"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A világ megváltozott, a gond csak az volt, senki sem tudta, mi történt. Úgy éreztem, mintha egy katasztrófafilmbe kerültem volna. A lerombolt épületek és a káosz mellett ráadásul mi, vámpírok furcsa tüneteket produkáltunk, mintha csak vérfarkasméreg került volna a véráramunkba. Időnként hallucinációk törtek rám, a láz pedig szinte állandóvá vált. Épp emiatt akartam kiszakadni a Salvatore házból, kiszellőztetni a fejemet, elszabadulni a többiektől. Igazán veszélyesek voltunk egymás számára, s a legdühítőbb az egész az volt, hogy nem tudtuk mi okozza a tüneteket. A Mystic Grill sem volt épp a legjobb állapotban, mégis nyitva volt, a munkálatok amellett zajlottak nap mint nap, a tulajdonosa valószínűleg a bevétel nélkül lehúzhatta volna a rolót. Ilyenformán én magam is egy támogató voltam, még ha a tünetek mellett nem is szívesen mentem emberek közé, hogy a romok eltakarításában vagy a felújításban segédkezzek. Az egyik asztalnál ücsörögve, a bourbon rendeléssel segítettem hát, ami eltompította az elmémet, így a látomások nem folytatódtak, a többi bajjal is épp elég volt megbirkózni. A bőröm lángolt, mégis fáztam, s hiába akartam én halandó lenni, a betegségeket nem hiányoltam a csomagból. Zavaros gondolataimat a pultnál lévő nő szakította meg, aki a csapostól érdeklődött valamiről, így fülelni kezdtem. Nem kellett még a szuperhallásomat sem bevetnem, közel volt annyira, hogy minden szavát értsem. A névre összeszaladt a két szemöldököm. Egyáltalán nem volt ismerős, így vagy egy új családról volt szó, vagy... ki kellett derítenem. Kissé gyanús volt a nő, de lehet, hogy a tünetek miatt csak beképzeltem az egészet. - Én talán tudok neked segíteni. - szóltam oda, így a pultos arrébb is állt, hogy kiszolgáljon valaki mást. - Stefan vagyok. - mutatkoztam be azért udvariasan, a világért sem akartam, hogy valami bunkó, helyi alkoholistának nézzen. Igaz, nem voltam részeg, de az előttem lévő üveg nem biztos, hogy szimpatikus volt mindenkinek. - Kit is keresel pontosan? - A nevet tisztán hallottam ugyan, ám ő nem feltétlenül tudhatta, hogy figyeltem-e vagy sem. Ráadásul a névnél egy kicsivel többre is szükségem lett volna, mert első hallásra semmi vagy senki nem ugrott be róla.
Jól érzem magam ma, fel vagyok pörögve, úgy érzem elkezdődik az, amiért már rég itt kellene tartanom. Ideje felvennem a szóbeli kapcsolatot Stefannal, és tudom, hogy hol is lehet jelenleg. Nem máshol, mint a Mystic Grillbe. Nem is tudom, az itt lakók sokat vannak ott. Én templomba is járnék. Pont én. Túl sok bűnöm van már, és csak nőni fog a számuk. Egykori emberi ártatlan énemnek bizonyára az is egy olyan hely lett volna, amit szeretett volna mindig meglátogatni. Lehet még bevonultam volna apácának is, ez már teljesen lehetetlen és nevetséges lenne részemről. Még el is mosolyodtam az imént.
