljem. Néha… nem tudom, miért, de néha eluralkodott rajtam valami belső indíttatás a gyilkolásra. Azóta a nap óta, mióta Kieran meghalt. Vettem egy mély levegőt, majd hátrébb léptem, ezáltal a saját gondolataimat higgasztva.
- Egyszerű a válaszom… nem vagyok süket. Hallottam, hogy valaki errefelé motoszkál, aztán a sikolyt és voilá. Ideértem és megtaláltalak téged, meg azt a szegény lányt. – A földre pillantottam az említett személyre, majd elhaladtam végül a vámpír mellett és leguggoltam hozzá.
- Egyik ember sem érdemli meg, hogy vérbanknak nézzék. Főleg nem úgy, hogy szinte az összes vérét kiszívják… - Megnéztem a pulzusát, s érzékeltem, hogy szinte alig ver a szíve. Idegesen néztem fel a srácra, s odaintettem magamhoz.
- Gyere ide. Segítened kell rajta… a véreddel. Gyerünk, vagy folytatom az előbbi kis bűbájomat, de ezúttal nem állok le. – Felegyenesedtem és némileg szikrázó tekintettel figyeltem őt. Reméltem, hogy nem kell kétszer mondanom neki, mi is a feladata. A kezemet felemeltem felé fenyegetően, készen állva a varázslatra, amennyiben megtagadja az amúgy cseppet sem kedves kérésemet.

Sokat gondolkodtam, mióta segítettem annak a lánynak. Igen, Rubynak. Néha úgy éreztem, kihasználják a képességeimet – engem. Mégis mindig bíztam, mégis mindig mindenkinek segítettem, akin láttam, hogy valóban rászorul. S ezért mi volt a hála? Az, hogy átvertek. De nem érdekelt, mert közben mindig tanultam valami újat. S ezenfelül pedig mindig megszereztem, amit akartam. Tanultam. Bűbájok után kutattam, varázs könyveket szereztem magamnak. Tudással gyarapítottam magam. Eszközökkel, tárgyakkal… még néha előfordult az is, hogy loptam. Muszáj volt. Azért, hogy a megfelelő tudással rendelkezve vissza tudjam hozni Kierant. S most már tényleg csak napok kérdése volt, hogy véghez vigyem a varázslatot. Nem akartam visszalépni tőle. Még akkor is, ha egy részem tudta, hogy ezzel felbosszantom a Lacroix ősi boszorkányait. A gond ott kezdődött, hogy ők voltak többen, míg én… egymagam.
Ahogy kiléptem a Grillből, egyből nyúltam a táskámba, hogy előszedjek egy doboz cigarettát. Oké, nő létemre dohányoztam, s tudtam, hogy ezt sokan elítélik, de nem zavart. Kihúztam belőle egy szálat, majd a számba rakva meg is gyújtottam. Mágiával. Szerettem használni az erőmet, felgyorsította a dolgokat. Beleszívtam a dohányba, majd körülpillantottam. Indultam volna „hazafelé”, mikor neszt hallottam a sikátor felől. Egy koppanás… mi a fene? Aztán, mintha szürcsölő hangot is hallottam volna. Olyat, mint amikor valaki iszik. Elindultam a hang irányába, két ujjam közt fogva a cigarettát, majd ahogy kirajzolódott előttem az alak… nos, felvontam a szemöldökömet. Egy vámpír. Ruby is az volt, de ez… vagyis Ő. Hát nem tűnt egy túl jámbor jószágnak. A nő a karjaiból a földre zuhant, s ekkor léptem még közelebb. Aztán a szabad kezemmel felé nyúltam, megmozgatva az ujjaimat, s varázsolni kezdtem – fájdalmat generáltam a fejében.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?! – A hangom szigorúan csengett. Nem voltam egy igazság szolgáltató, de zavart, mikor kihasználtak másokat, avagy eszközként, tárgyként használtak embereket… érző lényeket. Még nagyobb fájdalmat generáltam benne, igyekezvén a földre kényszeríteni a vámpírt.
- Egy bizonyos pontig megértem, hogy szükséged van a vérre, de mondjuk csinálhatnád másképp. Tanuld meg kezelni a vérszomjadat, te… - Elharaptam a mondat végét. Úgy oktattam, mintha bármit is tudtam volna róla. A varázslatot végül abbahagytam, de ha támadni akart volna, újra elkezdtem.

Kai & Jackie

Olyan régóta szerettem volna előtte állni, felajánlani a szolgálataimat neki, hogy jóformán el sem hittem, most tényleg megtörténik. Néha a szavaira figyeltem, néha pedig -mikor nem mondott semmi érdemlegeset, vagy nem dühített fel -, csak néztem rá, és csodáltam. Számomra ő egy példakép volt, valaki, akire felnézhetek, aki ad valami értelmet ennek a nyomorult életnek. A gyilkolás valahogy mindig azt éreztette velem, hogy nálam a gyeplő, én irányítok, nem Ruby, s miután láttam, hogy valaki szintén azt csinálta már jóval korábban, mint én... Kitűzhettem még egy célt; megtalálni a Parker boszorkányt. - Az ölés egyenlő a szórakozással. - vontam vállat, mintha teljesen általános dologról beszélnék, bár tulajdonképpen számomra az volt. Természetes, hogy elveszem mások életét, hogy még élvezem is mindezt. Másképp el sem tudtam képzelni. Persze volt az a helyzet, amikor valakit el kellett hallgattatni, de én sosem unatkoztam közben, főleg akkor nem, ha volt időm rendesen megkínozni az illetőt, játszani vele, mint macska az egérrel, hogy amikor már ráunok, egyszerűen megegyem. Vagy csak kitörjem a nyakát. És a legjobb az volt, mikor láttam, hogy az áldozatom kileheli a lelkét, s a tekintete elhomályosul, majd kiveszik belőle a fény. Fenséges érzés volt, olyankor tényleg ura voltam a helyzetnek, én voltam az irányító, és imádtam az lenni. - Hát, gondolom véglegesen csak úgy nem tudnálak megölni. Akkor nem nevetnél, vagy legalábbis nem ilyen magabiztosan. - Végignéztem rajta, leginkább az arcát vizslattam, a testtartását. Nem úgy nézett ki, mint aki kicsit is fél, vagy leplezni próbálja a rettegést, nem. Teljesen magabiztosan állt előttem, mint valami halhatatlan hegylakó. - De amúgy sem az a tervem. Pontosan tudod, mi az, többet nem tudok mondani. - Azért nem akartam teljesen az idegeire menni, nyilvánvalóan nem szerette, ha mások beszélnek annyit, mint ő, vagy még többet is, pedig én hajlamos voltam kimondani, amit gondolok. És hát... a gondolataim eléggé csapongóak voltak. Talán azért, mert két személy osztozott egy testen.
Tetszett, ahogy a pokolról beszélt, s valahol mindazzal, amit egy szuszra elmondtam neki, ezt akartam elérni, valamint azt, hogy komolyan vegyen, és ne legyen az állandó vigyor a képén, és ne nevessen ki. Azt nem viseltem jól soha, néhány gyilkosság fakadt abból, hogy alábecsültek, pedig én nem olyan voltam, mint Ruby. Erősebb voltam nála fizikailag, míg ő inkább szellemileg bírta jobban. Legalábbis a fejében biztos nagyobb rend volt, mint az enyémben, de én az erőnek jobban örültem. A pokol említésével legalább a frászt hozhattam a másik kis vörösre, aki tudom, hogy nem egyszer gondolkodott már azon, vajon hová kerül a lelke egy vámpírnak, ha meghal. Főleg azon szeretett gondolkodni, vajon a túlvilágon számítani fog-e az, hogy ketten vagyunk, és a lelkünk attól még egy és ugyanaz, vagy két lélek lakozik egy testben? Ugh, rémesek voltak ezek a gondolatai. Ő legalább az enyémeket nem hallotta, néha nem is emlékezett semmire, én azonban szerettem hangüzenetekkel, és jegyzetekkel ellátni.
Ahogy kiejtette azokat a bizonyos szavakat a száján, nem vettem levegőt se néhány másodpercig. Csak figyelmesen hallgattam a szavait, csillogó szemekkel ittam mindent, amit csak mondott. Még a pórázos megjegyzése sem érdekelt, aminek amúgy zavarnia kellett volna, és ha más mondja, szó nélkül a torkának ugrok, talán még meg is harapom, mint egy vadállat, de az ő szájából ez jóformán bóknak számított. Nyilvánvalóan nem gondolkodtam tisztán a közelében, de ez annyira nem érdekelt. Végre ráleltem, s még arra is rá tudtam venni, hogy mellette lehessek, vagy teljesítsem a rám bízott feladatokat. Örömmel vállaltam mindent, a saját anyámmal is végeztem volna a kedvéért, ha lett volna olyan. - Nem fogsz csalódni, majd rájössz. - vágtam rá néhány másodperces fáziskéséssel, de ahogy odalépett hozzám, és megragadta az állam, elhallgattam. A hideg is végigfutott rajtam, nem a félelemtől, hanem mert itt állt előttem, hús-vér alakban, és ez nem egy álom volt. Alig tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, még ugrándozni is képes lettem volna visítozva, mint egy kislány, de erre a szintre azért nem süllyedtem le. - Van is valami küldetésem már most, vagy...? - meredtem rá, akkor is, ha esetleg eleresztett, mert én addig nem mozdultam, amíg előttem állt, és az államat szorongatta hűvös ujjaival. Nem akartam tétlenkedni, és ölbe tett kézzel várni, hogy majd hív, vagy megjelenik előttem, már most bele akartam vágni ebbe a közös "kalandba", s közben láttam magam előtt, ahogy Ruby magához tér, és fogalma sincs róla, mi történt. Élvezni fogom, látni, ahogy szenved, de egyelőre még igyekeztem továbbra is nyeregben maradni, neki pedig esélyt sem adni.

youtube ||  || kredit || inspirate by