A Grill elé érve finoman kezdem el venni a levegőt, afféle légzésgyakorlatként, hogy mindig úgy süljön el, ahogy azt megterveztem, vagy legalábbis fele annyira jól. Vannak páran bent, de ahogy látom a pulthoz közeli asztalnál üldögél az a személy, aki remélem hozzám szól majd, ahogy hallani fogja a kis előadásomat a pultban álló férfival. - Helló! - szoktam iszogatni azért én is, és most a kávézás nem adna örömet, így nem kérek semmit. - Elnézést kérek, tudom, nem a megfelelő pillanat, de... nagyon keresek valakit, azaz keresnék valakit, aki itt él vagy itt élt - kérlelő szemekkel álltam meg a pult előtt, teszem mindezt játszi könnyedséggel.Eléggé hangosan kérdeztem rá erre, hogy az alig pár méterre ülő Stefan hallja, majd kissé komor és bús arccal tekintek őfelé meg másfelé is, majd vissza a pulthoz, ahol pár ujjamat nekikoccantottam a pult tetejéhez, s maradva egy kis időt, mégis rámutattam a pultosnál, hogy melyik kávéfajtát kérem, amit gondosan meg is csinált nekem. Vártam. Vártam valamire. - Nem ismersz egy bizonyos George Wheeler-t? Nagyon sürgősen beszélnem kellene vele - látom, ahogyan a pultos elgondolkodik, fejét vakarja, majd pedig int a fejével, ő nem ismer ilyen nevűt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Tényleg nem vártam ismerős arcot, egyáltalán nem, de annál jobban örültem, mikor végül megláttam a nőt. Tehetséges boszorkány volt, akitől még annyi mindent tanulhattam, nem akartam elvesztegetni egy ilyen lehetőséget, ráadásul kedveltem is őt, élveztem a társaságát. Valahogy olyan szabadnak tűnt, mintha azt tenne, amit csak akar, amikor csak akarja, a boszorkánylétnek pedig minden percét élvezné. Én is szerettem volna akkor varázsolni, amikor csak akarok, de legalább a nyakláncomon csüngő amulett a segítségemre volt, amikor igazán kellett, bár jelenleg üres volt a legutóbbi varázslásom miatt. Az eszem nem igazán ott járt, ahol kellett volna. A nő jelenléte viszont kicsit jobb kedvre derített, el is felejtettem, mennyire jó hatással volt rám. - Nem számítottam ismerős arcra ebben a városban. De örülök neked! - jelentettem ki egy barátságos, vidám mosoly kíséretében. Talán mégsem lesz annyira szörnyű itt, mint gondoltam, hiszen a suli mellett mástól is tanulhatok, nem fogok unatkozni egy pillanatra sem. Vagyis ebben reménykedtem, hogy a nő nem túl elfoglalt ahhoz, hogy néha velem is találkozzon. Figyelmesen hallgattam a szavait, kérdéseit, s először lefagyott a mosoly az arcomról,mikor rólam kérdezősködött, de az utolsó mondata újra mosolygásra késztetett. A számba tettem egy darab krumplit, rágás közben próbáltam felidézni mennyit is meséltem neki, s mi az amiről mesélni szeretnék még. - Hát... említettem neked, hogy hazugságon kaptam a testvéremet, ugye? Emiatt vagyok most itt. Megfogadtam a tanácsodat, körbeszimatolok egy kicsit, mielőtt szembesíteném. - vontam vállat, mintha ez semmiség lenne. - Beiratkoztam a Salvatore iskolába, mert így nem csak a közelében lehetek, de hasznosan is töltöm közben az időt. - Feltételeztem, hallott már a suliról, a természetfelettiek körében kezdett egyre népszerűbb lenni, a halandókat pedig elvakította a szürke köd, a saját kis hétköznapi problémájuk, életük ahhoz, hogy átlássanak az álcán. Stellának nem meséltem el, mit titkolt előlem Daisy, nem voltam rá akkor még kész, ám annyit tudott, hogy elég súlyos titokról van szó.
"Bad witches don't cry, they just get even, even.."
Élveztem a kémkedést, a felderítést és az atokkal járó izgalmakat. Hálás voltam Scottnak, hogy adott új értelmet az életemnek, hogy nem hagyta-ha nem is szándékosan- hogy lecsússzak a süllyesztőbe. Pedig akárhogy is nézzük, abba az irányba széguldottam. Kifutó a semmibe, ez egy remek cím lenne az életemnek. Várjunk, azt hiszem, van is ilyen című film. Akkor felejtős. Jelenleg Mytic Fallsba vezetett az utam, kerestem egy híres, hirhedt vámpírt. Scott érezte, mindennyian érezzük, hogy valami nincs rendben és kijöttem egy kicsit, bőregereket keresni. Három és fél órányi, felesleges kutatás után, nyoma sem volt vérszívónak. Bámulatios... Már kezdtem kicsit unni magam, de egy kedves kis hely és a forró tea ígérete bevonzott. Mystic Grill...remélem, semmi "misztikus" nincs abban, hogy mit tesznek az ételedbe. Eddigi tapasztalataim alapján, ilyenekkel nem lehet gond. A Hot Honey Orange nevű teájuk pedig világhírt is hozhatna a konyhájukra, ha nagyon akarnák. Sokkalta nagyobb nyüzsgésre számítottam, nem is értem, hogy miért... Ez időtájt, csoda, ha nem panganak a beülős helyek. A nevem felszólítására figyeltem fel, a jobb oldalam felől. "Nahát-nahát, Stella. A híred megelőzött téged!" A hang ismerős volt, gyakran fordultak elő az álmaimban, mikor Európában voltam Scott megbízatásából. Az álmaim szinte mindig aznapról szólnak, amit éppen megéltem. - Bell! Sziaaa! Oda is siettem hozzá. A kis boszorkánynövendék azon ritka banyák közé tartozik, akiknek nem bánom a jelenlétét. Európában pedig bizonyította, hogy hihetetlenül rátermett, ügyes és eltökélt, mágiaismerő lány. A kisugárzása még mindig hasonló volt, egyedül az árnyalatni depresszió hiánzott belőle. Pozitív fordulata lehet a sorsának, ami örvendetes. Hiszen, ha nem a lehangoltságból nyersz erőt, akkor sokkal különlegesebb és erősebb varázslatokat tudsz végrehajtani. Tisztább elmével. Ez az ÉN álláspontom persze... Leültem elé és engedtem, hogy a kellemes meglepetés érzése, kiüljön az arcomra. - Igen! Mind a kettőre, igen. Itt élek, nem is olyan messze és a munka fenéje is ide evett. De mesélj inkább te. Európából ide jutni, nem kis utazás, csak úgy a vicc kedvéért. Mi dolgod erre? Sokáig maradsz? Ismerek egy boszorkányosan jó helyet, ha lazulni szeretnél egy kicsit. Az ifjú boszira kacsintottam és lenémítottam a telefonomat, hogy senki se tudjon zavarni. Az a vámpír pedig még ráér.
Igazán furcsa volt az újratalálkozás a testvéremmel. Bármennyire is próbáltam örülni neki, annak, hogy újra egymás közelében vagyunk, közös szobán osztozunk, akárcsak régen... nem ment. Amikor már egy kicsit kezdtem feloldódni, elengedni magam, beugrottak a képek, Daisy emlékei arról a napról... Képtelen voltam ezen túllépni, de bevallani sem akartam még neki. Kapott még egy esélyt, hátha bevallja ő maga, még akkor is, ha borzasztóan nehéz volt magamban tartani. Emiatt nem is értettem, ő hogy volt képes rá, talán emiatt nem jött velem a nagyiékhoz. Az elmúlt néhány napban igyekeztem annyira elkerülni őt, amennyire csak lehetett, tanulni a könyvtárba jártam, ha pedig nem ott voltam, a Grillben ütöttem el az időt egy könyv és sült krumpli társaságában. A beilleszkedést egyelőre elnapoltam. Nem számítottam ismerős arcra, hiszen senkit sem ismertem a városban, ahová normális esetben be sem tettem volna a lábamat. A kisvárosokat nem nekem találták ki, itt nem volt nyüzsgés, sokszor mintha élet sem lett volna. Meglepett, hogy ennek ellenére mégis megpillantottam az ajtóban egy ismerőst, nem emlékeztem, hogy Mystic Falls említette volna a nő. - Stella! - Mosolyogva intettem neki, kész felüdülés volt őt látni, hiszen Európában annyit segített. Nem számítottam arra, valaha is látni fogom még, de ahogy megláttam, rögtön az ugrott be, mennyit tudna még segíteni. Az iskolában egyelőre nem sok mindent tanítottak, amit ne tudtam volna már amúgy is, bár a tanárok segítőkészek voltak, és élveztem, amikor varázsolhattam, vagy tanulhattam róla. Stella viszont már idősebb volt, rengeteg mindent tudott, igazán inspiráló volt számomra a hatalma, a tudása. - Nem is említetted, hogy itt élsz! Vagy csak erre van dolgod? - kérdeztem, amennyiben közelebb jött hozzám, vagy leült az asztalhoz. Igazán fel voltam dobva a jelenlététől.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem voltam oda az ötletért, hogy még csak azt sem tudom, hogy hova is menjek innét. nagyon sok dologban voltam bizonytalan az életem során és egy valami állandó volt. Hogy sosem terveztem túlságosan előre most azonban úgy éreztem, hogy talán jobb lenne, ha ezt tenném. De mivel sosem volt részem igazán bármiféle tervkészítésben a jövőre, mivel sosem volt teljesen biztos, hogy lesz hol maradnom az éjszakára, vagy a hétre.. Így elég nehezen ment. Egy valamiben azonban száz százalékosan biztos voltam mégpedig abban, hogy a lehető leghamarabb le kell lépnem a városból valahová messzire. Bár biztos, hogy megtalálják a módját a mágikus, természetfeletti plafont égbolttá varázsoló világukban, hogy rám találjanak, de legalább meg kell próbálnom. Nem fogok még több időt fogságban tölteni míg rájönnek, hogy mégis miért nem tudtak megigézni vagy mi a fene. Egy pillanatra megfagyok a helyemben, mielőtt leráznám magamról az árulkodó jeleket, hogy koránt sincsenek jó élményeim a hellyel kapcsolatosan, mert nem szeretném, ha túlságosan sok figyelmet szentelne ennek a ténynek. - Igazából itt szemben, ha felszállsz a városból valamelyik kivezető buszra, akkor az kivisz oda egyenesen. Nem túl messze tőle van egy buszmegálló. - Remélem, hogy tényleg még új, leendő diák, akinek fogalma nem lehet arról, hogy ki vagyok, vagy hogy mindenre emlékszem. Egek.. Egyáltalán tudhatnám, hogy hol az iskola, vagy ezzel sem lennék tisztában? Viszont, ami még inkább furdalja az oldalam, hogy ő vajon mégis miféle természetfeletti? Vámpír? Boszorkány? Vérfarkas? Nem tudom eldönteni, de valahogy nem is akarom kideríteni, mert azzal valószínűleg csak még nagyobb bajban lennék. Már, ha ez egyáltalán lehetséges. - Nem tudom, hogy ez mennyire nagy segítség, de ha gondolod segíthetek még a busszal is aztán ott pedig biztos segít a sofőr. - Megvakartam a tarkómat és inkább mindenemet bele is gyömöszöltem a táskámba, amikor megakadt a kezem egy ismeretlen tárgyon. Egy kés. De ez még is, hogy került a táskámba? Oké, hivatalosan is lehetek még nagyobb pácban, mint ezelőtt. Egy kis időre kiszakadtam a saját pánikkal teli világomba, ami miatt már tényleg azt hiheti, hogy őrült vagyok, hiszen a hideg futkos a hátamon a Salvatore sulitól most pedig az a kés, amit talán, ha elég mélyre rejtek a táskámban, akkor megfeledkezhetek róla. - Ööö, bocsi egy kicsit szétszórt vagyok.. A nevem Landon. - Egek, de hülye vagy. Most elmondtad neki a nevedet és, ha megemlíti, hogy te segítetted útba igazodni, akkor még nagyobb pácban leszel. Komolyan, mintha magam sírját ásnám éppen.
Hihetetlen volt számomra, hogy mennyi lépés állt már mögöttem, de mégis mennyi volt még hátra. Szinte olyan volt, mintha sose érnék el Daisy-ig, vagy legalább az iskoláig, de le kellett nyugtatnom a gondolataimat, és arra koncentrálni, hogy már Mystic Falls-ban voltam legalább. Ami pedig azt jelentette, hogy egy út az iskoláig, és kész is minden pár apróságot leszámítva. Mondjuk az már jó kérdés volt oda hogyan jutok el, mert azt se tudtam merre induljak el. Végül úgy döntöttem besétálok az első helyre, ami szimpatikus, és segítséget kérek. Mondjuk ez se segített abban, hogy teljesen biztosan válasszam ki magamnak azt, akitől útbaigazítás fogok kérni. Így is azt választottam, aki egyedül volt, és maximum a noteszébe írogatásban zavartam meg. De szerencsémre úgy tűnt nem zavarom, amit egy megkönnyebbült mosollyal díjaztam. Még helyet is kínált, amit hálás pillantások kíséretében fogadtam el. Rengeteg ültem idefelé, de borzalmasan fáradt voltam. - Esetleg nem tudod a Salvatore iskola merre van? - tettem fel rögtön a kérdést. Bár nem tudtam, hogy mennyire fog örülni ennek a kérdésnek. Hallottam olyanokat, hogy a helyi fiatalok körében nem igazán kedvelt az iskola, hiszen egy elit magániskolaként van beállítva a hely. - Igazából azt se tudom, hogyan jussak el odáig. Teljesen ismeretlen nekem ez a város. - tettem még hozzá, mielőtt esetleg utcanevek hadával sorozott volna le. Nem lettem volna előrébb velük, mert szerintem a telefonom se fogja sokáig bírni már. - Igazából azt is megköszönném, ha így teljesen kisegítenél ebben a helyzetben. - néztem rá bizakodva, és reméltem, hogy nem bánja, hogy segítséget akart nekem adni. Igen, a nyakába kapott egy teljesen elveszett lányt, de reméltem hamar megtaláljuk a megfelelő lépést, és nem zavarom sokáig. Bár azon is elgondolkoztam kicsit, hogy lehet eszek valamit, mielőtt tovább állok. De az éhség csak másodlagos problémám volt, először fontosabb volt, hogy tudjam merre tovább. - Egyébként Ophelia vagyok. - mutatkoztam be neki egy újabb mosoly kíséretében. Igazából magamat is megleptem vele, mert teljesen hirtelen fellángolásból jött ez, de reméltem nem veszi tolakodásnak a dolgot. Meg ha már úgy is itt fogom tölteni az időmet, nem ártanak a helyi ismerősök, legalábbis gondolom.
Előbb vagy utóbb rá fognak jönni valahogyan, hogy az igézés nem működött nálam. Jelenleg ez a legnagyobb problémám. Mert, ha valahogyan rájönnek, akkor biztos vagyok benne, hogy megtalálják a módot, hogy bárhol megtaláljanak, de valahogy mégis egyszerűbb lenne, ha állandóan úton lennék. Bár az sem igazán élet. Örökké nem menekülhetek, mert azt elfelejtették megemlíteni, hogy mégis miként szívódhatok fel teljesen a radarjukról. Mondjuk szerintem még így is elég sokat kérdeztem, de ki ne tette volna ezt a helyemben. Ez az egész túlságosan is új nekem ahhoz, hogy a kíváncsiságomat olyan könnyedén legyűrjem. Még olyan sok minden van, amit nem értek és talán sosem fogom megérteni, mert egyszerű, hétköznapi személyként nem is kívánnak ebbe beleavatni. Ennyire sem akartak, amennyire már sikerült belefolynom és nem is akarok belegondolni, hogy hol végeztem volna, ha tudják, hogy mindenre emlékszem. Nagyon is emlékszem. Nem akartam túlságosan sokáig maradni, már a kávém is kezdett szinte hideg lenni, de egyáltalán nem bántam. Persze jól esett annak a melege, mielőtt még fejest ugrok az új életembe, de kétlem, hogy olyan hosszan tartó hatása lenne, ami elkísérne arra a hosszú útra, ami jelen pillanatban nagyon keményen előttem áll még. A noteszembe firkálva figyelek fel arra, hogy egy bőrönd kerekének a hangja közelít felém, majd ezzel együtt a tulajdonosa leszólít, ami számomra meglepő, hiszen nem igazán szoktak pont engem kiszúrni, ha van más választási lehetőség is, de mégis barátságos tekintettel nézek fel rá, miközben az agyam csak azon tud kattogni, hogy vajon ő is természetfeletti, vagy legalább annyira tudatlan, mint jómagam? Ebből a szempontból talán tényleg jobb lett volna az egészet elfelejteni, mert most akárkire nézek csak ezen tudok kattogni, hogy vajon egyszerű emberre szegezem a tekintetem, vagy valami másról van szó? - Egyáltalán nem zavarsz. - Jelentem ki sokkal magabiztosabban, mint az elsőre gondoltam aztán még intek is a szemben lévő szék felé, hogyha akar helyet foglalhat, de ha sürgős én azt is megértem, hogy nincs erre ideje. - Miben tudnék segíteni? - Egyszerű segítőkész ember vagyok, aki mindig is voltam. Semmi nem változott. A világ még véletlenül sem fordult a feje tetejére.
El semi hittem, hogy tényleg elértem Mystic Falls-t végre. Annyira hosszúnak tűnt a repülő út idefelé, bár ez valószínűleg a sok kétségemnek és félelmemnek volt köszönhető, amiket bármennyire is próbáltam elnyomni, továbbra is rágták a fülemet szüntelenül. Úgy éreztem még levegőt se tudok rendesen venni miattuk, de azzal is tisztában voltam, hogy nem is fogok tudni rendesen fellélegezni, amíg nem értem el egészen Daisy-ig. De ezzel volt egy kis probléma, méghozzá az, hogy fogalmam se volt merre található a Salvatore iskola. Így is a buszról leszállva a belvárosig is kellett sétálnom egy kicsit, viszont ott se láttam semmi jelét annak, hogy merre lehetne az iskola. Bár gondoltam, hogy egy természetfelettiekkel hemzsegő épületet nem a város belsejében fogok megtalálni. Nem tudtam mihez is kezdjek, hiszen nem akartam felhívni a testvéremet. Nem telefonon keresztül akartam elmagyarázni miért is vagyok itt, főleg úgy, hogy előtte még az iskola igazgatójával is beszélgetnem kell kicsit. Még sok lépés választott el attól a céltól, amiért idejöttem, pedig már úgy éreztem így is rengeteget haladtam már. Legszívesebben inkább csak befeküdtem volna egyelőre egy hotelszobába, és holnap estem volna friss energiával neki minden problémának, de tudtam, hogy a végén még csak megfutamodok és visszarepülök a nagyszüleimhez. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a kétségeim visszaküldjenek a nullára. Már azért azt feladtam, hogy magamtól megtalálom az iskolát, így besétáltam az első étterembe. Kissé bizonytalanul léptem beljebb párat, majd körbenéztem. Nem akartam egy pincért letámadni, hiszen éppen dolgoznak, és nem hinném, hogy örülnének ha csak úgy útbaigazítást kérnék, így kutatni kezdtem valaki után, akihez odamehetnék. Tekintetem egy talán velem egykorú srácon akadt meg, aki egyedül ült egy asztalnál, egy notesz felett görnyedve. Egy mély levegővétel után odaléptem az asztalához, és egy széles mosollyal néztem rá. - Bocsi, tudnál nekem egy kicsit segíteni? - szólítottam meg óvatosan. - Persze azt is megértem, ha esetleg zavarok... - tettem még hozzá a noteszére pillantva, majd visszanéztem rá egy újabb mosoly kíséretében. Tudtam, hogy elég különös lehet neki, hogy egy táskákkal megpakolt idegen csak így idelép hozzá, de ő tűnt a legszimpatikusabbnak az emberek között. Na meg a többiek mind elvoltak foglalva egymással. Talán így, hogy ő egyedül van nem fogja bánni ha segít nekem egy kicsit.
Kezdőlap
Nem voltam oda az ötletért, hogy még csak azt sem tudom, hogy hova is menjek innét. nagyon sok dologban voltam bizonytalan az életem során és egy valami állandó volt. Hogy sosem terveztem túlságosan előre most azonban úgy éreztem, hogy talán jobb lenne, ha ezt tenném. De mivel sosem volt részem igazán bármiféle tervkészítésben a jövőre, mivel sosem volt teljesen biztos, hogy lesz hol maradnom az éjszakára, vagy a hétre.. Így elég nehezen ment. Egy valamiben azonban száz százalékosan biztos voltam mégpedig abban, hogy a lehető leghamarabb le kell lépnem a városból valahová messzire. Bár biztos, hogy megtalálják a módját a mágikus, természetfeletti plafont égbolttá varázsoló világukban, hogy rám találjanak, de legalább meg kell próbálnom. Nem fogok még több időt fogságban tölteni míg rájönnek, hogy mégis miért nem tudtak megigézni vagy mi a fene. 
◗ 
◗